Hatvan éve írták alá az Élysée-szerződést, amely a francia és a német nemzet közötti megbékélés szimbóluma. Trócsányi László Európa elmúlt hat évtizedének legfontosabb mérföldköveit vette górcső alá az European Conservative oldalán megjelent cikkében.

Trócsányi László fideszes EP-képviselő, egyetemi tanár, a Károli Gáspár Református Egyetem rektora

A Charles de Gaulle francia elnök és Konrad Adenauer német kancellár által 1963 januárjában aláírt szerződés áttörést jelentett a két ország együttműködésében. A francia-német kompromisszum békét és jólétet hozott Európa nyugati részén. Olyan jövőképet kínált, amely új lendületet adott a kontinensnek: azt az üzenetet küldte, hogy Európa, az európai civilizáció túlélte a háború pusztítását, hajlandó és képes harcolni saját jövőjéért. Az együttműködés megnyitotta az utat az úgynevezett Les Trente Glorieuses, azaz harminc dicsőséges év előtt. De meddig tartott ez a lendület? Hogyan értékelhető a francia-német megbékélés hatvan év távlatából?

Hogyan változott a francia-német vezető szerep, milyen lehetőségei voltak a két országnak, éltek-e velük, és milyen kihívásokkal vagy veszélyekkel néznek szembe jelenleg?

Történelmi szempontból a francia-német együttműködés két nagyobb szakaszra osztható: a Szovjetunió összeomlása előtti időszakra, majd a rendszerváltást követő évtizedekre. Az első időszak páratlan gazdasági fejlődést és jólétet hozott, miközben sikeresen fektette le az európai együttműködési keret alapjait.

Néhány rövid évtized alatt Nyugat-Európa lett az a hely, ahol a legjobb élni, ami reményt adott az európai országoknak a vasfüggöny mögött. A francia-német partnerség vezető szerepe nemcsak megkérdőjelezhetetlen, hanem nélkülözhetetlen is volt ebben a folyamatban.

A berlini fal bontása / Forrás: The European Conservative

Ugyanakkor hatása nagyrészt a gazdasági együttműködésre és sikerre, valamint az ipar- és agrárpolitikára korlátozódott. Berlini látogatása során Charles de Gaulle kifejezte optimista kívánságát, hogy Európa felülkerekedhessen megosztottságán, és ismét „a civilizáció fókuszpontjává” válhasson.

Reménye az volt, hogy a független államok potenciális szövetsége „az Atlanti-óceántól az Urálig” helyet adhat Európának a világhatalmak között.

De ez az elképzelés sajnos sokáig vágyálom maradt az öreg kontinensen, amelyet a nagyhatalmak kettéosztottak. Az Egyesült Államok segítsége nélkül Nyugat-Európa nem tudta garantálni saját biztonságát, míg a szabadságot, a függetlenséget és az önrendelkezés lehetőségét a szovjet rendszer elnyomta Kelet-Európában. A francia-német partnerség – csakúgy, mint az integrációpárti elit – nem sokat tudott erről a megosztottságról, és idővel egyre inkább beletörődött a helyzetbe. Úgy tűnt, hogy a vasfüggöny Európa geopolitikai térképének elfogadott részévé vált, és az európai helyzetet stabilnak és megkérdőjelezhetetlennek tartották.

A fentiek fényében az amerikai politikai fordulat, Ronald Reagan elnök emlékezetes megjegyzései a Brandenburgi kapunál 1987 júniusában („Gorbacsov úr, bontsd le ezt a falat!”), majd a Szovjetunió összeomlása történelmi lehetőséget kínált mind a francia-német partnerség, mind Európa számára.

Németország, amelyet falak és őrtornyok osztottak meg, újraegyesültek, míg a szovjet tankok visszavonása azt jelentette, hogy az európai országok visszanyerték saját sorsuk irányítását. Azok az országok, amelyek visszanyerték szabadságukat, elfogadták a francia-német szövetség vezetését, mint egy olyan Európába való visszatérés módját, ahol meg lehet őrizni a sokszínűséget és az autonómiát, ahol meg lehet védeni a közös európai szellemi gyökereket, és jólétet lehet teremteni.

A francia-német szövetség pedig a maastrichti reformokkal megkezdte az európai integráció ambiciózus elmélyítését és szerepének kiterjesztését a gazdasági dimenzión túlmutató más területekre is.

A mai napig igaz, hogy amit Németország és Franciaország dönt, azzal a legtöbb uniós tagállam egyetért.

Gyakran személyes vezetői tulajdonságok és víziók határozták meg ezt a vezetést, például a Helmut Kohl kancellár által a német újraegyesítéshez való ragaszkodásában mutatott karizma, vagy Emmanuel Macron az Európa stratégiai autonómiájáról alkotott elképzelése, amelyet saját országában széles körben kritizálnak.

Ugyanakkor a berlini fal leomlását övező eufóriát gyorsan beárnyékolták a viharfelhők. A rendszerváltás után Európa első nagyobb traumája a jugoszláviai polgárháború kitörése és eszkalálódása volt. A konfliktus súlyossága meghaladta a francia-német együttműködés képességeit és erejét, és a háború amerikai beavatkozással zárult.

A közép-európai országok is csalódtak a kezdeti rózsás várakozásaikhoz képest. A gazdasági átmenet sokkal nehezebbnek bizonyult, mint gondolták, egyes esetekben még traumatikusnak is, miközben az EU-hoz való csatlakozásuk és gazdaságaik nyugati felzárkóztatása késett.

Ezekben a nemzetekben sokan még a francia-német szövetség túlsúlyától is tartanak, amely szakadékot teremt az EU hatalmi központja és a periféria között. Ez érthető, hiszen történelmük során pontosan ennek elkerüléséért küzdöttek.

A 2008-as pénzügyi válság rávilágított a gazdasági törésekre és egyes európai országok rendkívüli sebezhetőségére, megkérdőjelezve a jóléti társadalom modelljének fenntarthatóságát.

A 2015-ös migrációs válságra adott különböző válaszok kétségbe vonják az európai identitás, az intellektuális és szellemi gyökerek, valamint a civilizációs értékek iránti elkötelezettség egységét, amit korábban törhetetlennek tartottak.

Bár a német gazdaság erős, az európai innováció és versenyképesség csökken, és folyamatosan le van maradva a globalizációban betöltött szerepében. Emellett Európa a demográfiai mutatók és a védelmi kiadások tekintetében is lemaradt a világ többi részétől. A francia-német közös szerepvállalás 2014-ben még mindig képes volt garantálni az öreg kontinens biztonságát a minszki megállapodás megkötésének megkönnyítésével, de néhány évvel később túl gyengének bizonyult ahhoz, hogy megakadályozza az ukrán konfliktus kitörését.

A három évtizeddel korábban visszanyert európai önrendelkezést az veszélyeztette, hogy Európa visszatér a szuperhatalmak geopolitikai ütközési zónájába.

Pontosan ezért jelentek meg Európában olyan hangok, amelyek versenyeznek a francia-német partnerség által kínált irányzattal. Nagy-Britannia EU-ból való kilépése a legismertebb független hanggá tette, de itt említhető meg a visegrádi együttműködés, vagy akár a magyar miniszterelnök Európa jövőjéről alkotott elképzelése is.

Ráadásul Franciaország és Németország számos kérdésben egymástól eltérő úton jár. Másképp gondolkodnak például az atomenergiáról és az Európai Unió bővítéséről, de az európai integrációt is másképp közelítik meg: míg a franciák az intézményi kérdésekre összpontosítanak, a németek pragmatikusabb megközelítést alkalmaznak, és kihasználják a gazdasági integráció előnyeit.

Ugyanakkor az európai integráció önmagában súlyt adhat nekik a világban, de ehhez olyan látnoki képességekkel bíró vezetőkké kellene válniuk, akik hajlandók és képesek megőrizni azokat a kulturális és szellemi gyökereket, amelyek minden európai nemzetet összekötnek, és jövőt adnak az európai civilizációnak.

Kiemelt kép: Kovács Attila/MTI