Kézzel szövik-varrják, hétköznaponként is felöltik a népviseletet. Interjú Csog Jolánnal, a Motolla Kézműves Ház működtetőjével.
Erdővidék érintetlensége, hagyományközelisége elkápráztat, míg Erdőfülére utazunk, hogy ott a Motolla Kézműves Ház működtetőjével, Csog Jolánnal beszélgessünk a székely népviseletről. Akkor ámuldozunk csak igazán, amikor dohos épületbe, százéves tárgyak birodalmába vezet az utunk, és egy kicsi helyiségbe, tele anyagokkal, szőttesekkel, szövőszékekkel, élő-zsizsegő népviseletekkel, amelyek szinte a mennyezetig érnek.
Mindet négy nő állítja elő saját kezűleg szőve, varrva – elvarázsol az a természetesség, ahogyan az anyagok kavalkádjában léteznek.
„A népviselet akkor igazán élő, ha hétköznaponként is merjük viselni. Ha nem is mindet, de egy-két darabját büszkén hordhatjuk munkahelyen vagy otthon, hiszen néhány eleme ma is praktikus. Például a lenből készült kombiné”
– osztja meg velünk a kézműves, és már hozza is a csíkszéki, nyárádmenti viseleteket, hogy próbáljuk fel. Kényelmes darabok, csupa tündöklés minden anyag, amit magunkra öltünk, állapítjuk meg.
Amint Erdőfülére érünk, feltűnik, hogy minden utca elején szépen megmunkált, motívumokkal díszített táblák csüngenek az utcanévvel: a Fosztó utcát keressük, jobbnak látjuk megállni a falu boltjánál. Mosolygós elárusítótól kapunk útba igazítást, elmondja, hogy a Motolla Kézműves Ház a régi óvodában működik. Könnyen odatalálunk. Éppen nyitnánk a kaput, mire egy öt-hatéves kislány szökken velünk szembe, Villőnek hívják, mutatkozik be jó hangosan, majd betessékel. Az udvaron tehenek között sétálunk végig, boldogan újságolja, hogy vége az óvodának, nemsokára iskolás lesz, de addig is ő vigyáz édesapja állatállományára, míg édesanyja odabent varr.
A tehén nem bánt, nincs mitől félni, „ha mi nem bántjuk az állatot, ő sem akar rosszat nekünk” – teszi hozzá gyermeki őszinteséggel.
Amint belépünk az épület ajtaján, az ódon falakon belül varrógépzúgás, szövőszék csattogása fogad. Négy nő tüsténkedik odabent: egyik fonalat csőröl (teker), másik a varrógépet hajtja, harmadikuk anyagot sző, a negyedik nyüstöt köt. Mintha egy népmesébe csöppentünk volna: százéves bútorok vesznek minket körül, anyagok szinte a mennyezetig tornyosulva, gomolyagok, és különféle népviseletek.
Fotó: Fodor Zsuzsánna
Szebbnél szebbek, színesek, „mert a székelyruha nem csupán fekete-piros, mint ahogyan azt a legtöbben ismerik. Egyes székely népviseletek kéket, zöldet, barnát, lilát hordoznak, csak a polgáriasodás folyamán sokan megfeledkeztek róla” – osztja meg velünk a műhely működtetője, és a minket fogadó kislány édesanyja, Csog Jolán kézműves.
Egy szövőszék mellé vonulunk beszélgetni, amelyen az egyik varrónő éppen a csíki szövetet munkálja. Közben Csog Jolán lelkesen meséli, hogy hobbiból indult a ma már Erdély-, Székelyföld- és Magyarország-szerte megbecsült vállalkozás, ami ugyan szerény körülmények között működik, és a helyiség, ami teret ad a munkának, megállította, magába szívta az időt, mégis sokan felkeresik, egyre több a rendelés, egyre nagyobb az érdeklődés az általuk előállított népviseletek iránt.
Napjainkban ritka ugyanis, hogy a székelyruhák minden szálát emberi kéz munkálja meg.
Az anyagot általában vásárolják a népviselet-készítők, vagy gépiesített szövőszékkel hozzák létre, mert hosszadalmas, nagy tudást igénylő folyamat a szövet előállítása. És természetesen drágább is, amit nem mindenki tud megengedni magának. Mégsem mondanak le erről az ősi tudásról, mert úgy tartják, a kézzel készített népviseletek magukban hordozzák a múltat, a jelent és a jövőt, emlékeztetnek az egykori paraszti leleményességre, és ma élő viselőjüket összekötik felmenőikkel.
Fotó: Fodor Zsuzsánna
Bereczki Szilvia teljes cikke a Maszolon olvasható.
Kiemelt kép: Gábos Albin
