Az 1956-os forradalom és szabadságharcot követő kádári megtorlás koncepciós perei közül az egyik legbotrányosabb eljárásban ítélték halálra a 24 éves Tóth Ilonát. A beismerő vallomások ellenére hosszú évek kutatómunkája alapján ki lehet mondani, hogy Tóth Ilona és társai nem követhették el azt a gyilkosságot, amivel vádolták őket.
Földváriné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottság elnöke megdöbbentőnek és megrendítőnek nevezte, hogy abszurd vádakkal ki lehetett végezni egy 24 éves orvostanhallgató leányt. Hozzátette: „ez sajnos nem egyedi eset volt. A kádári megtorlógépezet az ideológiai megrendeléshez gyártotta a pereket. Tóth Ilonáé tehát nem az egyetlen koncepciós per. Azért emelkedik mégis ki a sorból, mert időben az első volt, amely egyúttal a legnagyobb nyilvánosságot is megkapta. Az összes többi megtorló, koncepciós per prototípusává vált.”
Kiss Sándor történész, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum főigazgató-helyettese hozzátette:
1957 februárjában volt az elsőfokú ítélet, mely alapján Tóth Ilonát halálra ítélték. A bírónőt B. Tóth Matildnak hívták. Először életfogytiglant akart adni, de mégis halálra ítélte. Amikor később megkérdezték tőle,
hogy miért módosult az ítélet, azt válaszolta, hogy „mert a párt ezt kérte”.
Földváriné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottság elnöke megdöbbentőnek és megrendítőnek nevezte, hogy abszurd vádakkal ki lehetett végezni egy 24 éves orvostanhallgató leányt. Hozzátette: „ez sajnos nem egyedi eset volt. A kádári megtorlógépezet az ideológiai megrendeléshez gyártotta a
Kiss Sándor az összefüggéseket feltárva rámutatott: tíz nappal az elsőfokú ítélet meghozatala után külföldi újságírók előtt nyilatkozott Kádár János. Arról beszélt, hogy milyen kegyetlenségeket követtek el a per vádlottjai. Azt mondta: nagyon sajnálja Tóth Ilonát, de még jobban sajnálja az áldozatát, Kollár Istvánt. Harminc évvel később, 1989-ben, az MSZMP utolsó plénumán újra felmerült a forradalom leverését követő megtorlás témája. Akkor Grósz Károlytól megkérdezték, hogy mit tud erről az ügyről. Elmondta: Kádár elvtárssal többször is beszélt a perről. Azt a tájékoztatást kapta, hogy a párt nem szólt bele a bíróság döntéseibe. Egyetlen esetet azonban megemlített Kádár. Arról beszélt, hogy 1956-ban volt egy rakodómunkás, akit különös kegyetlenséggel megölt egy doktornő. A gyilkost nem akarták halálra ítélni. Itt jön vissza Tóth Ilona ügye – mondta Kiss Sándor. Hozzátette: Kádár tehát mégis közbeszólt. Mint fogalmazott: „az is érdekes, hogy Grósz sem és Kádár sem említette Tóth Ilona nevét. Addigra már vélhetően elfelejtették.”
Földváriné Kiss Réka hozzátette: a rendszer a külföldi újságíróknak is be akarta mutatni, hogy milyen brutális, kegyetlen „ellenforradalom” zajlott hazánkban.
A szovjet csapatoknak azért kellett ezt leverni, mert különben hazánkban elszabadul a fasizmus. Ezért volt ez a kádári önlegitimitás alappere. Azt kívánta bebizonyítani, hogy a munkás-paraszt hatalom ellen a lehető legbrutálisabban fogott össze a lumpenproletár réteg és az értelmiség. Ezért kísérte hatalmas médiakampány és ezért kellett a beismerő vallomás is.
Földváriné Kiss Réka hiányosnak nevezte a forrásokat, lévén hogy azokat a kádári megtorlógépezettől örököltük. Azt azonban egészen biztosnak nevezte, hogy „itt voltak a szovjet hatóságok és titkosszolgálatuk, amire szintén van utalás”.
Kiss Sándor elmondta: 2008-ban felkereste Jakó Géza orvosprofesszor, aki 1956-ban sebész volt abban a Péterfi Kórházban, ahol Tóth Ilonka is dolgozott. Megköszönte, hogy bebizonyítottuk: Tóth Ilonka nem gyilkos. Egy orvosnak ugyanis a feladata a beteg védelme. Semmilyen körülmény között sem gyilkolhat. Ezt az etikus magatartáson alapuló elvet próbálták Tóth Ilona ellen 1989-ben még egyszer visszafordítani.
A tét itt a magyar fiatal értelmiségiek erkölcsi alapállása.
Arra a kérdésre, hogy az ügyben miért születhetett halálos ítélet akkor, ha a bíró azt nem akarta meghozni, Földváriné Kiss Réka azt válaszolta: a pulpituson ülő két népi ülnök tolmácsolta a politikai akaratot.
Forrás: hirado.hu
Kiemelt kép: Wikipédia
