Lehetetlen, hogy az üvöltöző tömeg még egyszer Barabást kiáltson, miközben az egyén Jézus nevét suttogja – Szerencsés Károly történésszel, az ELTE Bölcsészkarának tanárával beszélgettünk a háború okairól, következményeiről, és arról, hogy a halál látószögéből mennyire gyönyörű az élet.

Tavaly február 24-én tört ki a háború. Tudjuk, hogy aznap támadta meg Oroszország Ukrajnát, ez tény. De az orosz-ukrán háború is akkor tört ki? És a történetírás orosz-ukrán háborúnak nevezi majd ezt a ma még beláthatatlan végű csörtét 5-10 év múlva is?

Igen, orosz-ukrán háborúnak nevezik majd, ha még tart, de akkor is, ha addigra esetleg befejeződne. Ez utóbbira kevés esélyt látok. A helyzet ma olyan, hogy valakinek győznie kell. A felek ebbe magukat is belelovalták, és ezt harsogja a világ jelentős, hangadó része is. A globalizált „nyugat” – idetartozik az USA, az Európai Unió, Japán, Ausztrália, Dél-Korea – súlyos, ma még beláthatatlan következményekkel járó válságban van. Demográfiai, kulturális-identitás- és gazdasági válságban.

Erre keres megoldást, s mint a rendes birodalmak általában, ezt a terjeszkedésben látja.

Ismert a közhely, hogy a történelmet mindig a győztesek írják. „Az Új világ született – 1914-1922” című kiállítás egyik bemutatóterme a korabeli sajtótermékek tudósításait adja közre. Mindkét oldal médiája kemény volt, és elfogult persze, de a szövetségeseké konkrétan démonizálta az ellenséget. Jogos a deja vu?

Éppen erről van szó. Kérdezhetnék tőlem, miféle nyugati terjeszkedésről beszélek, amikor Oroszország terjeszkedik, foglal el és annektál területeket. És ezt nem lehet kétségbe vonni. Minden államnak joga van az önvédelemre, így Ukrajnának is.

De ahhoz nincs joga, hogy saját polgárait diszkriminálja, s amikor azok ennek ellenállnak, fegyverekkel terrorizálja. Ez történt a Donbaszban. Ilyesmi már sokszor lejátszódott Európában a modern korban, éppenséggel a magyarság kárára is, miként ennek a konfliktusnak is a mellékszínterén, Kárpátalján.

Az orosz vezetés számára 2014 után nyilvánvalóvá vált, hogy a három volt balti köztársaság után a „nyugat” Ukrajnát is a saját gazdasági, politikai és katonai érdekszférájába vonná. Ezt az orosz vezetés már nem viselte el, s az ukrajnai oroszokat ért atrocitásokra hivatkozva megkezdte a Különleges Katonai Műveletet. A „nyugat” lépett és teljes mellszélességgel kiállt Ukrajna mellett, mert attól tartott, hogy Ukrajna egyértelmű orosz befolyás alá kerül. A Kreml célja éppen ez volt, és azt hiszem, ha gyorsan nem sikerül lezárni ezt a háborút – ez is marad. Mindez Magyarország számara szintén súlyos fenyegetést jelent.

Ma már világos, hogy egyik fél sem győzhet katonailag. Paradox módon ettől csak nő a veszély.

Ezért is állunk ki a béke mellett, lényegében egyedüliként Európában.

Ha a térképre nézünk, Magyarország ugyanott van, ahol ezer éve, összement ugyan, mint Samu nadrágja, de a geopolitikai helyzete nem változott, így az ezzel járó kihívások sem. Ezúttal van valódi esélyünk a vágyott kimaradásra?

Látok esélyt arra, hogy Európa elkerülje az újabb, egész kontinenst lángra lobbantó háborút. Azért, mert a mai Európa politikai értelemben jelentősen különbözik az eddigi világháborús korszakok Európájától.

Hiszek a népakarat elementáris erejében, amelynek kifejezésére megvannak az eszközök és intézmények. Ezek nem voltak meg például a német nemzeti szocialista Harmadik Birodalomban, de Vilmos császár „második birodalmában” sem. Más a mai Oroszország is, mint a sztálini Szovjetunió, és más már az USA is.

Persze kiábrándító az egyes politikusok uszítása, és nagyon elgondolkodtató a sajtó jelentős részének hergelő hozzáállása a konfliktushoz.

Minden adott az újabb „nagy” háborúhoz – fegyver, ürügy és ok, a gyűlölt ellenség – de a legfontosabb hiányzik. Az ember.

Az embereket már nem lehet a háború mészárszékére terelni millió szám. Ez a mostani konfliktus egyik legfontosabb tanulsága.

A nép mindig békét akar. Lehetetlen, hogy az üvöltöző tömeg még egyszer Barabást kiáltson, miközben az egyén Jézus nevét suttogja.

A valódi népakaratot összhangba hozni a „törvényhozók” döntéseivel, ez az igazán fontos feladat. Éppenséggel a médiáé is.

Az egységes nyugati kommunikáció azt üzeni, hogy a mostani „szövetségesek” hajlandóak harcolni az utolsó ukránig. Mi jöhet azután? Kinek az élete válik feláldozhatóvá? Egy (kelet-) európai élete kevesebbet ér, mint egy brité vagy egy amerikaié?

A jelenlegi „törvényhozók” közül gondolhatják sokan így is. De Közép- vagy Kelet-Európa sem olyan már, mint egykoron volt. A múltjára méltán büszke Magyarország élharcosa a változásnak. Logikus ez, mert a magyarság nagyon sok megpróbáltatáson ment keresztül, s ezek a megpróbáltatások megedzették, fel is vértezték olyan tudással, amely ellenáll a manipulációknak.

Ezért nem vagyunk hajlandóak olyan konfliktusba keveredni, amelynek kimenetelére, alakulására lényegében nincs befolyásunk. Ne feledjük: amikor békét kívánunk Ukrajnának és Oroszországnak, magunknak is kívánjuk.

Mindez nem változtat azon, hogy a térségünkben gyökeres geostratégiai változások mennek végbe. Ebből kell jól kijönnünk, számunkra ez a legfőbb prioritás. És ez a válaszom arra kérdésre is, hogy egy összeurópai konfliktusból kimaradhatunk-e.

Lehet ebben a hazában még valaha – legalább krízishelyzetben – nemzeti konszenzus?

Nemzeti konszenzus igen. Ez létezik is, például a háború és béke kérdésében.

De politikai konszenzus aligha jön már létre. Ahhoz túlságosan mélyen befészkelték magukat és személyessé váltak az ellenszenvek, gyűlöletek, revansvágyak, kapzsiságok.

Igaz, semmi sem örök ezen a világon. Minden, ami emberi – változhat. Akár jó irányba is.

Kórházban voltál, ismét, élet-halál között, ismét. Abból a látószögből hogyan értékeled életed lapjait és napjait?

Rám jár a rúd. Egy éven belül két tüdőgyulladás, s aztán valami furcsa, fatális láncolata a rossz áramlatoknak, döntéseknek, mozdulatoknak. Az ereimből kiömlő vér néhány napra csaknem magatehetetlenné tett. Napokig alig láttam. A „sürgősségin”, az „intenzíven”, az „osztályon” átéltem a visszatérés örömét. Az első szabad lélegzetvételt oxigénmaszkok, csövek nélkül! Az első falat ételt, amelynek éreztem is az ízét! Az első lépést egy hét után, az első borotválkozást, az elő fürdést. Az első reményt, az első életigenlő gondolatot. Az első nyugodt éjszakát, az első napot itthon. Az első sétát a kis csillaghegyi utcában. Most újra a katedrán lehetek, fiatalok között.

A halál látószögéből gyönyörű az élet. De remélem, nem csak onnan.

Mindenki keressen olyan zugot a világban, ahonnan látszik az élet szépsége. A legjobb lelőhelyek a szeretet szögleteiben vannak, és én őszintén kívánom, hogy találjuk meg.

Kiemelt kép: Krĉ Viktor