Hidegen metsző, száraz hópilléket kavaró szél tépi a zászlót a Karmelita tetején. Lobog, lobog fehéren. Mert megadtad magad. Te kofa. Te szatócs. Te cseppben a méreg. Európa rákfenéje. Hát nem érted? Menned kell! Menj végre! Már hallom, ahogy kattan a bilincs.
Én maradok. De te menj. Menj, mert elkúrtad. Igaz, már nem káromkodom. Nem, nem – soha. A plágium is a múlté. Csak a szívem ül a semmi ágán. Miattad. Érted? Mert megalkudtál. Lemondtál a nemzeti érdeknek mondott meggyőződésedről, elveidről, hogy kapj egy kis pénzt. Ráadásul nagyon kis pénzt. Nekem kicsit. És ezt te tetted. Verbalizmus ide vagy oda: te tetted ezt. Így ni, kisbetűvel.
Ha magadtól nem mész, majd zavarunk. El. Ez a nemzeti érdek. Hogy a nemzeti érdekre történő hivatkozást az alkalmatlanság és a gazemberség leplének használó kormányodat el kell zavarni. Mert még korlátozni sem tudsz rendesen. Magyar csirkefarhát igen, orosz gáz nem? Rongyember. Tahóbajnok. Ezek az érveim.
És Ukrajna? Mi lenne, ha mi lennénk, he? Mit gondolnál, ha valamelyik szomszédos ország megtámadna bennünket? Ha csak pár megye kellene neki? Vagy az egész. Küzdenél, vagy hagynád? Ha a Tisza vonalánál, Esztergomnál, Kaposvárnál, Győrnél lenne a támadók serege, békét ajánlanál? A te békéd, így, kisbetűvel, a trianoni béke lenne. Engednéd a megcsonkítást, aláírnál, megalázkodnál. Ezt akarod a hős ukrán népnek is? Ezt a sorsot? Én nem.
Októberben még eszembe jutott, amikor Katusról, Marciról, a Nemzetről, meg Trianonról írtam, hogy országrészek szakadhatnak éppen el történelmi realitások miatt, hogy megemészthető a megemészthetetlen, amit nem lehet megváltoztatni. Hogy lehet a jövőt keresni és nem kell minden nap a múltat siratni. De az akkor volt. Most meg most van. Most más jut az eszembe. Mert Ukrajna is más. Az ukrán nép ellenáll. Ahogy legszebb pillanatainkban mi is. Ezért csodáljuk őket. Akkor is, ha korruptak. Ha nincs sajtószabadság. Meg jogállam. Meg ellenzék. Ha elnyomják a nemzeti kisebbségeket. Vagy megölik. Na és? Ez a nemzetté válás természetes velejárója. Ahol fűrészelnek, ott hullik a forgács. István király is felnégyelte Koppányt, és jól tette. A hazáért tette. A nemzetért. Önvédelemből. Az Európai Egyesült Államokért. Ő már akkor tudta.
Na de ezen kívül mi Ukrajna bűne? Az orosz elnök szerint annyi, hogy vannak. El akarja törölni őket. A te barátod. A gyilkos. Aki ukrán gyerekek vérét issza. Aki kozák titkárnőket erőszakol az intarziás asztalán. Ennek keresel te mentséget, miközben az áldozatot hibáztatod. Szégyellni fogunk téged. Én már most szégyellek. Aljas, sehonnai nemzet leszünk, ha rajtad múlik.
És itt a Brüsszelgate Káposztagate is. Nesze nekünk. Az ünnepre. Nem karácsony – ünnep. Érted? Ezt adtad a Hazának. Szégyen! Mert láttam, amit láttam. Figyelj: Szántód, közel Kötcséhez, Spar áruház. Szép bolt, helyes emberek, mosolygós eladók. A vásárlók helyiek és telelő, karácsonyozó, szilveszterező téli nyaralók. Ilyenek, olyanok. Válogattak. Ősz, hosszú hajú férfi, lófarkot viselt. Amolyan bohém, pesti ember benyomását keltette. Borostás. Sovány, karakteres arca volt, inkább zöld szemekkel. A hűtőpult mellett állt. Savanyú káposztát keresett, három különböző csomag volt. Más termelő, más ár. Felvette, nézte az árat, visszarakta. Nézte a következőt. Semmi gesztus. Ide másik szó kéne, de én akkor is ezt írom. Gesztus. Hétköznapi, érzelemmentes arc. Talán. Végül egyiket se rakta bele a kosarába. Elengedte. Nem lesz káposzta mostanában az asztalán.
Káposzta nélkül pedig mit ér a Nemzet? Te tetted ezt is. Elraboltad az országot. Metszően fájó élelmiszer-inflációt hoztál a fejünkre. Mennyi a negyven, ha csak tizenöt a bér? Cserben hagytál bennünket. Megöl a valóság. A semmi. Az élhetetlen élet. Kuszahaza. Lent szorít, fent csillagos ég. Homályos a reggeli köd. Tönkretettél bennünket. Árcédulákon éljük a napot, az évet, a semmit. Még a savanyú is drága.
De én itt vagyok. Maradok. Klári is marad. Meg az Árnyékkormány. Így, nagybetűvel. Árnyék. Aki megment egy életet, egész világot ment meg. És mi, DK-sok segítünk a bajba jutottaknak. Egy pillanatra. Egy pillanat. Egy pillanatnyi érzésért, na, hogy tudják, van szeretet a Földön, figyelés, együttérzés. Meg savanyúkáposzta. Az is van. Lesz.
Mi, itt a DK-ban hazánk nagy kérdéseire keressük a válaszokat, teszünk azért, hogy a haza fényre derüljön, eközben értjük a hétköznapok nyikorgó valóságát, a semmi és a valami közt szorító életet. Nagyszerű emberek alkotják a Demokratikus Koalíciót. Kik mernek, tudnak cselekedni. Mert jőni kell, még jőni fog egy jobb kor. Egy káposztásabb kor. Ahol nem csak suttogva bérmálkozhatunk. Minden nap. Akár.
Lehet, hogy Vörösmarty és Kölcsey is írt ilyeneket. Lehet. De ők nem úgy gondolták. Én gondolom úgy. Egyedül én. Meg Klári. És egy kicsit mindenki a Hazában. Aki velünk van. De aki nincs velünk, az ellenünk van. Menj hát utadra, Rongyember! Piszkos. Történelmi Törpe. Meg egyébként is. Menj! Különben az életben nem fejezem be ezt a kurva levelet.
A pamflet forrásául Gyurcsány Ferenc 2022 őszétől megjelent posztjai szolgáltak.
Grafika: 2022plusz
