Egy zseniális színdarab fantasztikus előadását láttam vasárnap délután. A beregszászi színtársulat úgymond itt ragadt a háború miatt, vagy inkább ide menekült – mert hát ugye a színészek is katonakötelesek, behívót kaptak, hogy védjék meg Ukrajnát – és Vidnyánszky Attila egy előadás-sorozatot biztosított számukra a Nemzeti Színházban.
Örkény Tóték című tragikomédiája a szabadságról szól. Pontosabban a szólás szabadságáról! Meddig viseli el az ember, ha kussban kell lennie, meddig hajlandó szemére húzott sisakkal járni, zseblámpával a szájában, meddig hajlandó kiiktatni a fejéből a gondolkodást, ami úgysem sikerülhet. Ahogy Tót Lajos tűzoltóparancsnok fogalmaz:
„már bocsásson meg a világ, mégiscsak nehéz azt megakadályozni, ha valami az embernek eszébe akar jutni.”
Nos, megy ez egy darabig, de az ember fellázad és büszkén négybe vágja a papírvágójával azt, aki elnyomja és megalázza őt.
Forrás: jegy.hu
A bolond – a postás – elrejti az igazságot, mely szerint fölösleges ajnározni az elnyomót – a szabadságra érkező őrnagyot –, hiszen a fiú, akiért teszik, már halott. Bolond, aki elrejti az igazságot, mert nagyobb bajt, ha úgy tetszik tragédiát idéz elő.
Bolondok azok, akik a PÍSZÍ (politikailag korrekt/PC) korlátai között vergődve nevüket adják a sok őrültséghez, melyek végül tragédiákhoz vezetnek. A nyugati mainstream média óriási kapacitásai mennek el arra, hogy elfogadtassanak az emberekkel természetellenes dolgokat. Például, hogy
olyan mértékű már a szabadság, hogy saját szentséges individuumom dönthet arról, hogy éppen fiú vagy lány vagyok, sőt, szivárványos zászlót lengetve a gyermekünk nemváltó szándékait – horribile dictu – nemváltó műtétjeit is támogatjuk.
Legfőbb gondunk, hogy a lányok számára is legyen piszoár, hogy egyes vagy kettes számú szülőnek hívjuk anyát és apát, akik lehet, hogy mindketten férfiak vagy nők. Hogy kis ügyességgel a férfiak is szülhetnek, nincs itt semmi látnivaló! Legényanyák! Ez nem vicces!
Arra se gondolj, hogy te egy nemzet tagja vagy. Egy nép, egy nemzet fia, lánya (ajvé!). Ne is, mert a vér váljon vízzé, a fekete fehérré (inkább fordítva), a hagyományok számára pedig irány a skanzen.
Ne ismerj magadra a hitben, a kereszténységben, a történelemben, az egymás iránt való szeretetben, hanem ölts fel új identitásokat: márkahűséget, kokakólaságot, bennettonságot, mercédeszséget.
Így a világ minden pontján felismerhető leszel, templomnak, közösségi háznak pedig pont megfelel a Megdonaldsz-éttermek hálózata. És jönnek-mennek a világban a hamis próféták – Tóték őrnagyai –, hogy elhitessék, minden nemzetnek ugyanolyan dobozai vannak, legföljebb az egyik kicsi, a másik nagy, az egyik színes, a másik fehér. De hát doboz, doboz!
És persze a PÍSZÍ cenzúráz is. Szigorú képpel jár közöttünk és lesajnálóan tekint ránk, ha hangoztatjuk a sok hülyeséggel szemben a normális álláspontunkat:
hát te micsoda mucsai elmaradott vagy te! – húzza fel a szemöldökét, hogy templomba jársz vasárnaponként a gyermekeiddel, unokáiddal, hogy a magyarság összetartozásáról beszélsz, hogy számodra a család: férfi-nő-gyerek és pont, hogy kék szalag helyett kokárdát viselsz!
„Akarjuk a sajtó szabadságát, cenzúra eltörlését”– fogalmazták meg követeléseik első pontjaként a márciusi ifjak hitvallásukat. Lefoglalták a nyomdát, újságot és röplapokat nyomtattak, a nemzet felemelkedését hirdették. „Rabok legyünk, vagy szabadok” – kérdi Petőfi! A kérdés persze, hogy költői, mert hát ki akarna rab lenni, szemére húzott sisakkal mászkálni – szájában zseblámpával. Ki akarná, hogy még a gondolatait is cenzúrázzák, vagy az öncenzúra fogságában elharapja a nyelvét, ha józanul ki szeretné mondani az igazságot?
Mit kíván a magyar nemzet? Legyen béke, szabadság, egyetértés! – írták le a 12 pont bevezetőjében dicsőséges forradalmunk és szabadságharcunk hősei a nemzeti minimumot.
Ma nincs ennél aktuálisabb óhaj! A szomszédunkban háború zajlik, mely könnyen átterjedhet akár ránk is, vagy kárpátaljai testvéreinkre, ha felelőtlen, píszís, a nyugatnak tetsző kijelentéseket tesznek politikusaink, és még akkor is súlya van ezeknek, ha az ellenzék részéről hangzanak el. (Megint a szemre húzott sisak!)
Ebben a helyzetben mindent írjon felül az egyetértés abban, hogy ne sodródjunk bele a háborúba.
El kellene felejteni a baloldal folytonos megfelelési kényszerét a Nyugat felé, és a magyar érdekeket kell szem előtt tartani!
Végre muszáj lenne – legalább most – tudomásul venniük azt, hogy nemzetünk kiterjedése nem az országhatárnál fejeződik be és felelősek vagyunk az azon túl élő honfitársainkért is.
És legyen szabadság! Hogy „mi férfiak, férfiak maradjunk és nők a nők, szabadok, kedvesek…”
Vegyük ki a zseblámpát a szánkból, vonuljunk ki az utcára, a tavaszba, karoljunk egymásba, mint az ötvenhatosok. És akkor észrevesszük, hogy egyre többen sétálnak majd mellettünk, a többi civil polgártársunk és családjaik, gyermekeik, mert együtt akarjuk érezni, hogy mi egy vérből valók vagyunk, egy nemzet, egy nép.
Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza!
Kép forrása: Facebook
