A rendszerváltoztatás előtt egy ország szurkolt rajongva a Regőczy-Sallay jégtánckettősnek, akik világbajnoki címmel, s megannyi dobogós helyezéssel hálálták ezt meg. Azt már kevesebben tudják, hogy Regőczy Krisztina ezer szállal kötődik Józsefvároshoz. Ott nőtt fel, ott járta iskoláit és a Vajda Péter utcai általános iskola udvarán korcsolyázott először. Gyermekéveiről és pályafutásáról is beszél a nagyinterjúban.
Józsefvárosban nőtt fel. Itt is született?
Igen. Sőt, már édesanyám is a Tisztviselőtelepen született. Ott is laktam 1990-ig, gyakorlatilag onnan mentem férjhez. Nagyon szerettünk ott élni, ám a ház – aminek az emeleti szintjén laktunk – állapota egyre romlott. Egyszer az egyik, aztán a másik szobát kellett aládúcolni. Mindent megpróbáltunk, hogy költségmegosztással felújíthassuk az épületet, de erre a többi lakó nem volt vevő és az önkormányzat sem segített, így végül Budán kötöttünk ki.
Milyen volt itt felnőni, az iskolatársakkal tartja a kapcsolatot?
Az első két évet a Práter utcai Zeneiskolában kezdtem, mert ott tanított a nagymamám. Harmadikos koromban kerültem a Vajdába, ahol egy nagyon összetartó közösség alakult ki. Az osztálytársaim a versenyeinket is követték, rendre ott volt az osztály java része szurkolni nekünk, ami egy csodálatos emlék számomra. Ez az összetartás pedig a mai napig megmaradt. Évente összejövünk, éppen most is osztálytalálkozóra készülök. A legjobb barátnőim is abból a társaságból kerültek ki. Emlékszem, reggelente megvártuk egymást és együtt sétáltunk a Bíró Lajos és Delej utca sarkától az iskoláig.
A tanárok közül kit emelne ki?
Nagyon emlékezetes Monostori Anna néni magyartanárnőnk. Talán azért, mert a magyar nyelv szeretete, ápolása nekem mindig nagyon fontos volt. Ezt hoztam otthonról, és ez volt az alap az iskolában is. Aztán Garabán Jánosné orosz tanárnőről, illetve mindenképpen Koltói Judit néniről, az alsós tanító néniről is kedves emlékeim vannak. Szép időszak volt.
Emlékszik arra, amikor először lépett jégre?
Ez szintén a Vajdához köthető. Az iskola udvarán történt, mert akkoriban még voltak igazi telek. A testnevelő tanárnő a gondnok segítségével fellocsolta az udvart, így lett jegünk. Nagyapával jártunk oda és amikor már tudtam csúszkálni, akkor kimentünk a műjégpályára.
Mikor dőlt el, hogy versenyszerűen fogja űzni ezt a sportot?
Pedagóguscsaládból származom, sok mindent kipróbáltattak velem. Jártam balettozni, zongorázni, művészi tornára és még sok más beltéri foglalkozásra. Akkoriban rengeteget betegeskedtem: a torkom fájt, a mandulámmal volt gond, ezért a családi kupaktanács úgy döntött, hogy levegőre kell menni. Így jött a korcsolya. A nagymamám zenei pályára szánt, ezért a család egy része bánkódott, amikor beleszerettem a jégtáncba. Ám az mindent ötvözött, amit kedveltem: a táncot, a zenét, és a jégen siklást. A műjégről aztán kiválasztottak, így kerültem a stadionba, ahol megismerkedtem Sallay Andrással. A többi már ismert történet: addig nyúztuk az edzőnket, amíg párba nem állított.
No, de hogy került a néptánc a jégre?
Nagymamám néptánc és zongoratanár volt, ő vitt el már jégtáncosként is a néptánc irányába. Az első nagyobb sikerünk Siófokhoz kötődik. Ott az egyik étteremben összebarátkozott a muzsikus cigányokkal, fölvették szalagra a Vörös bort ittam az este című dalt, és arra táncolva értük el az első nagy sikerünket.
Aztán jöttek a nemzetközi sikerek. Melyik a legkedvesebb ezek közül?
Nagyon emlékezetes az első nemzetközi érem, amikor 1977-ben Helsinkiben az Európa-bajnokságon másodikok lettünk. Utána aztán megindult a versengés a két szovjet párral és hárman forogtunk a dobogón. Nagyon fontos számomra a világbajnoki cím is, illetve még mindig fájó, hogy az olimpiai aranyat nem kaphattuk meg.
1980-tól Amerikában turnéztak a jégrevüvel. Mit adtak azok az évek?
Nagyon szép, de nagyon kemény évek voltak. Több mint kétmillió dolláros kosztümtárral rendelkezett a műsor, ami tulajdonképpen ránk volt építve. Volt egy hatalmas Víg özvegy betét, amiben egy keringőt adtunk elő, és utána a második részben egy csárdást. A nyitó és a záróképpel együtt tehát mi négyszer léptünk fel. Volt olyan, hogy 10-13 előadást csináltunk egy héten. Meg persze a promócióban is részt vettünk, így nem sok szabadnapunk volt. A maradék időnket tartalmasan használtuk ki, bulizás helyett megnéztük a látnivalókat.
Utána jött a Nemzetközi Korcsolyázó Szövetség, ahol több pozíciót is betöltött. Pontosan mi volt a feladata?
Amikor a revüből hazajöttünk, már elkezdtem oktatással foglalkozni. Gyakorlatilag 1982-tól megállás nélkül tanítottam. Koreográfiákat csináltam, a diákjaim pedig rendre a dobogón kötöttek ki. Négy évvel később felkértek, hogy legyek a Nemzetközi Korcsolyázó Szövetség (ISU) edzőbizottságának a vezetője. 1986-tól 2018-ig dolgoztam a szövetségnél különböző pozíciókban, végül ISU Sportigazgatóként. Mindegyik érdekes és szép feladat volt és örültem, hogy részt vehettem a sport fejlesztésében.
Mit üzenne a fiataloknak, akik ezt a sportot szeretnék választani?
Két dolgot. Egyrészt, hogy nagyon fontos a mozgás és a sport. Egy olyan alapot ad, amire felnőttkorban is lehet építkezni. Én nyugodt szívvel mondhatom, hogy az összes tanítványom sikeresen vette az élet akadályait, és én hiszem, hogy ennek köze volt a sporthoz.
Tanulni is könnyebben lehet, ha mozog az ember, és bármennyire is vonzó az online világ, nem szabad leragadni csak a telefon mellett.
Másrészt kitartást kívánok. Ma már sokan hozzászoktak, hogy minden azonnal, szinte gombnyomásra történik, a sportban hosszú idő – a korcsolyában legalább 10 év – mire olyan technikai tudásra szert tesznek a gyerekek, hogy nemzetközi szinten is megmérettessék magukat. Munka nélkül pedig nincs eredmény. Hajrá fiatalok!
