Erhard Busek egy 1990-es írásában említést tesz egy meg nem nevezett szovjet író javaslatáról: mindenki készítse el a maga fekete könyvét, aminek két része legyen: az egyik, hogy az adott nemzet mit ártott másoknak, a másik, hogy mi jót kapott másoktól. Gyönyörű gondolat. Megvalósítani viszont nehezebb.

Kezdjük rögtön egy példával: melyik fejezetbe kerüljön a „Lex Apponyi”? A törvény jelentős javadalmat biztosított a tanítóknak, és esélyt adott a nem magyar ajkú tanulóknak, hogy elfogadható szinten beszéljék az államnyelvet, ami későbbi boldogulásuk szempontjából a javukat szolgálta. Mégis felháborodást váltott ki a nemzetiségekből, mert – nem minden alap nélkül – úgy érezték, hogy tudatos elmagyarosítási folyamat kezdődik.

Jó hosszan el lehetne erről konferenciázni, de tény, hogy a szomszéd nemzetek ezt a törvényt ellenük irányuló támadásként élték meg, sőt számukra még ma is fájó pont. 2013-ban, Štefan Hríb kitüntetése után a Týždeň (Hét) című hetilap magyar-szlovák nyelvű borítóval jelent meg, a borítóján Apponyi képével és a „Szlovákok, bocsánat!” felirattal, a hátoldalon pedig Beneš arcképe és a „Bocsánat, magyarok!” felirat volt olvasható. A Lex Apponyi kritikája tehát mintegy a kiengesztelődés egyik fontos eleme.

Hogy Beneš úr valaha bocsánatot kért volna tőlünk az általa elrendelt, népirtással felérő jogfosztásokért, arról nem tudok.

A „Slováci, Prepáčte” azonban valós tényre alapul. Apponyi Albert rádöbbent a magunk hibájára.

Hetvenötödik születésnapja alkalmából fogadta az Associated Press magyarországi tudósítóját, és a 8 Órai Ujság beszámolója szerint többek között a következőket mondta neki:

Sajnálatos tévedés történt nemzetiségeinkkel. Ezek sohasem nyögtek elnyomás alatt, sohasem történt velük semmi, ami csak meg is közelítette volna azt a kegyetlenséget, amivel ma a magyar kisebbségekkel bánnak. Csakhogy tévedtünk, magamat sem véve ki, amikor nem vettük észre nemzetiségeink metamorfózisát, amellyel öntudatlan tömegekből önérzetes nemzeti kisebbségekké váltak”.

Még a korabeli nagyon kritikus Népszava is elismeréssel számolt be erről a nyilatkozatról. Akik ma lánglelkű, ámde túlzó hazafisággal védik a kiegyezés utáni nemzetiségi politikánkat, jó, ha szem előtt tartják Apponyi gróf önkritikáját.

A Lex Apponyi nem a semmiből bukkant fel. Előzményei legalább 1844-ig mennek vissza. Ebben az évben, november 13-án fogadták el a magyart államnyelvvé tevő, a magyar nyelv és nemzetiségről szóló 1844. évi II. törvényt. E törvény utolsó pontja a következő: „9. § Ő Felsége méltóztatott kegyelmesen rendeléseket tenni már az iránt is, hogy az ország határain belőli iskolákban közoktatási nyelv a magyar legyen.”

2011-ben az Országgyűlés november 13-át a magyar nyelv napjává nyilvánította. Érdemes ide idézni a határozat első pontját: „Az Országgyűlés, felismerve azt, hogy a magyar nemzet összetartozását legfőbb szellemi kulturális örökségünk, nemzeti nyelvünk fejezi ki legjobban – tiszteletben tartva hazánk hagyományos nyelvi sokszínűségét, egyben felelősséget vállalva a kisebbségek nyelvhasználatának jogáért –, a nemzet fejlődését és hagyományainak őrzését egyaránt szolgáló magyar nyelv iránti megbecsülésének kifejezése érdekében a magyar nyelvet hivatalossá tevő törvény, a magyar nyelv és nemzetiségről szóló 1844. évi II. törvénycikk elfogadásának napját, november 13-át a magyar nyelv napjává nyilvánítja.

Hazánk hagyományos nyelvi sokszínűségének tisztelete, ami sok évszázadon át természetes volt, hiányzik az 1844. évi törtvényből, bár nem a nemzetiségek ellen született, viszont hatásaiban mégis ártalmukra volt.

A Felvidek teljes írása itt olvasható.

Szerző: Surján László