Osztie Zoltán: Keresztényüldözés Magyarországon 5.

A CÖF-CÖKA által alapított Civil Igazságtételi Bizottság munkája alapvetően a kommunizmus idején elkövetett, máig feltáratlan és így következmények nélkül maradt bűnök bemutatását végzi. A legkevésbé feltárt terület a keresztény papok, apácák, sőt az egyszerű hívő emberek ellen folytatott hadjárat. A kommunisták jól tudták, hogy a hívő emberek közössége a legveszélyesebb emberellenes utópiájukra nézve, érthető tehát, hogy a megfélemlítés, sőt a fizikai bántalmazás is „belefért a klerikális reakció” elleni fellépésükbe. Osztie Zoltán elemzése ezeket a bűnöket tárja fel.

Sorozatunk előző részében is egyéni sorsokat mutatott be a szerző. Ezt folytatjuk most.

M. Szappanos Ilona visszaemlékezése

Amikor M. Király Ilona testvérünkről írtam, sokszor többes számot használtam. Ez nem véletlen: a Ward Kollégium ügyében én is érdekelt voltam, több más lelkes tanítvánnyal együtt. Nagyon fontosnak tartottuk, hogy ez az intézmény fennmaradjon, s így folyamatosan képződjenek hitoktatónők. Ezért készen álltunk minden áldozatra. A hatvanas évek közepe felé már csak egy kis csoport maradt és egy tanár: dr. Kiss Csongor OFM. Ő rendíthetetlen volt a tanításban, bár beidézték, megrótták velünk együtt. 1961-ben egy nagy házkutatási hullám söpört végig a Körtér környékén, amibe beleestem én is. Minden könyvemet, jegyzetemet elvitték, úgy, mint sok más személytől.

A gyermekek hitoktatása eközben is folyt, mert bár a templomi hitoktatások időközben sokat javultak, a szülők jelentős része mégsem merte beíratni a gyermekeit. Ezek a szülők ennek ellenére is hősök voltak, hiszen az illegális hitoktatás is veszélyeztette egzisztenciájukat. Fontos volt számukra, hogy gyermekük növekedjék hitbéli és vallási ismeretekben. Igen nagy hálával és megbecsüléssel gondolok ezekre a családokra, akiknek nagy részével még most is bensőséges kapcsolatom van. Nemrégen római általános főnöknőnk megkérdezett mindnyájunkat, hogy ez elmúlt negyven év alatt mi volt az a speciális erőforrás, ami megtartott minket Isten szolgálatában. Én gondolkodás nélkül azt válaszoltam, hogy a keresztény családok példája, akik vállalták hitükért a veszélyt. Micsoda szégyen lett volna nekünk meghátrálni, akiket erre hívott az Úr!

A hitoktatás és teológia tanulás mellett volt egy feladatom a szerzeten belül. 1951-ben tartomány főnöknőnk megbízott, hogy foglalkozzam azokkal a fiatalokkal, akik szerzetesjelöltek voltak a szétszóratáskor. Ők éppen csak belekóstoltak a szerzetesi életbe, de nem folytathatták azt. Többen közülük nagyon vágyódtak erre, és újak is jelentkeztek, akik minden állami tilalom és manipuláció ellenére szerzetesek akartak lenni.

Egy sajátos, katakombai élet kezdődött tehát. Nagyszerű példaképünk volt: alapítónk, Ward Mária. Ugyanaz az élet ismétlődött meg számunkra, amit ő és társai éltek meg az alapításkor. Sok rejtőzködés és lakásváltoztatás volt osztályrészünk. Erdők mélyén, vízpartokon találkoztunk, üdülőhelyeken lelkigyakorlatoztunk. A szabály- és konstitúció-magyarázat kis szobákban történt, de nem maradt el soha. Beöltözési szertartás, fogadalomtételek magánlakásokban voltak, melyet lehetőleg jezsuita atya végzett. Tisztelettel emlékezünk itt P. Papp SJ-re,mint fő szertartásmesterünkre.
Bármilyen óvatosan és szerényen éltünk, az ÁVÓ hatásköréből nem kerültünk ki, sőt! Már úgy kísérgettek bennünket, mintha ismerősök lettünk volna. Olykor meg is szólítottak. Emlékszem, amikor nálam lehallgatót szereltek be, „elektromos javítás” címén. Máskor hosszasan álltak az ablak alatt, már akkor is, ha csak ketten-hárman voltunk együtt. A házfelügyelőket faggatták, és átlátszó „beépítéseket” alkalmaztak. Mint egy gyűrűbe fogtak bennünket. Kiút nem volt, és nem is kerestünk.

1967. december 12-én az összes fiatal nővérnél és néhány más, hozzánk közelálló személynél házkutatást tartottak, kb. 30 helyen – a tartományfőnöknőnél is. (Egyik fiatal testvérünk munkahelyén is, egy egyetemi klinikán.) Reggel aztán letartóztattak és elvittek engem.

Fő utca, Gyorskocsi utca, Markó, Mosoni út, Tököl. Rövid idő alatt ennyi „honismeretre” tettem szert. A kihallgatások a Fő utcában zajlottak, hatvan napig, éjjel és nappal. A börtönéletről már nagyon sokat írtak. Mindenki egyénileg éli meg ezt az időszakot, és azt, amit ott átél, elraktározódik a sejtjeiben. Talán azt megemlíteném, hogy mi volt az átlagnál nehezebb, és mi jelentett belső örömöt. Gondolom mindenkinek, nekem is a legkellemetlenebbek a kihallgatások voltak, mert az ember állandóan retteg, hogy senkit se keverjen bele feleslegesen az ügybe. Mindig előttem volt az írás szava: „Mikor bíróság elé állítanak titeket, ne rettegjetek, hogyan és mit mondjatok. Abban az órában majd megtudjátok, mit szóljatok, hiszen nem ti beszéltek, hanem Atyátok lelke szól belőletek.” (Mt 10,19-20). Sok erőt adtak ezek a szavak.

Erőt, helyesebben örömöt jelentett az is, ha kihallgatás közben megcsörrent a telefon. A kihallgató tiszt kilencéves kislánya ugyanis rendszeresen felhívta az édesapját, s az üde gyermekhang kihallatszott a készülékből.

Nehéz volt elviselni egy cellatársat, aki ún. „ráépített” volt, azzal a megbízatással, hogy kihúzzon belőlem különböző egyházi ügyeket. Mivel fáradozása sikertelen maradt, állandóan dühös és méltatlankodó szavakkal illetett. Nehéz volt a szigorított cella, mínusz 10-15 fokban két hétig, nyitott ablakkal, és közvetlenül utána ugyancsak két hétig ablaktalan cellában, amelyben csak akkor áramlott be egy kevés levegő, ha a kis kémlelő ablakot kinyitotta az őr. A társam közben állandóan dohányzott.

Apró öröm volt néhány szem cukor, amelyet egy őr adott a kezembe egy vasárnap délután. Ugyanez a fiatalember egy kis körömollót is kölcsönzött egy negyedórára, ami részéről igen nagy rizikó volt – nekem pedig felülmúlhatatlan ajándék. Különös öröm volt, mikor tavasszal az egyik cellatárs, aki kijárt segíteni az irodára, egy szál jácintot hozott be zsebében. Láttára és illatára mindenki felüdült.

Nagy élmény volt, amikor szabadulásom előtt a tököli rabkórházban egy bűnbánó gyilkos asszonnyal töltöttem külön szobában egy éjszakát. Talán erről néhány szót. Az illető elmebeteg volt, és a Kozma utcai elmemegfigyelőből hozták be a tököli rabkórházba, belgyógyászati kezelésre. A nővér előre figyelmeztette a betegeket, hogy ne beszéljenek előtte gyermekekről, ugyanis évekkel ezelőtt ő hibás elmeállapotban megölte négyéves gyermekét. A beszélgetés persze nem maradt el, hiszen a családtól elszakított asszonyok legfőbb beszédtárgya a gyermek. Ennek eredményeképpen dühroham jött a betegre és az éjjeliszekrény kőlapját összevissza dobálta. Mindenki menekült volna, de az ajtó zárva volt. Lecsillapítása után az osztályos orvos megkérdezte, hogy ki vállalkozik arra, hogy külön szobába menjen vele. Így töltöttünk együtt egy éjszakát. A szerencsétlen elmondta, hogy képtelen megnyugodni addig, amíg meg nem gyónhatja tettét. Már kérte a vezetőséget, de azok egy álpapot küldtek hozzá, és ő ezt megérezte. Akkor átimádkoztuk az éjszakát, és reggel egészen nyugodt volt, amikor elvitték.

Az ima erejét állandóan tapasztaltam. Az órák sokszor perceknek tűntek. Szent Pál ismerete sokat jelentett. Minden este vártam, hogy melyik gondolata ötlik először eszembe és másnap ebből éltem. „Bilincseimet Krisztusért viselem.” (Fil 1,14) „Nekem jutott a kegyelem, hogy hirdessem Krisztus felfoghatatlan gazdagságát a pogányok között.” (Ef 3,8) stb.
A környezetem bizony egy kicsit „pogány” volt. Ebben az időben egyetlen politikai fogoly voltam a nők között: rabtársaim egészen másért kerültek oda. (Főleg prostitúció volt az ok). Sajnáltam őket nagyon. Ők megkedveltek engem, én pedig sokat fohászkodtam értük, különösen az egészen fiatalokért.

Egészében véve mélyreszántóan nehéz volt élni abban a miliőben, amelyhez annyi vér, annyi kínzás, gyűlölet, bosszú, butaság és hazugság tapadt. Sokszor porig sújtott ez a tudat.

Nehéz volt testvéreimre és barátaimra gondolni, akiket folyamatosan zaklattak, hiszen olvastam a jegyzőkönyveket, amelyek vallatásukat tartalmazták. Mindig úgy éreztem, hogy nekik még nehezebb kint az életben a fenyegetések, behívogatások, figyelgetések kereszttüzében. Lelki egységünk tudata azonban boldogított. Ez a lelki egység – az érintett személyek csaknem mindegyikével – szabadulásom után is fennmaradt és erősödött – bár még nehéz esztendők következtek Isten megengedéséből.

Ward Mária és az első rendtagok segítettek minket és könyörögtek értünk. Szeretném megemlíteni Mezei Klára M. Melánia Isteni Megváltóról nevezett nővért, aki fiatal egyetemista korától jóban-rosszban, „viharon-vészen át” együtt volt velünk. Együtt izgultunk a vizsgákon, és ő gépelte fáradhatatlanul a jegyzeteket. Vele éltük át 56-ot, a kihallgatásokat, házkutatásokat. Illett ránk az Írás szava: „Egy szív, egy lélek, mikén hivatásunk is egy reményre szól.” (ApCsel 3,5)
És még egy köszönetmondás az Országos Ideg-Elme Gyógyintézetnek, ahol három évig tanulhattam munka mellett, és szakápolói oklevelet szerezhettem. Ötven éves voltam ekkor. Valamint a SOTE Pszichiatriai Klinikának, ahol még több, mint húsz évet tölthettem a betegek szolgálatában. Csodálatosan szép esztendők voltak ezek. Sok név – orvosoké, nővéreké, betegeké – kavarog a fejemben, akiktől maradandó értékeket kaptam. Kiváló személyiségek voltak, a legjobb példát adták és ma is a barátaim. Odafenn találkozunk!

Cipszer Mária nővér

Mária testvérünk röviddel halála előtt – amely váratlan volt – talán belső sugallatra leírta rövid életrajzát.

1947-ben léptem az angolkisasszonyok veszprémi intézetébe. Mater Peller M. Anna volt akkor a főnöknő. Azelőtt ő a budapesti rendházunkban nevelője volt a jelölteknek és a junioroknak, a noviciátusból kikerült fiatal nővéreknek. Sokak lelkiéletét és személyiségfejlődését egy életre meghatározta nevelői munkája, értékes tanításai. Belépésemkor tanulója voltam a „Zichy-Pallanicini Őrgrófnő” nevű kereskedelmi iskolának, melyet már az angolkisasszonyok négy évfolyamos kereskedelmijében fejeztem be. 1949. augusztus 22-én öltöztem be, és társaimmal együtt megkezdtem a noviciátust, melyben sajnos csak nyolc hónapot tölthettünk, mert a rendek feloszlatása már küszöbön állt.

1956 októberében engem is elragadott a „szabadság” vágya és lehetősége. Veszprém, az ősi árpádkori város is megmozdult és tettvágytól égett. Fáklyás menetben vonultunk végig az utakon. Tudtuk, hogy ugyanezt teszik Győrött, Miskolcon, több nagyvárosban és főként Budapesten. Hallottuk, mi történik a Széna téren, a Körtéren, a VIII. és a IX. kerületben. A legfiatalabb dolgozók közé számítottam. Figyeltem a rádiót, adtam tovább a híreket, szervezkedtem a szabadságért. Senkit sem bántottunk sem szóval, sem cselekedettel. Sőt, védtük azt, aki rászorult. Örömmámorban „egy szívvel – lélekkel” éltünk tíz napig. Veszprém a forradalom egyik gócpontja volt, és a páratlan összefogásé.

1957. március 1-jén letartóztattak. A karhatalmisták – több társammal együtt – először a rendőrségre, majd a városi börtönbe vittek. Nem kell ecsetelnem a bánásmódot. Kb. három hét után a kistarcsai kényszemunkatáborba szállítottak. Politikaiak és köztörvényesek szorosan együtt voltunk ott – nyolcvanan, százan is – egy helyiségben. Prostituált asszonyok, lányok voltak közvetlen társaim. Jól tudtam, hogy a Mester megszólította a szamariai asszonyt. Így, amikor sokkal később a pesti utcán egyikükkel-másikukkal találkoztam, szeretettel tudtam őket megölelni. Csak 1957. június végéig voltam Kistarcsán. Elegendő élmény volt ez a viszonylag rövid idő. Édesanyám szeretettel fogadott, és végül is sikerült felsőfokú számviteli képesítést szereznem, és ennek megfelelően elhelyezkednem. Sokáig rendőri felügyelet alatt állottam, de azután tovább már nem zaklattak. Beszervezni soha ne akartak. Szerzetesi életemet csendben folytattam, örökfogadalmas rendtag lettem és maradtam. Krónikus diabetesemmel őrzi szervezetem az átélt viszontagságokat, de „ad majorem Dei gloriam”.

Szerző: Osztie Zoltán

(Címkép forrás: szepesikor)

Osztie Zoltán atya teljes tanulmánya itt olvasható: Osztie Zoltán- Keresztényüldözés Magyarországon