A valaha mondogatott vicces gyermekverset forgattam ki a címben, miszerint: „volt egyszer egy ember, szakálla nőtt, kender.” A butácska és abszurd mondókát az óvodában tanultuk meg hajdanán, azokban az intézetekben, amelyekben mostanában egy hasonló szó is sokszor előkerül. Egyelőre talán még nem elferdített versikéket tanítanak a gyerekeknek, bár ki tudja?

Ám hogy a kicsik egyre több alkalommal kerülnek szóba a mindennapokban, úgy is, mint egy bizonyos elmélet, mégpedig a genderelmélet áldozatai, célszemélyei, az napnál világosabb. Valahogyan a sajtó is elvesztette az irányt, nincs lap, folyóirat, mely valamilyen formában ne tárjon olvasói elé írásokat az úgynevezett genderelmélet térhódításáról, abszurd történetekkel tarkítva az amúgy is egyre abszurdabbá váló valóságot. Magyarországon egyelőre bizonyíthatóan nincs akkora „rajongótábora” ezen elméletnek, mint a művelt Nyugaton, ám azért nap mint nap értesülünk néhány rémtörténetről, olyanokról, melyeket odaát, a hihetetlenül befogadó és minden emberhez nem méltót ájultan elfogadó társadalmakban többnyire már közömbösen néznek. Minálunk azért még nem hágott tetőfokára az őrület, de nem vagyunk tőle messze. Nálunk is hallottunk már felvilágosító kampányokról, melyek nyilván meghatóan részletezik az LMBTQ stb. ideológiát, de azt azért könnyű bizonyítani, hogy egyelőre le vagyunk maradva tőlük e téren, csaknem úgy, mint a nemzeti jövedelem nagyságát, meg a magyar kereseteket illetően.

Ám a veszély egyre közelebb jön, ezt bizonyítják azok a hazai cikkek is, melyek az elmúlt napokban e jelenség „vadhajtásairól” szóltak, méghozzá igencsak nagy terjedelemben. Megtudhattuk például, hogy Budapesten aszexuális felvonulást tartottak. Nos, ha valaki nem tudná, aszexuális az, aki ritkán vagy egyáltalán nem érez szexuális vonzódást mások iránt. Ok. Minek ezért felvonulni? Kit érdekel, hogy neki milyen az „irányultsága”?

Vonuljanak! Csak ne legyen kötelező. Amúgy nekik bizony már zászlójuk is van, az aszexuális büszkeség zászlója, ez is rendben, legyen! De vajon mit várnak el tőlünk, akik semmilyen szexuális irányultságunkkal nem kérkedünk, igaz, nem is vonulgatunk? Vonulgassunk velük? Tüntessük ki őket?

Aztán az is kiderült, hogy nekünk, budapestieknek olyan főpolgármesterünk van, aki azt találta mondani: „Egy olyan országot szeretnénk teremteni, ahol kivétel nélkül mindenki, bármilyen életkorban, az év minden napján büszke lehet, nemcsak a Pride hónapjában.” Ugyebár a blőd kijelentés szerint vannak emberek minálunk, akik csak a Pride hónapjában büszkék. Lelkük rajta! Nos, ismerek homoszexuális embereket.

S jelentem a főpolgármester úrnak, ők normális viselkedésűek. És esküszöm, boldogságukat cseppet sem kötik a Pride felvonuláshoz. Képesek anélkül is boldogok lenni. Sőt! Már rég elegük van ebből a felsrófolt témából, s nem osztják főpolgármesterünk abbéli véleményét sem, miszerint Budapesten is igazi örömünnepnek kell lennie a Pride felvonulásnak.

S azt már én teszem hozzá, hogy nagyon méltatlan ebben az örökös felvilágosító kampányban élni. Ugyancsak a napokban arról olvashattunk felvilágosítást, méghozzá igen nagy terjedelemben, hogy nemváltó láz van Nyugaton, ahol rohamosan nő a magukat transzgendernek valló fiatalok száma, ám a kamaszokat, ha a nemüket meg akarják változtatni, nemigen világosítják fel, nem ismertetik velük a kezelések úgymond árnyoldalait.

Ehhez csak egy halk megjegyzésem volna, ezek azt merik mondani magukról, hogy jogállamban élnek? Miközben eltitkolják az „árnyoldalakat”? No, de szemezgessünk tovább!

Egy budapesti vendéglátó egységben transzvesztiták vonaglottak kisgyermekek előtt, majd ölelgették is a kicsiket. Debrecenben egy panzióban prostitúcióra kényszerítettek kislányokat. Mindkét esetben történt rendőrségi intézkedés, de mégis berzenkedik az igazságérzetünk, reméljük, súlyos büntetést kapnak ezek a véglények. A rendőröket meg sajnáljuk, hogy ily méltatlan és undorító ügyekkel is kell foglalkozniuk.

Ide kapcsolódik sajnos az a hír is, miszerint az ENSZ-jogászok úgy vélik, túlkriminalizáljuk a gyerekszexet. Azt üzenik tehát nekünk, hogy a gyermekek elleni szexuális bűntetteken nem kellene ennyire felháborodnunk. S ezek a jog emberei!

Kiváló emberek, mint egyik kedvenc drámaíróm, Pozsgai Zsolt, valamint Koltay András, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság elnöke lényegében egyformán vélekedett, amikor a sajtóban azt állították, az emberi faj válságát éljük, torzul a nyilvánosság szerepe, és szaporodnak a hagyományos értékek elleni támadások.

E támadásokat mindent elsöprő gazdasági és kulturális erő támogatja. A tényeket olvasva sok mindenen elgondolkodik az ember. Hol rontottuk el? Mit vétett a szülő? Mi lenne a feladta a pedagógusnak? És így tovább. S a kérdések kérdése: megtaláljuk-e valaha is a határokat? Azt, hogy meddig mehetünk el? S vajon meddig tűrünk még? Pozsgai Zsolttal csak annyiban vitatkozom, hogy talán mégsem az emberi faj van válságban, hanem hiányzik az emberi bátorság.

Forrás: Magyar Hírlap/Kondor Katalin

Kiemelt kép: MTI/Koszticsák Szilárd