Az eddigiek fényében tekintsük át azt, hogy a magyar rendszerváltás során kik irányították a folyamatokat, kik szorultak háttérbe, kit mostak le a pályáról, illetve mennyire volt tervezett, s mennyire spontán a magyar átmenet?

A nemzetközi szereplők közül a legbefolyásosabbak kétségtelenül a globális pénzügyi elit és az euroatlanti nagyhatalmak voltak. Az utóbbiakat elsősorban az a megfontolás vezette – mint említettem, mindenféle erkölcsi vagy érzelmi megfontolás nélkül -, hogy olyan politikai erők kerüljenek hatalomra Magyarországon az első szabad választásokon, akik az ő, a régióban és Magyarországon meglévő gepolitikai befolyásukat nem kérdőjelezik meg, sem a politikában, sem az ideológiában, sem a gazdaságban, sem a kultúrában. Választott politikai vezetők lévén, glasszékesztyűben dolgoztak, látszólag nem erőszakoskodtak, csak indirekt módon próbáltak befolyást gyakorolni az ellenzéki pártokra, majd később az Antall-kormányra. (Ennek egy kicsit tán naiv megnyilvánulása volt az, amikor Helmut Kohl arra kérte Antallt, hogy hagyja meg a külügyminiszteri pozíciójában a valahai pufajkás kommunista Horn Gyulát, nyilván nem érzékelvén, hogy ez a kérése az 56-os forradalmat szentként tisztelő demokraták számára valóban elképesztő javaslat volt.)

Ennél sokkal erőteljesebb, sőt agresszívabb eszközöket alkalmazott a globális pénzügyi elit a céljai elérése érdekében. Köztudott, hogy Magyarország (Lengyelországgal együtt) óriási külföldi adósságállománnyal rendelkezett, s az ettől való megszabadulás az egyik alapfeltétele volt a gazdasági konszolidációnak Magyarországon (akárcsak Trianon után). Volt is akarat és szándék erre: Alfred Herrhausen, a Deutsche Bank elnöke, egyben Kohl gazdasági főtanácsadója kidolgozott egy konszolidációs pénzügyi programot a két ország és a térség számára, különös tekintettel a külföldi adósságállomány kezelésére. Az ő megközelítése nem érdekalapú, hanem erkölcsi volt, abból indult ki, hogy a Nyugat felelősséggel tartozik a kommunizmus alatt negyven évig vergődő országokkal szemben. Herrhausen terveit 1989 őszén a Valutaalap és a Világbank elé terjesztette, ám a tény az, hogy Herrhausen-t 1989 decemberében Frankfurtban a kocsijában felrobbantották.

Ez véget vetett az értékalapú megközelítésnek, a globális pénzügyi elit félresöpörte a Herrhausen-féle elképzeléseket, s abból indult ki, hogy Magyarország adósságállományát nem szabad sem átütemezni, s főleg nem elengedni. Miért? Mert így lehet a legjobban fenntartani Magyarország pénzügyi és ez által politikai függőségét, kiszolgáltatottságát, s abbéli kényszerhelyzetét, hogy az adósságvisszafizetés, a válságkezelés érdekében privatizálja az állami, nemzeti vagyont, a stratégiailag fontos ágazatokat, megszorításokat vezessen be, emelje az adókat, korlátok nélkül engedje be az országba a multicégeket és pénzintézeteket és így tovább. Igaz, Soros György – szokásához híven – afféle partizánakcióval próbálkozott: azzal a javaslattal állt elő, hogy ha az ő és Andrew Sarlós kezébe adja a kormány a stratégiai szempontból meghatározó állami cégeket, akkor cserébe elintézi a globális elitnél az adósságállomány átütemezését vagy elengedését. Ennek a, visszautasíthatatlannak tűnő ajánlatnak Antall József ellenállt, teljesen indokoltan.

Ezen túl azonban tény, hogy a globális pénzügyi guruk világosan megüzenték az Antall-kormánynak, hogy az adósság átütemezéséről nem lehet beszélni, azt még felvetni sem szabad, mert ez komoly pénzügyi szankciókkal, indirekt beavatkozásokkal, a magyar pénzügyi és gazdasági helyzet összeomlásával járhatna együtt. (Egyes, eléggé el nem ítélhető vélekedések szerint még bizonyos szabadkőműves páholyok is részt vettek a kormány – mondjuk így – helyreigazításában.) Ezen túl pedig a globális hálózat azt is elérte, hogy a számukra kedves, mert neoliberális és globalista nézeteket valló, de ellenzékbe kerülő SZDSZ-szel a kormánynak egyfajta sajátos paktumot kellett kötnie.

Innentől kezdve pedig azt mondhatjuk, hogy az első szabadon választott kormány nem volt teljesen szabad, helyette inkább gúzsba kötve táncolt. A globális pénzügyi elit, amelyet senki soha nem választott meg és semmilyen választó előtt nem kellett elszámolnia semmiről, nem válogatott az eszközökben céljai elérése érdekében. Azt mondhatjuk tehát, hogy ha valamelyik erőcsoport valóban tervezte és irányította a magyar rendszerváltást, az éppen a globális elit volt, akiknek a szándékaival a nyugati nagyhatalmak – néhány, előbb említett kivételtől eltekintve – nem mentek szembe, mert mindez az ő szándékaikat is tükrözte.

Kulin Ferenc is hasonló következtetésre jut, amikor kifejti, hogy bár nem osztja Pethő Bertalan álláspontját, mely szerint az 1989/1990-es fordulatot a titkosszolgálatok vezényelték le , azt el kell ismerni, hogy a kudarcos magyar rendszerváltás megítélésében a világpolitikai folyamatoknak lényegesen nagyobb szerepet kell tulajdonítanunk annál, mint amire a „külső feltételrendszer”, illetőleg a „nemzetközi háttér” kifejezések utalhatnak. Emellett utal Horváth István volt bonni nagykövet könyvére, amelyben a szemtanú és résztvevő Horváth kifejti, hogy a Rendszer fölötti Hatalom végül is felülírja a történelmi kísérlet szereplőinek forgatókönyvét.

Szerző: Fricz Tamás politológus

(folytatjuk)

(Címképen: Helmut Kohl és Antall József. Forrás: Facebook)