Borvendég Zsuzsanna történész sorozata eredetileg a PestiSrácok oldalán jelent meg, ám bizonnyal vannak olyanok, akik lemaradtak róla. De azoknak is érdemes újra olvasniuk, akik nem minden részt olvasták. A teljes kép ismeretében érthetjük meg, hogyan jutottunk idáig?
Számos alkalommal olvashattak már arról ebben a sorozatban, hogy nagy nyugatnémet konszernek a hatvanas évektől kezdődően előszeretettel korrumpálták magyarországi külkereskedelmi cégek vezetőit és más döntéshozókat azért, hogy betörhessenek a kiéheztetett és elzárt szocialista piacra. A német cégekkel kialakított együttműködés talán legfontosabb kulcsembere Sebestyén János volt, aki többek között kapcsolatban állt a Metalimpex legfelsőbb irányítóival: Gergely Miklóssal és Dévai Istvánnal is. Ez utóbbiak tevékenységének emlegetése még 2008-ban is tabunak számított, aminek megsértéséért akár könyveket is bezúztak. A mai részben folytatjuk ezt a tabudöntögetést egy olyan történettel, amely az általuk elkövetett és ma dokumentálható visszaélések legsúlyosabbika volt.
Szabályok, amelyeket megszegtek
Szocialista relációban a külkereskedelem állami monopóliumnak számított, vagyis az üzletek megkötésekor a cégvezetőknek szigorúan tartaniuk kellett magukat a központi előirányzatokhoz, elvárásokhoz, szabályzatokhoz. Ezek közé tartozott az is, hogy nyugati cégekkel kötött szerződések esetén nem lehetett hosszabb időtávra előre megállapodni az árakban, hiszen a világpiaci ár ingadozásait figyelembe kellett venni az egyezségek során. Csak a „testvéri” szocialista államokkal szemben volt megengedett előre rögzített áron éves kötelezettséget vállalni, de ez sem volt szokás akkor, amikor a teljesítéshez olyan alapanyagokat kellett felhasználni, amelyek beszerzési árai gyakran változtak, piaci kínálatuk kiszámíthatatlan volt. Az elméletet azonban gyakran felülírták bizonyos „motivációs tényezők”.
Mivel a termelést végző cégek nem léphettek ki a piacokra, így a megrendelések is a külkervállalatokon keresztül érkeztek hozzájuk. A Metalimpex a fémipari vállalatok képviseletét látta el, többek között forgalmazta a Lenin Kohászati Művek, vagyis a diósgyőri fémmű termékeit is. A hatvanas évek végén egy különös ajánlatra mondtak igent.
Jöttek a jól ismert nyugatnémet cégek
1969 szeptemberében a Metalimpex exportszerződést kötött a nyugat-németországi illetőségű Comex, Transmare és Klöckner cégekkel, amelyben kötelezettséget vállalt a Lenin Kohászati Művek (LKM) terhére, hogy 2796,5 tonna wolframmal ötvözött nemesacélt leszállítanak részükre. Mindhárom cég régi üzletfele volt Dévaiéknak, a nyomozás később megállapította, hogy korrupciós pénzekért cserébe a Metalimpex jogosulatlan előnyökhöz juttatta őket már korábban is nem egyszer.
A teljesítésre rendkívül szoros szállítási határidőket határoztak meg, amelyeket komoly kötbérekkel is biztosítottak, mindannak ellenére, hogy a vállalt mennyiség nagyjából tízszerese volt az LKM kapacitásának. A kohászati művek szakemberei tiltakoztak is a szerződés aláírása ellen, Dévai és Gergely azonban hajlíthatatlan maradt. A legnagyobb kockázat mégsem ebből adódott, hanem abból, hogy a késztermék árát egy évre előre meghatározták, pedig egy ilyen szerződést legfeljebb csak egy hónapra előre szoktak megkötni.
A wolfram ráadásul azon nyersanyagok közé tartozott, amelynek ára különösen sokszor és nagymértékben változott a világpiacon, ennek ellenére a szerződésben rögzített árajánlat a szocialista országokkal szemben gyakorolt kedvezményeket és feltételeket tartalmazta: a teljes 1970-es évre előre megszabták a leszállítandó késztermék árát.
A wolframot legnagyobb mennyiségben Kína forgalmazta, de 1969 novemberében váratlan helyzet állt elő. Átmenetileg nem jelentek meg wolframmal a nemzetközi piacokon, amely szabályszerű pánikot eredményezett: az érc ára 1970 elejére a tízszeresére emelkedett. Ha a szerződés megkötésekor a Lenin Kohászati Művek rendelkezésére állt volna a teljesítéshez szükséges wolframmennyiség, már önmagában csak az áremelkedésből adódó nyereségkiesés miatt legalább háromszáz-négyszáz millió forintos népgazdasági kár keletkeztetett volna, de ebben az esetben legalább a vállalati veszteség minimális marad. Azonban a gyártáshoz szükséges mennyiség töredéke sem állt a kohó rendelkezésére, így a megemelt árakon kellett azt beszerezni, változatlan késztermékárak mellett.
A Lenin Kohászati Művek kocsija a debreceni Virágkarneválon (Fotó: Fortepan.hu,/Ötvös Gergely)
Még a „mozgósítási tartalékot” is felhasználták
Annak érdekében, hogy a várható kárt – amennyire lehet – már előre enyhítsék, felhasználtak minden elérhető wolframot, még az ország katonai célokra félretett M- (mozgósítási) tartalékát is, a Honvédelmi Minisztérium hivatalos engedélye nélkül. Az M-tartalékhoz nem férhetett hozzá más, csak igen magas beosztásban dolgozó politikus, magas rangú katonatiszt vagy pártfunkcionárius, vagyis az üzlet mögött valóban hatalmasságok állhattak. Ám hiába állt végül rendelkezésre a méregdrága nyersanyag, a határidők teljesíthetetlenek maradtak.
Végül egy csehszlovák céget bíztak meg azzal, hogy a fennmaradó mennyiség leszállításáról gondoskodjon, amelyik természetesen sokkal drágábban vállalta a munkát, mint amennyit a magyar fél kapott a német megrendelőktől – vagyis az LKM költségvetéséből kellett kifizetni az alvállalkozót is. A helyzet katasztrofális volt, de a szocialista gazdaságnak úgy látszik, meg sem kottyant egy ekkora veszteség, a felelősök felkutatása ugyanis elmaradt.
A veszteség nagyrészt a termelővállalaté lett
A Metalimpex és az LKM közötti együttműködést szabályozó szerződés azt tartalmazta, hogy mind a többletnyereségen, mind az esetleges veszteségen a két cég hetvenöt–huszonöt arányban osztozkodik, amelyből a hetvenöt százalékos rész illette a kohászati üzemet. (Rafinált kis megállapodás ez is, hiszen tudjuk, hogy az impexek vezetői gyakran kötöttek veszteséges üzleteket, mert ezektől várhatták a jelentősebb csúszópénzeket, a veszteség terhének nagyobb részét pedig előre áthárították a termelővállalatra.)
Jelen esetben a diósgyőri vállalat nem hagyta magát. Arra hivatkozva, hogy ők kellő időben figyelmeztették a Metalimpexet, sőt tiltakoztak a megkötendő szerződés feltételei miatt, követelték, hogy nagyobb részt vállaljon át a veszteségből a külkereskedelmi vállalat. Végül abban egyeztek meg, hogy amennyiben mindkét fél törekszik arra, hogy ne kerüljön az ügy jogi útra, a Metalimpex átvállalja a veszteség felét.
Eltüntették a bizonyítékokat
A nyomozás elkerülése valószínűleg többek érdekében állhatott, hiszen az amúgy rendkívül hiányos dokumentumok és a kihallgatott tanúk szűkszavúsága alapján úgy tűnik, hogy a két cég vezetőségén kívül mások is érintve lehettek a korrupcióban, azonban erre vonatkozó adatokat nem találhatunk az összegyűjtött nyomozati dossziékban. Az információk szűkösségének legfőbb oka az, hogy a „III/II. Osztály szóbeli közlése szerint az ezzel kapcsolatos anyagokat időközben – utasításra – megsemmisítették.” Sajnos a forrásban nincs arra vonatkozó utalás, hogy kinek az utasítására tüntették el a bizonyítékokat. Az egyetlen korabeli fennmaradt irat 1970 márciusából származik, vagyis a szerződés teljesítésének az elejéről.
Ebből kiderül, hogy a Lenin Kohászati Művek alkalmazottai már elég korán feljelentést tettek az illetékes megyei nyomozati szervnél a finoman szólva is gyanús ügylet miatt, azonban úgy tűnik, a rendőrök nem fordítottak túl nagy gondot a tények felderítésére. Mindössze annyit állapítottak meg, hogy az LKM legalább annyira felelős a szerződés aláírásáért, mint a Metalimpex. „A Metalimpex – ismerve az ötvöző anyagok [árának] piacérzékenységét – konkrétan is figyelmeztette az LKM-t a nagytételű szállítási vállalások teljesíthetőségének esetleges nehézségeire,” valamint nem ismerhette előre a nem várt kínai magatartást, és különben meg „bizonyos rizikóval minden üzletnél számolni kell.” Az ügyet tehát leseperték a nyomozók íróasztaláról, és valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, kinek az utasítására.
Fotó: Fortepan/Urbán Tamás
Csak áttételes volt a felelősségük…
A megsemmisített korabeli anyagok miatt rendkívül nehéz helyzetben volt a kémelhárítás 1974-ben, amikor megindították a nyomozást Dévai és Gergely ellen, hiszen nem tudtak – még szakértők segítségével sem – megközelítő becslést adni arra nézve, hogy pontosan mekkora kár keletkezett az üzlet során. A vallomások erősen ellentmondtak egymásnak. Bozsik Pál, aki a korrupciós ügylet idején az LKM gazdasági igazgatója volt, határozottan állította, hogy a vállalat vesztesége harmincmillió forint volt csupán, de más adatok arra utaltak, hogy ez megközelíthette a kilencvenmilliót is. Végül a BM egy szakértői bizottság kirendelését kérte, amelynek munkája alapján a következő megállapítást tették: „Az exportszerződések létrehozásában Gergely Miklós vezérigazgató és helyettese, Dévai István közvetlenül nem vettek részt, arról csak a keletkezett problémák után értesültek, ezért felelősségük csak áttételesen állapítható meg.”
Mivel Dévai személyesen tartotta a kapcsolatot az ügyben érintett nyugati cégek vezetőségével, sőt ezen cégek kifejezetten a számukra kedvező feltételek biztosítása miatt fizettek személyes jutalékot a Metalimpex vezetőinek, nehéz elképzelni, hogy felelősségük csak áttételes lett volna. Sokkal inkább arról lehetett szó, hogy a felelősséget alacsonyabb szintre igyekeztek terelni.
Teleki Józsefet, a Metalimpex egyik főosztályvezetőjét, Pércsi Miklósnét, az egyik osztályvezetőt és Tottán Pétert, a külkereskedelmi vállalat üzletkötőjét nevezték meg bűnbaknak. Az LKM oldaláról azonban nem alsóbb szintű vezetőket vettek elő. Megállapították Énekes Sándor, az LKM volt vezérigazgatója, Bozsik Pál, a volt gazdasági igazgató és Szaniszló Imre termelési főmérnök felelősségét.
A teljes igazsághoz azonban hozzátartozik egy apró, de nem lényegtelen körülmény: sem Énekes, sem Bozsik nem volt már ekkor a posztján. Énekes Sándor nevét onnan ismerhetik e sorozat olvasói, hogy ő volt az, aki 1973 szeptemberében Vályi Péter után kapva maga is beesett a kohók közé abban az érthetetlen balesetben, amelyben a külkerlobbival némileg szembenálló miniszterelnök-helyettes az életét vesztette. Vagyis nem okozott különösebb presztízs-veszteséget a „nagykutyák” számára egy amúgy is megtört és meghurcolt embernek a nyakába varrni még egy kellemetlen ügyet…
Vádemelésről már szó sem lehetett
1974-ben a feltárt visszaélés már nem volt alkalmas arra, hogy vádemelésig jusson a dolog, hiszen a bűncselekmény a nyomozás idejére már elévült. A Metalimpex két vezetőjének erkölcsi felmentése az adott ügyben nyilvánvalóan arra utal, hogy magas helyről – párt és kormányvonalról is – támogathatták tevékenységüket, annál is inkább, mert a mozgósítási tartalék engedély nélküli felhasználása már önmagában is katonai törvényszék előtti felelősségre vonást eredményezhetett volna.
Végül a kirendelt szakértői bizottság 50 943 065 forintra értékelte az LKM veszteségét, de ebben a számban csak a vállalat konkrét kára van benne – az is jó eséllyel kozmetikázottan. Nem tudunk arról semmit, hogy a Metalimpex végül mekkora részt vállalt át, ha csak a felét, már akkor is százmilliós deficitnél járunk, de az is elképzelhető, hogy az ügy mihamarabbi elsimítása végett még nagyobb arányban hajlandók voltak a kárviselésre.
És nem tudjuk megítélni az elmaradt haszonból származó kárt sem, azt, hogy mekkora nyereséget realizálhatott volna a fémmű, ha a szerződést a szabályoknak megfelelően – és a jó gazda gondosságával – kötik meg.
Forrás: PestiSrácok
Szerző: Borvendég Zsuzsanna történész
(Címkép: Fortepan/N. Kósa Judit)
