A szerző egy újdonsült édesanya példáján keresztül próbálja szemléltetni, hogy alapvetően az anyaságról szóló 21. századi uralkodó narratívában, amely szerint a nőknek természet adta tehetségük van az anyasághoz, mennyire kevésszer jelenik meg az a lelki vívódás és küzdelemsorozat, amellyel az anyának a gyermek születése utáni közvetlen időszakban kell megküzdenie, és amely számos esetben komolyabb egészségügyi problémákhoz, például depresszióhoz is vezethet – írja cikkében Chelsea Conaboy.
Különböző kutatások bebizonyították, hogy a szülést követő szomorúság (baby blues) szorosan összefügg a vajúdást követő időszakban az anyai testben végbemenő hormonális változásokkal. Az újdonsült édesanyák szeszélyessé, síróssá, ingerlékennyé válhatnak, azonban mivel a legtöbbjüket meglepetésként éri ez negatív állapotváltozás, nem is tudnak felkészülni rá, és csupán értetlenül állnak előtte; hiszen most, hogy végre megérkezett a várva-várt jövevény, csakis örömben és boldogságban kellene úszniuk.
Conaboy szerint a jelenlegi kulturális berögződés kizárólag elragadtatott eszméket kommunikál az újdonsült anyaság örömeiről. A képlet egyszerű: adott a nő, aki képes azonnal megérteni és kielégíteni a gyermeke minden szükségletét, és mindezt egyedül teszi.
A szerző szerint a 21. századi kultúra mára túlságosan is elfogultan viszonyul az anyasághoz. Conaboy meglátása szerint az az elképzelés, hogy az önzetlenség és a gyengédség, amit a csecsemők igényelnek, egyedülálló módon a nők biológiájába van beágyazva, és „gombnyomásra” aktiválódik,
modern és ártalmas elképzelés.
Az újságíró úgy véli, hogy ezt a téves modellt évtizedeken keresztül férfiak alkották meg, elterelve a figyelmet arról, hogy egy anya számára nem könnyű a szülővé válás.
Conaboy úgy fogalmaz, hogy a szülői aggyal kapcsolatos új kutatások világossá teszik, hogy az anyai ösztönről mint veleszületett, automatikusan kódolt információról való elképzelés csupán egy mítosz, amely a feministák minden erőfeszítése ellenére erősen beépülve megmaradt a közbeszédben.
A cikk szerzője szerint annak ellenére, hogy napjainkban egyre többen hirdetik, hogy az anyaság nem kötelesség és nem végzet, illetve, hogy egy nő élete nem marad beteljesületlen vagy hiányos gyermek nélkül, az anyaság által a felszínre törő boldogságérzetre még mindig gyakran hivatkoznak tudományos írásokban és a szülői tanácsadásban is úgy, mint a lehető legnagyobb örömre egy nő életében.
A The New York Times újságírója megjegyzi, hogy az anyai ösztönökbe és az anyai szeretet determinisztikus értékébe vetett hit évtizedek óta táplálja a „családbarát” konzervatív politikusokat. Ez a „tévhit” pedig nagy szerepet játszik a születésszabályozás és az abortusz ellenzésében, hiszen miért kellene a nőknek korlátozniuk a gyermekeik számát, ha természetükből fakadóan örömüket lelik az anyaságban.
Az anyai ösztön mítosza a biológiai anyákat helyezi előtérbe, az apákat másodrendűek titulálja, és az anyákat arra ösztönzi, hogy szintén így tekintsenek rájuk.
Aláássa az azonos nemű párok, valamint a transznemű és nem bináris szülők jogait és elismerését,
akiknek a gyermekeikről való gondoskodási képességüket gyakran megkérdőjelezik.
Conaboy hangsúlyozza a szülők megkülönböztetés nélküli elismerését, és úgy véli, hogy fontos lenne elfogadnunk a tényt, hogy a kisbabák a túléléshez sosem kizárólag az anyjukra vannak utalva.
A szülővé válást ugyanis az emberi agyban végbemenő folyamatok nagymértékű átalakulása kíséri, a fejlődésnek pedig egy olyan új szakaszát jelenti, amelynek beteljesülése hosszú időbe telik, és amely komoly alkalmazkodással, illetve rengeteg kockázattal jár.
Forrás: hirado.hu
Fotó: MTI/Mónus Márton
