Hétről hétre hallgatjuk a prédikációt, amelyben sok minden elhangzik. Halljuk, értjük a szavakat, csak éppen nem akarunk tudomást venni róla.
Mi az oka? A mai világ változtatott bennünket ilyenné? Egykedvűen gürcölünk, már arcunk sem rezdül a botrányok hallatán, de közben imádkozunk Istenhez, aki a mentsvárunk és Tőle várunk segítséget.
„Közvetítője” szavára sem figyelünk. Szól a szeretetről, a békességről, a földi élet hitványságairól és miközben ülünk rezzenéstelen arccal, talán gondolataink is máshol járnak. Mintha a remény is veszendőben lenne. Holott hajdan az egyszeri ember úgy tartotta: az Isten kamrájában a remény áll a legnagyobb zsákban. A madzagja oldva mindig, hogy mindenki belenyúlhasson.
Úgy tűnik, már ezzel sem akarunk élni. Hagyjuk magunkat a világ sodrásában, tudomásul vesszük, alkalmazkodnunk kell a mindennapi élethez. Divat manapság panaszkodni, sóhajtozni, a magunk siralmát így-úgy előadni, sőt közvetlen barátainkat, ismerőseinket szapulni. Ez a magyar virtus. S mondjuk, mi katolikusok mások vagyunk, de sodródunk és követjük a trendet, holott tudjuk; nagy dolog látni, tudni. Pisszegjük a bölcset, éljenezzük a nem-tudást. A lélekben egyre szegényebbek tábora meg csak nő, mert nem látni, nem tudni, egy kényelmes állapot.
Mi látjuk a tényeket és mint tudjuk, a tények makacs dolgok.
(Címkép: MTI/Rosta Tibor)
