Olaf Scholz német kancellár május 9-én az Európai Parlament strasbourgi plenáris ülésén, az „Ez Európa” című vitasorozat keretei között felszólalva egy szenvedélyes beszédet mondott hallgatóságának, amelyben többek között azt is hangsúlyozta, hogy Németország ma Ukrajna legnagyobb támogatója az EU-n belül, és az is marad. A szónoklatnak azonban több fontos további elemét is kiemelte a sajtó, amelyekből – Scholz korábban tett nyilatkozataival szoros összhangban – kirajzolódik egy részleges vízió arról, hogy az Unióban fajsúlyosnak számító német politikusok milyen jövőt szánnak Európának.

A német kormányfő szerint, ha Európa államai nem fognak össze és nem cselekednek együtt, akkor a kontinens marginálissá válik, és nem tud majd beleszólni a világ jövőjébe. Scholz a tagállamokhoz fordulva azt kérte, hogy koordinálják jobban a fegyverkezési projektjeiket, és lényegében egy olyan geopolitikai unió mellett szállt síkra a beszédében, amely felveheti a versenyt Oroszországgal és Kínával, továbbá megerősítette, hogy az EU-hoz közeledő nyugat-balkáni államoknak, továbbá Ukrajnának, Moldovának és később Georgiának is a közösség részévé kell válnia. Scholz „igazán kínosnak” nevezte, hogy a hat fontos nyugat-balkáni ország integrációja alig haladt előre az elmúlt két évtized alatt.

A szövetségi kancellár szerint

nem szabad engedni, hogy egyes tagállamok megakadályozzák vétójukkal a döntéseket a további országok felvételéhez, ezért a közösségnek változtatnia kell a döntéshozatali folyamatain.

Scholz továbbá megismételte azt a felhívását, hogy több tanácsi határozatot hozzanak minősített többséggel a kül- és adópolitikában (vagyis ezen területeken ne kelljen egyhangúlag dönteni). Ehhez számít az európai parlamenti többség támogatására, azonban – a dolog pikantériájaként – azzal a döntéshozatali nehézséggel kerülne így szembe, hogy az egyhangúság elvétől való elmozduláshoz az EU-tagállamok egyhangú döntésére volna szükség.

A teljes logikai képhez hozzátartozik, hogy ezt a döntéshozatali változtatást hosszú távon – a német kancellár érvelése alapján – az Európai Unió későbbi bővítése (a balkáni tagjelöltekkel, valamint az említett Ukrajnával, Moldovával és hosszú távon Georgiával) azért is megköveteli, mert a mostaninál is szélesebb közösségnek kell majd adott esetben gyorsan és hatékonyan a megfelelő döntéseket meghoznia. Továbbá részben ideértendő a már EU-tag Horvátország, Románia és Bulgária felvétele a schengeni övezetbe. Ebben a fajta gondolkodásban a közösség mélyítéséről van szó a meglévő tagok körén belül, és a további tagállamokkal való bővítésről, még ha ez az elképzelés hordoz is magában ellentmondásokat. Scholz már korábban aláhúzta, hogy az uniós tagság 30, sőt akár 36 országra történő kiterjesztése jelentős változtatásokat igényelne a szervezeti és az adminisztratív folyamatokban, és a tanácsi döntési egyhangúság alapelvének visszaszorításán túl – a közösségi döntéshozatalban – az EU-biztosok rendszerét is újra kellene gondolni. Természetesen azzal a német kormányzati szereplőknek is tisztában kell lenniük, hogy a kisebb tagállamok önként aligha mondanának le például a vétójogukról.

A közepes méretű és népességű, jelentős részben kelet-közép-európai tagországok eddig jól érvényesülő befolyását és politikai súlyát csökkentené az elképzelés,

ráadásul ezek az államok és szuverenitáspárti kormányaik most már nem számíthatnak az EU-ból 2020-ban távozott britekre, akik nélkül már nehezebben tudnak ún. blokkoló kisebbséget kialakítani (a blokkoló kisebbségnek a Tanács legalább négy tagjából kell állnia). Azzal, hogy a Bizottság tervei szerint az Unióban kibővítenék a minősített többségi szavazás alkalmazását további szakterületeken vagy a külpolitikában, általánosságban tovább csökkenne az egyes tagállamok jogköre – így az a képességük, hogy a közösség ügyeiben az ő akaratukat is figyelembe véve hozzanak kötelező érvényű döntéseket. A tendenciát világosan jelzi, hogy a 2009-ben hatályba lépett, a korábbi szerződéseket kiegészítő Lisszaboni Szerződés is növelte azon szakpolitikai területek számát, amelyekben a Tanács minősített többségi szavazás útján dönt.

Ugyanez az érdekellentét fennáll Kelet-Közép-Európával a bevándorláspolitika tekintetében is. Scholz több korábbi nyilatkozatában is arra kérte az Unió tagállamait, hogy azt

a migrációs politikát kell közösen folytatni, amelynek középpontja a szolidaritás.

Május 9-i beszédében a jelenleg megvalósítható szabályozás érvényesítését kérte a jövő tavaszi európai parlamenti választásig, amely azt jelenti, hogy a szakképzett munkaerő legálisan jöhessen be az Unióba, valamint hogy a származási és tranzitországoknak vissza kell fogadniuk azokat az embereket, akiknek nincsen tartózkodási engedélyük az EU területén való maradáshoz. Ehhez szerinte hatékonyan kellene védeni a külső határokat, ahogyan erről a 2023. február 9-i uniós csúcson megállapodtak (az Európai Tanács ekkor egynapos csúcstalálkozót tartott Brüsszelben).

Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke a februári csúcson úgy fogalmazott, erre az EU-ban három finanszírozási lehetőség is kínálkozik: a nemzeti források, a tagországok közötti szolidaritási mechanizmus keretein belüli pénzeszközök, és az uniós költségvetési források. A Bizottság elnöke úgy látja, hogy ezeknek a támogatásoknak elsősorban az infrastruktúrára kell vonatkozniuk, „amely nélkül egyetlen határkerítés sem működik”. Ezért kellenek kamerák, elektronikus felügyelet, személyzet, járművek és őrtornyok is. Ugyancsak februárban Manfred Weber, az Európai Néppárt frakcióvezetője azt mondta, hogy kivételes esetekben kerítésekre is szükség van, és ezekhez uniós támogatást kell biztosítani. Igaz, a német néppárti politikus szerint az Olaszország melletti kiállás azt jelenti, hogy más országoknak is be kell fogadniuk menedékkérőket. Ez pedig már egybecseng Scholz azon elképzelésével, hogy a migráció és a menekültek befogadása terén az EU-nak egységesnek kell lennie.

Ezt az elvet támasztja meg, hogy Giorgia Meloni olasz miniszterelnök arról számolt be: ezen a csúcstalálkozón megállapodtak abban, hogy az illegális migránsok esetén – a visszaküldések számának növelése érdekében – a menedékkérelem egy uniós országban történő elutasítását az összes többi tagállamban is elismerik. Ez a kormányfő szavai szerint egy lépés a helyes irányba, mivel szerinte tény, hogy a migráció mindig összeurópai kérdés.

Ami a szabályozási keretet illeti, ezt az Európai Unió az évek során kialakította a magas szinten képzett, Európában piacképes munkavállalók, a diákok, kutatók, az idénymunkások, továbbá a családegyesítést, mint bevándorlási eljárást kérelmezők jogszerű migrációját illetően. Az EU ezenkívül közös szabályokat alkalmaz a menedékjog iránti kérelmek elbírálására, és emellett – az EU nevében – a Tanács határozataival visszafogadási megállapodásokat köt az irreguláris migránsok visszaküldése, az erre irányuló gyors és hatékony eljárások létrehozása céljából.

A német nyilatkozatokból arra lehet következtetni, hogy

egyelőre nem kezdődött meg a valódi változás az Európai Unió migrációs politikájában, és az uniós politikusok jelentős része még ragaszkodik az EU-n belüli „menekültszolidaritás” eszméjéhez.

Az európai választók akaratát is figyelembe véve elismerik a külső határok biztonságos őrizetének fontosságát, így az uniós közösségen belüli biztonság erősítését is, mint prioritást, de legtöbbjük fenntartja a kétfenekű beszédet, és például Magyarországot mindmáig nyomás alatt tartják szigorúan következetes migrációs politikája miatt.

Az irány jövőbeli változása még nem biztos. A német kancellár korábbi beszédeit alapul véve sem kellő okkal feltételezhető, hogy a háború valóban sok mindent megváltoztatott. Scholz híressé vált, a Bundestagban elmondott 2022. február 27-i beszédében, amellyel az Ukrajna ellen napokkal előtte megindított orosz invázióra reagált, történelmi fordulópontnak (németül Zeitenwende) minősítette a támadást és ekkor bejelentette azt, hogy válaszul kormánya 100 milliárd eurós alapot hív életre a katonai kiadások jelentős megnövelésére, változtatva ezzel Németország korábbi óvatos védelmi politikáján.

A külpolitikai változtatást úgy kell meglépnie Berlinnek, hogy közben odahaza folyton azt kérik számon rajta, miért nem mutat meggyőzőbb elszánást. Ezek a viták jórészt az uniós porondon is zajlanak: Manfred Weber május 9-én egyenesen arról beszélt az EP-ben, hogy az ukrajnai fegyverszállítások kapcsán egyeseknek olyan benyomása is volt, hogy a német kormány nem hisz Ukrajna katonai sikerében, emellett odavetette, hogy Németország alapvető kérdésekben áll szemben Kínával is. A szövetségi kormánykoalíciót ostorozta a külpolitikai egységesség hiánya miatt, és kijelentette: Európának útmutatásra van szüksége Berlintől.

A jóval erősebbnek ígért hadi jelenlét Németország nagyobb biztonságpolitikai és diplomáciai szerepvállalását vetíti előre az Európát érintő ügyekben, ami katonai tekintetben fordulat az elmúlt csaknem nyolcvan év felfogásához képest, sőt igazából Bismarck kancellársága (1871–1890) és II. Vilmos császár uralkodása (1889–1918) óta. Elemzések szerint ezzel Scholz a biztonságot és a védelmet az európai projekt középpontjába helyezte, és a „szuverén Európa” eszméjét a transzatlantisággal erősítve, egyfajta altervatívát kínál Emmanuel Macron Európa-koncepciójával szemben. A kancellár víziója alapján tehát az ukrajnai háború teljes átalakulást követel a tekintetben, hogy az öreg kontinensnek katonai és védelmi szempontból erősítenie kell magát. Ugyanakkor a Zeitenwende pontosabb tartalmát Scholz tavaly februárban nem tisztázta, és csak annak egyes további elemeit bontotta ki a tavaly nyári prágai beszédében és a nemrég, május 9-én az EP-ben előadott szónoklatában. Scholz mindezzel – a francia államfő útját követve – egy vitaindító dialógust kezdett Európa jövőjéről.

A német kormányzati gondolkodás – a kancellár beszédeinek tükrében – részben felismerte, hogy

a legfőképpen saját belső ügyeire koncentráló, gazdasági alapú békeprojektként indult európai integrációban mind nagyobb szerephez jut a biztonság, és az Európai Uniónak a külső fenyegetésekre kell összpontosítania energiái egy jelentős részét.

Ebbe a szemléletbe valóban szervesen illeszkedhetne a migrációs politika újratervezése, valamint az Európai Unió Nyugat-Balkán felé történő bővítése. Scholz továbbá európai légvédelmi rendszert javasol, amelybe Németország sokat befektetne, valamint sürgette az európai védelmi miniszterek „Független Tanácsát”, hasonlóan egyéb szakterületek uniós döntéshozatalához. Scholz szerint az Európai Uniónak ezen kívül lenne egy „gyorsreagálású hadereje”, amely 2025-re készen állhatna.

Az említett prágai beszédben Scholz nem mást, mint Tomáš Masarykot, az első csehszlovák államalakulat megalapítójának 1918-as szavait idézte: „az államok kitartanak azon értékek mellett, amelyekből felépülnek”, amivel a gyakorlatban arra kívánt utalni, hogy meg kell őrizni az EU értékeit, amelyek az Európai Unióról szóló Szerződés 2. cikkében szerepelnek, és a mai politikai vitákban a jogállamiság és a demokrácia elveiként jelennek meg. Scholz történelmi idézete Masaryktól különös abból a szempontból, hogy az első világháború utáni csehszlovák állam azt a hivatalos ideológiát hirdette, hogy nincs külön cseh és szlovák nemzet, hanem csak egy csehszlovák nemzet, amivel a szlovákok és más etnikai csoportok, például a Szudéta-vidéki németek vagy a Felvidéken élő magyarok nagy többsége sem értett egyet. Vagyis itt egy olyan önkényes állammodellről, és politikai közösségről volt szó, amely nem konszenzuson, józan megegyezésen alapuló döntéshozatal nyomán született meg, és amely végig nyugtalanságot tartott fenn a kisebbségi etnikai csoportok körében. A csehszlovák párhuzam tehát éppen a nemzeti identitások, önállóságok és az erőteljes, sokszor kíméletlennek mutatkozó központi akarat közötti konfliktusok jelentőségét húzza alá. Egyben rávilágít arra, hogy miért probléma – és sajnos miért nem meglepő –, ahogyan ma az Európai Unió hozzááll az őshonos nemzeti kisebbségek helyzetéhez.

A törekvés maga, hogy a lassú és bürokratikus közösség helyett egy hatékonyabb, a 21. század kihívásaira gyorsabban reagálni képes EU-ra szükség, amely önmaga védelmére is alkalmas, csak akkor támogatható, ha ez nem önkényes birodalmi törekvések szellemében valósul meg,

és ennek egyik legfontosabb alapja éppen Németország uniós és más európai szomszédaihoz, szövetségeseihez fűződő kapcsolatainak valóban újfajta megközelítése lenne. Az új, változtató szándékú irány csak akkor lehet reménykeltő, ha a német vezetés is belátja, hogy a kontinenst Németország és Kelet-Közép-Európa kölcsönös tiszteleten alapuló, és a felek nemzeti érdekeit is szolgáló együttműködése képes kimenteni a bajból. Ha a Scholz által említett „reformok” egy része valósággá válna, az bizonyára sokak meglátásában komoly lépéseket jelentene egy geopolitikaibb EU felé, hosszabb távon viszont az integrációs közösség – Brexit utáni – további bomlását is eredményezhetik.

Forrás: EuCET

Címlapkép: Olaf Scholz német kancellár felszólal az Európai Parlament (EP) Ez Európa címmel rendezett vitájában az uniós törvényhozó testület plenáris ülésén Strasbourgban 2023. május 9-én (Fotó: MTI/EPA/Julien Warnand)