És mi történik az orvossal? Ő, miután megnézte, meghallgatta Gianna előadását, másnap reggel csak áll zavartan a borotválkozó tükör előtt, s valahogy nehezére esik a szemben álló ismerős szemekbe nézni.

Orbán Viktor 2022-ben az Amerikai Konzervatív Unió (CPAC) nyári konferenciáján mondott nyitóbeszédében többek között arról is szólt, hogy kormánya politikájának köszönhetően

„az elmúlt tíz évben a házasságkötések száma megkétszereződött, az abortuszok száma pedig megfeleződött Magyarországon.”

Öröm ezt hallani, tényleg, legalábbis minden hazaszerető ember számára az.

Az előzményekhez tartozik, hogy Magyarországon 1956 júniusától az anya kérésére gyakorlatilag minden további nélkül engedélyezték a terhességek művi megszakítását. Ettől kezdve 15 éven át, évente több terhességmegszakítás történt, mint ahány gyermek a világra jött. 1974-től változó mértékben ugyan, de a születések száma minden évben felülmúlta a terhességmegszakításokét.

Ez azonban – véleményem szerint – nem az akkori „abortusz-kultúra” megváltozásának volt köszönhető, hanem annak, hogy az 1953-as Ratkó-féle egészségügy-miniszteri utasítás következtében az elkövetkező három évben megemelkedett a gyermekszám. Az akkor megszületettek pedig éppen a 80-90-es évekre érték el a családalapítási kort – mindez érthetővé teszi a három évtizeddel későbbi, kedvezőbb statisztikai arányszámokat.

Ennek ellenére az abortuszok száma 1995-táján még mindig közel 80 ezres nagyságrendű volt.

Eme „áldatlan állapot” – a konzervatív kormány által bevezetett családpolitikai intézkedések miatt – javulni kezdett, és a KSH 2017-es adatai alapján, a 90-es évek közepén mért adat, a következő két évtizedben közel a felére csökkent, 80 ezerről 40 ezerre.

Ez szimbolikusan annyit tesz, mintha évente egy-egy negyvenezres várossal gyarapodna Magyarország lakossága.

Igen ám, de ugyanennyit el is vesztünk. Egy-egy Veszprém, Cegléd, Gödöllő, Pápa vagy Mosonmagyaróvár nagyságú város kerül le hazánk térképéről, mégpedig évente!

Kiemelendő a KSH 2017 adatának alábbi részlete: „100 élveszületésre jutó művi vetélések száma 1964-ben érte el legmagasabb értékét 140 terhesség megszakítással…”

Ez azt jelenti, hogy a hatvanas években 100 megszületett csecsemővel szemben 140 magzatot vesztett el az ország.

A KSH adata így folytatódik: „2016-ban ennek a mutatónak az értéke 33 volt, vagyis minden három születésre esett egy művi vetélés.”

Ez vitán felül igen nagy és pozitív változás.

Mégis, minden egyes művi vetélés egy-egy gyermekélet kioltását jelenti. Egy emberét, aki ha beszélni tudna, talán valami fontosat mondhatna el nekünk. Úgy, ahogy azt egy mélyen megrázó előadásában Gianna Jessen abortusztúlélő is tette az ausztráliai Queen’s Hallban, Melbourne-ben. Mert ő életben maradt az édesanyján végzett vegyszeres művi abortusz során, és emberré növekedett, ezért el tudta mondani a gondolatait.

Olyan gondolatokat, amelyek sok anyában nemcsak felkorbácsolták az érzelmeket, hanem felszakították a legintimebb és legfájóbb, tudatuk legmélyére száműzött emlékeiket is.

Sőt, mi tagadás, férfi létemre még bennem is nemkívánatos emlékeket idézett. Bár jómagam már fiatalon, ha nem is gyilkosságnak, de bizonyos fokig gazságnak tartottam ezt a beavatkozást, Budapesten, a II. Női Klinika műtőjében, mint szigorló orvosnak, egyszer mégis asszisztálnom kellett terhességmegszakításnál. Szakmai szóval kifejezve: kampóznom.

Éppen két olyan asszony volt soron, akik gyermekei nagy valószínűséggel betegen jöttek volna világra. Legalábbis én akkor ezzel igyekeztem megnyugtatni a lelkiismeretemet. Fiatalos lelkesedésemben pedig úgy éreztem, ezeknek az édesanyáknak „joguk van” a döntésükhöz, és én, az orvos „csak segítek rajtuk”. Hiszen az orvosnak a segítés a dolga, ez a hivatása!

Pedig ha belegondolunk, e „segítség” eredményeként naponta tucatjával halnak meg a jövendő nemzedék magyarjai az ország nőgyógyászati műtőiben.

Korábban persze én sem láttam ezt ilyen kristálytisztán. Éreztem ugyan, hogy valami nem stimmel ezzel a „segítéssel”, de hogy pontosan mi, azt megfogalmazni akkoriban még nem sikerült magamnak. Mert közhely ugyan, de az éremnek mindig két oldala van. Annyit azonban kijelenthetek – és most talán ismét a saját lelkiismeretem megnyugtatására –, hogy a hosszú és változatos orvosi pályám során, ha ilyen döntésre készült valaki és a tanácsomat kérte, csaknem mindig a megszületendő gyerek mellett érveltem. Csaknem mindig…

S hogy mikor nem? Akkor, ha maga az anya is gyerek volt még. Akkor ő mellette álltam. Amellett a 13-14 éves „gyerek” mellett, akit a szülei – a potenciális nagyszülők – hoztak el hozzám kétségbeesve, kisírt szemekkel, hogy adjak valami jó tanácsot.

Eszerint bűnös vagyok én is?

Nehéz a válasz, mert ilyenkor látja az ember, hogy a Jóisten a szabad akarat ránk ruházásával, egyúttal hatalmas felelősséget is tett a vállunkra. Mert mi is történik akkor, ha valaki – egy szülő vagy egy orvos – a magzat elvétele mellett dönt? És most csak arra a variációra gondolok, amelyben a megszületendő gyermek jó eséllyel talán betegen születne.

Ebben az esetben három lehetőséget, elméleti megfontolást és hozzáállást látok elképzelhetőnek.

Amennyiben hiszek a reinkarnációban, érdekes dologgal állok szemben. A megszületendő léleknek, amelynek ezúttal alkalma lenne az előző életében elkövetett botlásait rendbe tennie, nem adom meg a lehetőséget arra, hogy ezt megtehesse. Eltolom a megoldás lehetőségét egy későbbi alkalomra, vagyis késleltetem a lélek nemesedését.

Ha nem hiszek a reinkarnációban, de hiszek a keresztény hit tanításában, akkor más a helyzet.
Nem egy lélekkel, hanem egy isteni döntéssel helyezkedem szembe. Egy isteni döntéssel, amely emberi alakban, ilyen nehézségek árán kívánt egy lelket az anyagi világba küldeni, így akarva próbára tenni, és így kívánva e lélek számára elérhetővé tenni az örökkévalóságot. Mert köztudott, hogy nem mindig a sima út vezet el a célunkhoz. Ezért egy nyomorék, szellemileg együgyű ember nem biztos, hogy értéktelenebb Isten szemében, mint egy tökéletes testtel bíró, gyönyörű modell, az esetleges 140-es IQ-jával. A lényeg ugyanis nem a test, hanem amit a materiális burok takar.

A sima, kikövezett úton az ember könnyen elcsúszhat, elveszti az irányt, nem ér célba, míg ezzel szemben a göröngyösön mindig talál kapaszkodót, pedig az a nehezebb út. Mindezt akkor tanultam meg, amikor 2005-ben Csíksomlyón jártam. Mert ez a csíksomlyói golgota, valami egészen különleges volt!

Éjszaka, a vaksötétben, kavicsokon csúszkálva, az egyre meredekebb sziklákon lépdelve haladtunk feljebb és feljebb a Szalvátore kápolna irányába. Nem volt ám ott kiépített út vagy lépcső, de még csak útjelző sem! Csupán egy aprócska lobogó gyertyafény jelezte az irányt, amelyet aztán az előimádkozó a kereszt elé tett, amikor elértük az első stációt. És ebben a koromsötétben, ahol közel s távol csak ez az egy kereszt világított, olyan csend volt, hogy csak a fáradt lihegésünket hallottuk. Aztán hangosan imádkoztunk és pihentünk. Igen, megpihentünk a stáció keresztje előtt, hogy aztán újra induljunk még magasabbra, fölfelé, botladozva, a következő haloványan fénylő kereszt felé. És végül fent, egészen fent az út végén, mindannyian, kivétel nélkül kimerülten rogytunk le a nedves fűbe, és szuszogva, némán örültünk, hogy végre megérkeztünk, s elértük a célunkat.

És bizony lehet, hogy egy ilyen csoszogó, botladozó, lihegő lélektől vesszük el a lehetőséget, hogy élete végén, célját elérve, boldogan mondhassa: megérkeztem.

Van ehhez jogom? Van-e jogom megtagadni tőle az életet? Vagy elvenni?

A harmadik lehetőség pedig a materialista felfogás. És ez a mi csapdánk. E felfogás, életszemlélet alapján történik a kiképzésünk, kisiskolás korunktól egészen az esetleges természettudományos tanulmányaink befejezéséig. Ezen a sínen indulunk el, amikor kilépünk az életbe, és ez alól az orvosok sem kivételek. A test számukra – ugyanúgy, ahogy a „Nagy Átlag” számára is – a valóság, ugyanakkor ezzel szemben a lélek, csak feltételezés. Ebből a nézőpontból kell szemlélnünk a viselkedésüket és döntésüket akkor is, amikor egy fiatal lány, vagy egy érett nő, esetleg egy többgyermekes édesanya áll előttük. Ők mindhárman azért keresik fel az orvost, hogy megszabaduljanak attól az áldásos tehertől, amely váratlanul az ölükbe hullott. Azért, mert abban a pillanatban mindegyikük kilátástalannak érzi a jövőjét.

A leányzó szeretne továbbtanulni, de fél a szüleitől, hogy megtudják, mi történt vele, fél, hogy nem mehet egyetemre, és fél – talán bizony sokszor nem is alaptalanul –, hogy partnere megijed a felelősségtől, nem áll ki mellette, majd végül elhagyja.

Az érett nő pedig, éppen most kapta meg azt az állását, amelyet a szakmai képzése vagy az egyetem elvégzése után már rég céljául tűzött ki. És most végre sikerült megszereznie. Végre, megérett a helyzet! – önti el az ujjongó érzés. Volt értelme lemondani az előző évek szabadságairól és utazásairól, volt értelme talán még annak a szakításnak is, amely élete nagy szerelmével történt, hiszen csak azért nem akart házasodni, mert nem akarta magát lekötni. De most megvan a várva várt állás. És ekkor – mint derült égből jövő villámcsapás – közlik vele, hogy terhes lett! Úgy érzi, kisiklott az élete, és minden tönkre ment.

És az édesanya? Az a bizonyos harmadik nő? Vele mi van? Vele mi történt? Hiszen, ha más nem, akkor legalább ő már csak tudhatná, micsoda öröm egy gyermek! Tudja is, csakhogy ez már pont az ötödik lenne, a gyermekei apja pedig már két éve nem tud elhelyezkedni, és csak alkalmi munkákból tengetik az életüket. Mi lesz velünk – gondolják –, ha ez az ötödik baba is világra jön, s talán még egészséges sem lesz?

És mindhárman, mind a három várandós anya, mint egyetlen reménységére tekint az orvosra, miközben úgy érzi, jogában áll megszabadulni áldásos terhétől, hiszen a modern társadalmakban, a törvény betűi alapján, ez lehetővé válhat a számára. Az orvos pedig dönt… És „segít”.

Aztán eltelik néhány nap, lassan minden visszazökken a régi kerékvágásba. „Csak” egy-két heti gyengélkedés volt, nem több. Majd, mintha mi sem történt volna, megy az élet tovább, úgy, ahogy és ahol azt abbahagyták.

De valóban így van? Úgy megy-e az élet tovább, ahogy az annak előtte? Valóban megszabadultak egy tehertől?

Nehéz ezt megválaszolni.

Aztán váratlanul, évek múltán, lám, egyszer csak szembejön az interneten egy véletlenül életben maradt „teher”, s a szavaival rég begyógyultnak hitt sebeket tép fel.

És mi történik az orvossal?

Ő, miután megnézte, meghallgatta Gianna előadását, másnap reggel csak áll zavartan a borotválkozó tükör előtt, s valahogy nehezére esik a szemben álló ismerős szemekbe nézni.

A tükörképe homlokán aztán egy homályos írást vél felfedezni. „Bűnös” – betűzi ki. Aztán zavartan megdörzsöli a tükröt, hátha csak az üveg párája okozza ezt a különös fénytörést, de hiába. Az a „Bűnös” – mintha egy láthatatlan kéz, finoman beledörzsölte volna az anyagba –, ott marad. Idegesen lehajol, mosni kezdi az arcát, majd hisztérikusan dörzsöli a homlokát, de ez sem segít. A bélyeg az bélyeg marad, s innentől kezdve valahányszor tükörbe néz, látni fogja.

Miért is hallgattam meg Gianna előadását? – gondolja verejtékes homlokkal, aztán végül beül az autójába és elindul a munkahelyére, a klinikára.

Oda, ahol a műtő előtt már ott várnak rá a fiatal terhes anyák…

Hát valóban nem tudunk tanulni? Még a kárunkból sem? A kérdés, kérdés marad.

És lám, erre szolgálna a 2022-ben bevezetett magzati szívhangok meghallgatása is, az abortuszra várók esetében, ami ellen a baloldal olyan ádázul harcol. Pedig ez a hang az, amely becsöngetve a műtétre várók lelkébe, édesanyává teheti őket.

Akárhogy is, valamit tennünk kell! Vagy éppen nem tennünk.

(TTG)

Kiemelt kép forrása: Vatican News