Európa impotenciája bizonyos értelemben Amerika külpolitikájának eredménye: valahányszor Európa megpróbált némi függetlenségre szert tenni, az amerikai elnökök – demokraták és republikánusok egyaránt – úgy csaptak le rá, ahogy azt egy vazallusra szokás – írja véleménycikkében az American Conservative szerzője.

Ha 2024-ben a republikánusok nyernek, a kormánynak világos külpolitikai elképzeléssel kell belépnie a Fehér Házba, hogy kiszorítsa a jelenleg Washingtonban uralkodó neokonzervativizmust. A fúziós Bush-doktrína óta nem volt új elnöki külpolitikai doktrína, amely Amerikát az intervencionizmus mellett kötelezte el. Bár minden egymást követő elnök a Bush-doktrínával szemben indult, még mindig az uralkodik: nem született helyette Obama-, Trump- vagy Biden-doktrína.

(…)

Kína fókuszba kerülése összhangban van két másik átrendeződési impulzussal: a NATO hasznosságával kapcsolatos szkepticizmussal és azzal, hogy nem Oroszországot tekintik Amerika számára az elsődleges fenyegetésének. Jelenleg az amerikai külpolitikai mégis egy olyan országra összpontosít, amely nem képes fenntartani az ellenőrzést saját befolyási övezete felett. És nem „Putyin-párti”, aki ezt állítja. Bár egyesek eljátszottak az oroszbarát gondolattal, a média azon állítása, hogy valamennyi realista egyben Putyin-párti is, csak szimpla rágalom.

Miközben a közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy a republikánusok egyre szkeptikusabbak az orosz-ukrán háború eszkalálásával kapcsolatban, csak 6 százalékuk van pozitív véleménnyel Oroszországról – épp ugyanannyi, mint a demokratáknak.

(…)

Az amerikai történelem nagy részében a nemzeti érdek jelentette a külpolitika gerincét. A Monroe-doktrína – „Maradjatok távol Amerikától, és mi sem zavarunk titeket” – volt Amerika álláspontja a világgal szemben egészen az 1900-as évek elejéig. Ez nem jelentette azt, hogy Amerika nem törődött a demokráciával. A Monroe-doktrína írója, John Quincy Adams kijelentette, hogy Amerika „mindenki szabadságának és függetlenségének jóakarója”. De ezt követte az a deklaráció is, hogy: „csak a sajátjainak bajnoka és védelmezője”.

Ez a szemléletmód pedig beleszövődött Amerika karakterébe. Miután Adams választást vesztett, az őt követő Andrew Jackson gyakorlatilag mindent megváltoztatott Amerika politikájában, de ehhez az elvhez nem nyúlt –

ahogy közel 100 évig egyetlen más elnök sem.

Egészen Woodrow Wilsonig és az első világháborúig. A wilsonizmus arra törekedett, hogy Amerikát a világ csendőrévé tegye. Sokan azonban nem veszik figyelembe a tényt, hogy a wilsonizmust hamarosan egy realistább szemléletmód váltotta fel: miközben Amerika a II. világháború és a hidegháború alatt a „szabadságot” éltette, a mindenkori elnökök szívesen szövetkeztek elnyomó rezsimekkel. E a két lépés tette végül lehetővé, hogy Amerika megnyerje a hidegháborút.

Az amerikai elit köreiben viszont túl sokan hittek abban, hogy más országok szabadságának védelmezői lehetnek. Miután a hidegháború véget ért, a wilsonizmus győzött; Amerika továbbra is a világ csendőre maradt, a „demokrácia előmozdítására” koncentrált, és elmulasztotta megreformálni a hidegháború mára anakronisztikus intézményeit. Ez egy globalizált amerikai világrendhez vezetett, amely papíron jót tett az amerikaiaknak: GDP-növekedés, olcsó termékek és viszonylagos béke.

Ez a növekedés azonban kétélű kard volt, ahogyan arra az átrendeződés számos szereplője, például Oren Cass, az American Compass munkatársa is rámutatott. Igen, olcsóbb termékeket kaptunk, de ennek ára a tengerentúlra kiszervezett munkahelyek voltak. Ha ismét a nemzeti érdekeket helyezzük külpolitikánk középpontjába, akkor fel kell hagynunk a demokrácia előmozdításának wilsoni retorikájával, és el kell vetnünk azt az elképzelést, hogy kiszervezzük a gyártást. Az újrarendeződés során azonban nem feledkezhetünk meg arról, hogy a külpolitikának elfogadhatónak kell lennie a szavazók számára.

Az amerikaiak hozzászoktak, hogy magukat jófiúknak képzelik, akiket a demokráciaexportjukért szeretnek a világon – még akkor is, ha ez nem felel meg a valóságnak. (…)

Fontos, hogy a konzervatívok világossá tegyék, a nemzeti érdekre előtérbe helyezése mit nem jelentene az amerikai külpolitika számára. A cél nem lehet Kína legyőzése. Különbséget kell tenni a cél – Amerika és az amerikai életmód védelme – és a kínai fenyegetés megállításának eszközei között. A cél változatlan, míg az eszközök idővel változhatnak.

Ha ezt nem tartjuk szem előtt, ugyanazt a hibát követjük el, mint a hidegháború után, amikor nem változtattunk az eszköztárunkon.

Ennek eredményeképpen az eszközből cél lett, és Amerika ragaszkodott a hidegháború alatti gondolkodásmódhoz és intézményekhez, például a NATO-hoz is. Ezzel figyelmen kívül hagytuk a hidegháború egyik legnagyobb harcosának, Richard Nixonnak a figyelmeztetéseit, aki egyszer kijelentette, hogy Amerika „érdekeinek kell alakítaniuk kötelezettségvállalásainkat, nem pedig fordítva”. De pontosan ez utóbbi történt: a hidegháborús rendszereink most a nemzeti érdekeinket alakítják.

Az átrendeződő külpolitikának mindig szem előtt kell tartania a következő lépést, ám Amerika stratégiái gyakran elmulasztották megtenni ezt a közelmúltban. Nincs jobb példa erre a kudarcra, mint az orosz-ukrán háború. Bár ez nem Amerika konfliktusa (? – a szerk.), mégis igen jelentős háború Európában, amelyben egy nukleárisan felfegyverzett állam vesz részt. Ezért az Egyesült Államoknak fel kell készülnie arra, ami a háború után következik.

(…)

Szerencsére nem kell garantálnunk Ukrajna biztonságát, mert van egy gazdag, erősen felfegyverzett (?) entitás a szomszédban: az Európai Unió. Az Európai Unió GDP-je ugyan nem éri el Amerika GDP-jét, de ez nem ok arra, hogy ennyire impotens legyen. Bár hogy igazságosak legyünk, ez az impotencia bizonyos értelemben Amerika külpolitikájának eredménye: valahányszor Európa megpróbált némi függetlenségre szert tenni, az amerikai elnökök – demokraták és republikánusok egyaránt – úgy csaptak le rá, ahogy azt egy vazallusra szokás.

Kiemelt kép: Image by SouthFront