A populista lázadás az egyetlen reményünk arra, hogy megvédjük a demokrácia és a nemzeti szuverenitás valódi európai értékeit.

Majdnem nyolcvan évvel azután, hogy Orwell megírta a Politika és az angol nyelv című művét, az Európai Unió bürokratáinak legnagyobb bűne, hogy megpróbálják „a hazugságokat igaznak beállítani”, és a demokráciát önmaga inverzévé torzítani.

„Az EU jogalkotási prioritásai 2023-ra és 2024-re” című közös nyilatkozat, amelyet Robert Metsola, az Európai Parlament elnöke, Petr Fiala cseh miniszterelnök és az Európai Tanács elnöke, valamint Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke írt alá, igazi csemege a politikai kettős beszéd tanulmányozói számára. A nyúlfarknyi dokumentum az európai zöld megállapodástól kezdve az európai életmódunk előmozdításáig mindenről szól, de most csak az EU hat jogalkotási prioritása közül az utolsóról lesz szó:

„Hogy megvédjük demokráciánkat és értékeinket a példátlan fenyegetésektől, minden rendelkezésünkre álló eszközt felhasználunk a jogállamiság megerősítésére és védelmére (…) belülről erősítjük a demokratikus ellenálló képességet, és megvédjük demokratikus rendszerünket a külső érdekektől, a dezinformációtól és a külföldi beavatkozástól.”

Ki nem érthetne egyet ilyen egészséges érzelmekkel?

Valójában azonban az EU tisztviselőire bízni a demokrácia védelmét csak annyira értelmes dolog, mint kecskére bízni a káposztát. Az EU intézményei azért vannak, hogy fékezzék a demokráciát Európában. Szerepük kimerül a hatalom központosításában, céljuk pedig az európai elit elszigetelése a népakarattól és az elszámoltathatóságtól.

A brüsszeli világképben a „demokrácia” ma azt jelenti, amit az uniós oligarchia akar. Amikor tehát a közös nyilatkozat „demokráciánk és értékeink példátlan fenyegetésekkel szembeni védelméről” beszél, akkor tudjuk, hogy ez nem csak Vlagyimir Putyin ellen szól, hanem az ellen a populista lázadás ellen is, amely a demokratikus választások segítségével megrendítette az EU-párti berendezkedést Olaszországtól és Hollandiától Svédországig, Finnországig, Franciaországig és természetesen az Egyesült Királyságig.

Amikor a nyilatkozat arra kötelezi az EU vezetőit, hogy minden eszközüket felhasználják a „jogállamiság megerősítésére és védelmére”, akkor tudjuk,

ez egy kód arra, hogy az Európai Bizottság és a bíróságok hatalmát arra használják, hogy Brüsszel akaratát rákényszerítsék azokra az uniós tagállamokra, amelyek kormányai azt merik feltételezni, hogy a nemzeti demokrácia azt jelenti, amit tényegesen értünk alatta: olyan politikát kell folytatniuk, amelyre a választóik szavaztak.

(…)

Az 1950-es évektől napjainkig az európai politikai elit egyértelmű szándéka az volt, hogy a nemzeti parlamentek hatókörén túlmutató, nemzetek feletti egységet hozzon létre. Évtizedeken keresztül számos európai nemzet kormánya önként vállalta a politikai egyesülés folyamatát, hogy nagyobb védelmet kapjanak a nyilvános ellenőrzés és a demokratikus elszámoltathatóság ellen otthon.

Az állítás ellenére – „Európa népeinek egyre szorosabb szövetsége” – az EU az európai politikai elit magánszervezeteként működik, amelyből „a népek” ki vannak zárva.

Nézzük meg a fő intézményeket!

Az EU ügyeinek lényege a COREPER-en – az Állandó Képviselők Bizottságán – keresztül zajlik, amely magas rangú nemzeti tisztviselőkből áll, és amely az uniós jogalkotás 90 százalékát kezeli. A testület eljárásait államtitokként kezelik, dokumentumai általában „nem papíralapúaknak” minősülnek, ami azt jelenti, hogy a sajtó vagy a nyilvánosság nem férhet hozzájuk. A COREPER végzi az előkészítő munkát az EU Tanácsának rendszeres üléseihez, amelyeken a kormányok általában zárt ajtók mögött egyeztetnek az uniós jogszabályokról. Ezek nagy részéről már korábban is döntés született a Tanács számos bizottságában és munkacsoportjában, amelyek mind titokban működnek. Az EU nagy kirakatrendezvénye az Európai Tanács rendszeres ülése, az európai vezetők „csúcstalálkozója”. Az ott elhangzottakról nincs nyilvános feljegyzés, csak egy-egy médiakép és a COREPER által készített csúcstalálkozói közlemény.

Ez a dokumentum, amelyet tanácsi következtetéseknek neveznek, kötelezi a kormányokat a megállapodásban foglaltakra, függetlenül attól, hogy az ülések között mi történik belpolitikájukban vagy a választásokon.

Az EU gépezetének középpontjában a nagyhatalmú Európai Bizottság (EB) áll, amely az EU nyilvános arca, és az egyetlen olyan szerv, amely jogszabályokat javasolhat. Az EB egy nem választott végrehajtó testület, amely – egyik korábbi elnöke szerint – „jóindulatú despotizmust” gyakorol. Ez a bürokratikus testület uniós szabályok és rendeletek ezreit javasolja és irányítja, egy sereg technokrata szakértővel és tisztviselővel konzultálva, akik akkor sem ismernének fel egy szavazót, ha egy brüsszeli étteremben ebéd közben futnának össze vele.

A Tanács, a COREPER és a Bizottság erőteljes hármassága – jegyezte meg egy kritikus történész, Perry Anderson, amikor még ilyen kritikákat fogalmaztak meg – nemcsak a demokrácia hiányát jelenti, hanem „mindenfajta politika, ahogyan azt általában értelmezik, elhalványulását is”.

Ennek a tengelynek a hatása az, hogy rövidre zárja – mindenekelőtt a COREPER kritikus szintjén – a nemzeti törvényhozásokat, amelyek folyamatosan olyan döntések tömegével szembesülnek, amelyek felett nincs semmiféle felügyeletük. Ahelyett, hogy a nemzeti parlamentekben megvitatandó és eldöntendő politikai kérdésekről lenne szó, a belpolitikát érintő fontos kérdéseket technikai kérdésként kezelik, amelyeket bizottságokban és titkos diplomáciai csúcstalálkozókon kell rendezni és elintézni.

De mi a helyzet az Európai Parlamenttel? Végül is azt a több száz európai parlamenti képviselőt közvetlenül a nemzetük választói választják meg. Az európai parlamenti képviselők pedig szavaznak a Bizottság elnökére, és – legalábbis papíron – még arra is van hatalmuk, hogy eltávolítsák a biztosokat, ha közösen megállapodnak.

De! Az Európai Parlament nem törvényhozó testület – a működő nemzeti parlamentekkel ellentétben nincs joga törvényeket javasolni és elfogadni, hanem csak megvitathatja és megpróbálhatja módosítani azt, ami a Bizottság bürokratáinak asztaláról érkezik. Nem választ kormányt, mint az európai nemzetek parlamentjei.

Igaz, a parlament úgy döntött, hogy a Tanács által kiválasztott jelöltet, von der Leyent támogatja az Európai Bizottság elnöki posztjára – egy olyan európai elnököt, akit úgy „választottak” meg, hogy egyetlen szavazatot sem kapott az európai népektől.

De akkor ő volt az egyetlen jelölt, akit az európai parlamenti képviselőknek felajánlottak. Az Európai Parlamentben zajló viták minden bizonnyal tanulságosak. Néhányan közülünk azonban úgy gondolhatják, hogy a Parlament fő funkciója az EU vezetése számára az, hogy meglehetősen drága és nem meggyőző demokratikus díszletet kínáljon egy olyan rendszer számára, amelyben a valódi hatalom bürokratikus diktátumon és titkos diplomáciai megállapodásokon keresztül érvényesül.

A teljes cikk az European Conservative-on olvasható!

The EU’s Doublespeak: ‘Democracy’ Against the People

Kiemelt kép: Ingram Pinn grafika