Tíz évvel ezelőtt valamikor ezekben a napokban kezdődött fent Bajorországban, a Duna vízgyűjtő területén a ciklon szerű, napokig tartó hatalmas esőzés… és jött a nagy víz, minden idők legmagasabb árvize a Dunán. Azóta is bárkivel beszélek, aki ott volt, részt vett benne, mindenkiben egy furcsa kettősség maradt emlékül: egyrészt a félelem és a gigászi küzdelem emléke, másrészt az, hogy mégis csodálatos napok voltak, életre szóló, elementáris élmény! És még valami: többünknek egyfajta megtérés.

2013-ban így írtam meg, és ma is így írnám meg:

Bár elindult a lassú apadás, de mindig nagyon magas a víz, még nem múlt el a veszély, nem lehetünk nyugodtak… talán még nem is kellene írni róla, mert még nincs vége, nincs igazán vége, csak itt erre mifelénk Győr környékén és a Szigetközben már megnyugodhatunk kicsit, úgy tűnik, kitart a gát, megy lefelé a víz, ráadásul a megfelelő ütemben, nem túl gyorsan, hogy a levonuló ár szívó hatása ne harapjon le egy újabb darabot a gátból, azaz ne legyen több suvadás…

 

árvíz1

 

Ha nem láttam volna mindezt élőben, „hivatalból”, azt hinném, amerikai katasztrófafilm volt ez az egész 4D-ben, a jobbik fajtából, helikopterekkel, ptsz-ekkel (lánctalpas úszó gépjármű) és más egyéb harci járművekkel, katonákkal, TEK-kel, katasztrófavédőkkel, tűzoltókkal, rendőrökkel, mentősökkel, vízügyesekkel, közutasokkal, a Megyei Védelmi Bizottság tagjaival, önkéntesek ezreivel az egész országból, és még ki mindenkivel…

 

árvíz2

 

Láttam a kétségbe esést, a már-már kilátástalan küzdelmet, a tanácstalanságot, a rémületet, amikor úgy hullámzott alattunk a gát, mintha paplanon járnánk, az utolsó előtti pillanatokat, amikor már mindenhonnan szivárgott a gátból a víz, az egymásba kapaszkodó tekinteteket, a homokzsákokat töltők, cipelők, gátépítők végeláthatatlan és fáradhatatlan sorát, és követhettem villámgyors, határozott és okos döntéseket, valódi szakértelmet…

 

árvíz3

 

Hallottam a megállás nélkül zúgó helikoptereket, a katonai konvoj dübörgését, a városban vijjogó szirénákat, mintha hadiállapot lett volna, de hallottam a valószerűtlen csendet is kint a Szigetközben, a lezárt, kihalt országúton, amikor az országúton a felezővonal mentén kilométereken át felépített homokzsákfal mellett úgy sétált az ember, mintha egy csordultig telt gigantikus fürdőkád mellett járna, és képtelen voltam felfogni, hogyan tarthatja meg a kb. fél méter magas homokzsákfal ezt a tengernyi vizet, és elképzelni se mertem, mi lenne, ha egy elmebeteg megbontaná  ezt a falat, vagy csak odébb rúgna néhány homokzsákot…. és mindeközben vadrécék úszkáltak békésen ebben a szürreális tájban…

 

árvíz4

 

Figyeltem a védvonalakon, az érintett falvakban a kimerült, mégis sok-sok mosolygó embert, az apokalipszis kellős közepén egymással viccelődő sorstársakat, rengeteg fiatalt, diákokat, de legalább annyi idős embert is, kedves, csupa szeretet lányokat, asszonyokat étellel-itallal, kávéval, sütivel, és láttam igazi férfiakat, Dobó kései várvédőit, akik az ország minden részéről összesereglettek a bajra, és újra és újra meggyőződtem: „nem sokaság, hanem lélek…”

 

árvíz5

 

Igen, a lélek, a magyar néplélek tett ismét csuda dolgokat… Szerencsére ez még megvan a kollektív tudatunkban, átöröklődött… Ugyanis ezt az összetartást nem lehet letölteni alkalmazásként, és a lapátolást se volt elég lájkolni, mint ahogy a Duna se a virtuális térben áradt, hanem nagyon is valóságosan… Ahogy nem adta fel ez a nép se a várat, se a grundot, akképp nem adta fel most sem a küzdelmet az árral, mert valahol a szívünk mélyén mi mindig a hazát védjük.

 

árvíz6

 

Pontosan tudom: Győrújfalunál nem a földiek kezében volt mindez. Se ember, sem gép nem tudta volna megtartani ott a gátat, mely már csupán egy csordultig telt, összelyuggatott szivacshoz volt hasonló, melyből már mindenhonnan szivárgott a víz a mentett oldalon, s amelyről a tetőzés éjszakáján minden önkéntest leparancsoltak, s a falut kitelepítették… Már csak a fenyegető, tengernyi víz sötétlett, már csak a lámpák fényei világítottak, már csak a remény maradt…

 

S akkor!

„S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.”

Reményik Sándor

 

Igen, azóta még inkább tudom, hogy igenis volt itt még velünk Valaki más is… aki megirgalmazott nekünk, aki megszánta a magyart, és megálljt parancsolt a víznek.

 

„Valaki járt a fák hegyén…”

Kányádi Sándor

 

 

Ámen.

 

Szerző: Ködszurkáló

Fotók forrása: GYMS megyei sajtófotók