Hogyan erőszakolhattak ránk egy olyan diktátumot, melyet még tárgyalás sem előzött meg, ahol a vádlottak padján ülve védekezhettünk volna a vádak ellen?
Sokak számára már ténykérdés, hogy Trianonnak nemcsak az I. világháború volt az oka. Ez a véleménye a Széchenyi-díjas magyar néprajzkutatónak, Andrásfalvy Bertalannak is – az Antall-kormány egykori kultuszminiszterének – amit a „Vasárnap” c. újságban 2020. március 30-án megjelent elemző cikkében kifejtett.
Nem kívánom ezt a nézetét hosszasan kritizálni, de azzal, hogy a trianoni tragédiának a magyar nemesség és arisztokrácia lenne az alapvető és fő kiváltó oka, éspedig azzal, hogy elnyomta és idegenként kezelte a Kárpát-medencei őslakosságot, nem értek egyet. Különösen meglepett azon álláspontja, hogy ez a bizonyos „elnyomás” már a 896-os, honalapítás óta tart, miközben nem veszi figyelembe – és nem is utalt arra –, hogy mindez az akkori középkori Európa összes feudális társadalmára is érvényes kellett, hogy legyen.
Ez a mondata szabályosan szíven ütött:
„Werbőczy István [az] 1514-ben megjelent Tripartitumában ugyanis kimondja, hogy a honfoglalók utódai csak a magyar nemesek. Tehát az egész magyar parasztságot, a népet kitagadta a nemzet tagjai közül!”
Ez egyszerűen csúsztatás Andrásfalvy Bertalan professzor részéről, amely – már itt is – egy iszonyatos és igazságtalan önvádaskodásba csap át. Ezután így folytatja a hírneves és a Magyar Tudományos Akadémia tagjai sorába került szerző, amely mondatával indirekt módon – legalábbis számomra – rögtön igazolja is, hogy az előbbihez hasonló önvádaskodások, úgy a múltban, mint a jelenben, hogyan és milyen gyorsan kerülhetnek vádponttá ellenünk, az ellenségeink részéről:
„Ez a gondolat Trianonkor, a Beneš-dekrétumok esetében is megjelent: azaz, hogy nincs magyar nép, csak magyar urak vannak és más ajkú, elnyomott szolganépek.”
Ezzel a „Beneš-féle” gondolattal pedig – számomra elég furcsa módon – igazolni próbálja saját, előzőkben kifejtett nézetét, mégpedig úgy, mintha általa az megkérdőjelezhetetlen ténnyé válhatna.
Andrásfalvy Bertalan professzor álláspontja nézetem szerint nem más, mint egy társadalompolitikai általánosítás, ezért azt konkrét „trianoni-tragédia” okaként feltüntetni, enyhén szólva túlzásnak tűnik. Már csak azért is, fenti gondolataiban visszaköszönni látom az 1950-es évek szocialista demagógiáját, amely már akkor is helyrehozhatatlan, súlyos károkat okozott a nemzetnek.
Figyelemreméltóbb azonban Gazda József cikke, amely Dr. Rab Irén, „Ungarn Aus Erster Hand” c. online újságának, a 2023. 06. 04-i számában jelent meg. E kézdivásárhelyi születésű író, tanár és szociográfus írása olyannyira megnyerte a tetszésemet, hogy jelen írásomban is csak ezt – pontosabban egyik részletét – foglalom össze, kiegészítve a magam véleményével.
Tegyük fel tehát a kérdést, miért következett be a „Trianon”?
Nézzük meg, tudunk-e erre választ találni, és ha nem, legalább próbáljuk meg összefoglalni az okokat.
Mert erre a kérdésre a történelemkutatás mindeddig még nem talált választ, vagy ha talált is, az nem került nyilvánosságra, sem a magyar, sem az egyetemes történelemkutatás részéről.
És ha olvashattunk is időnként válaszokat, olyanokat melyek esetleg az iskolai tankönyvekbe is bekerültek, akkor azok a legtöbbször pontatlanok voltak és az adott politikai kurzus által megszabott keretek között mozogtak. Ez utóbbi, leginkább a 2. világháborút követő történelemírás szemléletére volt jellemző.
Pedig a válasz valahol itt rejtőzik a közelünkben, csak meg kellene találnunk.
Kezdjük tehát a tények felsorolásával:
1914. június 28-án, ama végzetes napon, mely elindította az első nagy világégést, Szerbiának nem Magyarország üzent hadat, hanem az Osztrák-Magyar Monarchia. Magyarország a törökök kiűzése után 200 éven át sajnos alárendelt szerepet játszott a Habsburg Birodalomban, s teljes jogegyenlőségét még az 1867-es kiegyezéssel sem kapta vissza, pedig ennek előzménye, az óriási véráldozatokkal járó szabadságharc volt. Ebből következik, hogy így önálló hadügyi és külügyi tárcája sem volt.
Az is köztudott, hogy a végzetes koronatanácson, melyen a döntés a hadüzenet ügyében megszületett, egyedül Magyarország miniszterelnöke szavazott az ellen
– írja Gazda József.
Tehát a hadüzenetben Magyarország fékező szerepet játszott, vagy legalábbis próbált játszani. Mindezek ismeretében fölmerül a kérdés, miért mégis Magyarországot kiáltották ki a háború okozójának, a 20 millió áldozat felelősének, és területéből miért ajándékozták meg még a vesztestársát is?
Az is tény, hogy Ferenc Ferdinándot sem a magyarok gyilkolták meg, bár a történetírás tudni véli, hogy a gyilkosság megszervezésén egy egész gépezet dolgozott. Mivel Ferenc Ferdinánd szláv-párti volt és a dualizmus helyébe a trializmust akarta, vagyis azt, hogy osztrák-magyar-szláv népek együtt alkossák a monarchia magvát, így a hadüzenet is inkább kikényszerítettnek látszik. Persze nem lehet kizárni, hogy a trónörökös meggyilkolása is a háború kirobbantásának a szándékával függött össze. Azonban ez semmiképpen sem Magyarország akarata és szándéka volt, s így Trianonnak ez a vádja is hamis.
A másik fontos vád szerint a magyarok elnyomták a nemzeti kisebbségeiket, vagyis „bűnös, elnyomó nemzetként” ért bennünket Trianon büntetése. A valós helyzet azonban jóval összetettebb.
Észak-Magyarország elcsatolását nem a szlovákság akarta, mely a magyar államban született meg, alakult ki és fejlődött nemzetté, hanem Csehország vezető politikusai, hogy ezzel a saját országukat megnagyobbíthassák.
Délen a horvát nemzet ugyanakkor, már több mint 800 éve egyenrangú, társnemzeti státust élvezhetett. Tehát nem leigázott nép volt, hanem a Szent Korona alattvalójaként, a magyarhoz hasonlóan, népe úgymond azonos rangú nemzete volt a Magyar Birodalomnak. Az ő elszakadásukat, és annak okát is érdemes lenne vizsgálni, de az, hogy magyar eleink elnyomták volna őket, egyértelműen kizárt. Burgenland lakossága pedig, bár többségében német volt, de történelmi tudatuk Magyarországhoz kapcsolta őket, mindezt bizonyította az egyedül Sopronban és környékén „megengedett” népszavazás eredménye is.
A legfőbb magyar-ellenes belső erő a románság volt
Ők a XVIII. századtól fokozatosan többséggé váltak a később hozzájuk csatolt 102 ezer négyzetkilométeres területen. Ha azonban megvizsgáljuk a helyzetüket, azt a következtetést vonhatjuk le, hogy sokkal több jogot élveztek egykor Magyarországon, mint bármely más európai – azonos számú vagy részarányú – kisebbség a saját országában. Elég, ha csak azt vesszük szemügyre, hogy náluk, az egykori Ó-Romániában élő kisebbségek – így az ottani magyarság is – hogyan élt, ezzel szemben az erdélyi románok hogyan élhettek Magyarországon, akkor szinte ég és föld a különbség.
Az ó-romániai kisebbségek, köztük a magyarok is – akik a XVI. században még jelentős részarányt alkottak Moldvában, és Munténiában – soha semmiféle nemzetiségi jogot nem kaptak, így a moldvai és munténiai magyarság tömegesen olvadt be az ottani románok közé. Önálló iskolájuk nem volt, ahogy anyanyelvükön megszólaló papjaik sem, akik eredménytelenül küzdöttek az anyanyelvi istentiszteletért. Ezt nyugodtan nevezhetjük romanizációnak!
Ezzel szemben az erdélyi románság önálló iskolahálózatot kapott, aminek következtében 1918-ban számszerűleg több román iskolája volt a 2,8 millió lélekszámú erdélyi románságnak, mint az ó-királyságban élő 7,5 milliónak.
Egyházaik évszázadokon át szabadon működhettek saját papjaikkal, olyannyira, hogy a magyar-ellenes mozgalmak is az ő irányításukkal szerveződtek. Ergo magyar „elnyomás” alatt született meg a román kultúra, itt keletkeztek az első kézirataik, nyomtatványaik, itt fordították le s jelentették meg nekik a román Bibliát. Következésképpen tehát itt alakult ki (ismételjük meg: magyar fennhatóság alatt!) a román nemzeti tudat is.
De egyebekben is óriásiak a különbségek. Nem elhanyagolható tény, hogy a magyar pénzekre román és szláv nyelveken – mint népei megbecsülésének a jelét – nyomtatta rá a pénz értékét a magyar hatalom, sőt még 1848-49-ben a Kossuth bankókra, s 1867 után a magyar forintra is. A monarchiában létrejött honvédezredek között is voltak román, horvát, szlovák és német vezénylésű (és nyelvű) alakulatok, ami egyenesen példátlan volt – és az még ma is – Európa bármely más kisebbségénél.
Egyszóval a magyaroktól kapott szabadságjogaik tették lehetővé mozgalmaik terjedését is. Újságjaik, intézményrendszerük és bankjaik mellett, saját költőik és íróik is voltak, mégpedig jóval magasabb szintű műveltséggel és művelődési élettel, mint a regáti románság körében. Sőt, képviseleti joguk is volt a magyar országgyűlésben, mellyel éltek is.
Forrás: numisnumismatics.com
A szászok már 800 éven át autonómiát élveztek a magyar királyságban, majd az erdélyi fejedelemségben, illetve Ausztria „Erdély tartományán” belül. 1867-ben, a kiegyezéssel létrejött magyar kormány egyik első szándéka volt autonómiát adni ugyanígy a románságnak is. Ezt azonban az erdélyi román politikusok nem fogadták el.
Az 1567-es Tordai országgyűlés a világon elsőként szavatolta a „lelkiismeret”, azaz vallásszabadságot, amelynek az ortodox románság és a szerbség is élvezője volt. Ettől kezdve itt minden nép a maga nyelvén dicsérhette Istent. Csak a párhuzam kedvéért: Angliában betiltották a walesi, ír és skót nyelv használatát. A nemzeti elnyomás is tehát Trianon hazugságainak egyike.
Ugyancsak a trianoni diktátum hivatkozási alapja volt a demográfiai elrendezés, s ezen alap hamisságát azok a színmagyar területek bizonyítják, amelyek közvetlenül az újonnan meghúzott határok „túlsó oldalára”, idegen fennhatóság alá kerültek.
Közvetlen előzmény
És most nézzük „Trianon” közvetlen előzményét, vagyis magát az I. világháborút és annak következményeit. Először is: a magyar hadsereg nem vesztette el a háborút. Ezt számtalanszor hallottam a nagyapámtól is, aki szerencsésen visszatért a frontról.
Igaz, mire hazaért, addigra az a föld, amiért harcolt, már nem Magyarország volt, és a helységbe nem piros-fehér-zöld fellobogózott házak fogadták, hanem idegen nyelvű új csendőrség és román nemzeti zászló.
A magyar hadsereg egységei zárt sorokban tértek haza a külföldi harcterekről, vagyis jogos büszkeséggel mondhatták nagyapáink és dédapáink, akik akkor a csatatereken több mint négy évig helytálltak, hogy „mindig idegen földön harcoltunk!”. A háború befejezéséig ellenséges haderő – leszámítva két rövid időszakot – gyakorlatilag nem nyomult be az országunkban.
Melyek voltak ezek az időszakok? Közvetlen a háború kitörése után, 1914-ben rövid néhány hónapra a jobban felszerelt orosz csapatok behatoltak Erdélybe, majd 1916-ban, hadüzenet nélkül, néhány hétre román csapatok hatoltak be Magyarország területére. Mindkét támadó csapatot rövid pár hét alatt kiverték az országból a magyar csapatok. De a külső – határon túli – frontokon, a központi hatalmak szövetségeseiként a magyarok nem szenvedtek vereséget. Még akkor sem, ha számbeli kisebbségben voltak; mindvégig állták a sarat.
Nemzetünk fiai erre joggal voltak büszkék, és ezt tudták a szövetségeseink is. Így – jól tudta az antant – ahhoz, hogy megtörjenek a magyarok, a fronton levő katonák harci szellemét kellett gyöngíteni. Ebben játszott szerepet az ország belső egységének megbomlása, vagyis az úgynevezett „Őszirózsás forradalom”. Az olasz fronton harcoló katonák emlékezete egybehangzóan megőrizte, hogy agitátorok lepték el az addig legyőzni nem tudott magyar frontszakaszokat, és elindult a röpcédulázás:
„Magyarok, ne harcoljatok tovább, vessétek el a fegyvereiteket, és menjetek haza. A családotok éhezik!”
A lázító röpcédulákat még repülőgépekről is szórták az egységek felett. A rossz emlékű forradalom tehát nem kirobbant, hanem inkább kirobbantották.
Hogy kik tették ezt, és milyen érdekből? Vagy milyen erő nevében nyomtatták azokat a röpcédulákat? Vagy kik fedezték az akkor még elég ritka és igen költséges repülőgépek „bérletét”? Nos, erre a történészeinktől várjuk a választ! Mert, e forradalom nélkül Magyarország végső földre teperése, vagyis abszolút vesztes helyzetbe sodrása sokkal nehezebb lett volna, ha nem lehetetlen.
Pesten 1918. november 1-jén győzött a Károlyi Mihály vezette forradalom. József főherceg – más kiutat nem látva – Károlyi Mihályt bízta meg kormányalakítással. Alig valamivel később, az ország legrátermettebb emberét, Tisza Istvánt meggyilkolták. Hogy kik, és milyen megbízásból, ez – megint csak, mind a mai napig – titok, vagy finomabban kifejezve, kiderítetlen.
Az új hadügyminiszter első lépésként rögtön bejelentette, hogy ő pacifista, s azt követően, funkciója első napján fel is oszlatta a hadsereget. És ne feledjük: ekkor még nincs padovai fegyverszüneti egyezmény, még tart a háború. Mégis az új békepárti magyar hadügyminiszterünk így cselekszik. Ennek következtében szétzüllik – vagyis bizonyos erők szétzüllesztik – a több mint négy éven át helytálló magyar hadsereget, amivel azonnal védtelenül maradtak a történelmi Magyarország határai.
Ennek következtében Magyarország akkor még lehetséges tárgyalóképessége, szinte egyik napról a másikra, súlyosan meggyengül. Hogy mindez miért és milyen idegen erők politikai aknamunkájának volt köszönhető? A válasz megadása megint csak a következő magyar történészgenerációra vár.
Néhány megmagyarázhatatlan furcsaság
Romániával a központi hatalmak 1918-ben kötötték meg a békeszerződést. Ebben – békéje érdekében – lemondott minden a Monarchiával szembeni igényéről. Azonban még ugyanabban az évben, november 10-én, most már az antant oldaláról, hadat üzent a központi hatalmaknak. Hadüzenetének lényege pedig egyes egyedül Magyarország megtámadása volt. Az antant tudtával persze. Pedig a központi hatalmak ekkor már nem állnak hadban az antanttal, hiszen a fegyverszünetet már egy héttel előbb megkötötték.
Hogy mindez még komplikáltabb legyen, Károlyi miniszterei – Linder Béla és Jászi Oszkár – november 13-án aláírják a belgrádi külön fegyverszüneti okiratot, melybe belefoglalják, hogy a románok számára a demarkációs vonal a Maros. Vagyis, az antant nevében a román csapatok egészen a Marosig hatolhatnak be Magyarországba. Ez persze azt a furcsa jogi helyzetet is jelentette, hogy a románok – az antant nevében – beléphettek egy olyan ország területére, mellyel tulajdonképpen az antant már nem áll hadban.
Mindez azért történhetett, mert Románia még 1916-ban titkos szerződést kötött az antanttal, de a tárgyalások már az azt megelőző évben elkezdődtek. Az antant 1915. július 30-án ígéretet tett Romániának, hogy támogatni fogja a románság Erdély iránti területi követelését, ha a Román Királyság hátba támadja az Osztrák-Magyar Monarchiát.
Románia erre intenzív fegyverkezésbe kezdett, de a végső elhatározásra csak 1916. augusztus 17-én került sor, amikor Bratianu román miniszterelnök az antant képviselőivel aláírta azt a titkos szerződést, mely szerint Románia hadba lépese esetén az antant garantálja a Román Királyság számára Erdély egész területét, beleértve egészen a Tisza vonaláig. Ennek azonban az volt az egyetlen feltétele, hogy nem köthet különbékét a központi hatalmakkal, így az Osztrák-Magyar Monarchiával sem.
Nos, ők – mint tudjuk – ekkor az antanttal szemben is megszegték az ígéretüket, mert mégis megkötötték a maguk külön békéjét 1918. május 7-én a központi hatalmakkal. És lám, éppen ezért kellett az a november 10-i hadüzenet a magyarok ellen, hogy a hadiállapot, mely május 7-én véget ért, ismét visszaálljon, és legyőzője újbóli megtámadásával visszaállítsa a jogát az ígért préda megkaparintására.
Trianon démonja nem csak az áldozatát kínozza meg, hanem a kegyeltjeit is
Így hát 1918. november 16-án a román csapatok újra átlépték a magyar határt, s megkezdték a – frissen kinevezett budapesti kormány rendelete értelmében – határőrizet nélkül hagyott Magyarországra való benyomulásukat: a hevenyészve megszállt területekre saját csendőröket vittek, és az újonnan megszerzett „saját földjükön, saját országukban”, új jegyzőket és bírókat is neveztek ki.
1918. december 21-én már Kolozsvárt is megszállták, jogtalanul persze, hisz az jócskán túl volt a Maros-szabta – a belgrádi fegyverszünetbe beépített – demarkációs vonalon. Azonban ez később hivatalosan is megadatott nekik és így a demarkációs vonal lépésről lépésre tolódott nyugat felé.
Ezzel párhuzamosan, és Lindner Béla parancsa ellenére, Magyarországon új hadsereg-szerveződések zajlottak, így jöttek létre – a nemzet élni akarása jegyében – a Székely Hadosztályok a már megszállt Székelyföld hadköteles fiataljaiból. Ők azonban jószerével szökve mentek védeni a hazát, mert a kormánynak gondja volt arra, hogy a harcot felvenni ne tudják – olvashatjuk ismét Gazda Józsefnél.
Így, ha tehették, vissza is rendelték őket (például december 6-án, Marosújvárnál), és fegyvert különben sem kaptak.
Tanácsköztársaság
1919. március 21-én gróf Károlyi Mihály átadta a hatalmat Kun Bélának, aki vöröseivel karöltve a fiatal szovjetországból külön kísérettel, s Lenin támogatásával jött haza. Károlyi előbb nem fogadta barátságosan őket, sőt Kun Bélát börtönbe is záratta, mégis – és ez a történet máig sem megfejtett részlete –, a börtönből kihozatta és személyesen adta át neki a hatalmat.
Hogy milyen okból és miért történt mindez, a magyar történészek számára mihamarabb konstruktív vita tárgyát kellene képeznie, mert ez az antant későbbi „trianoni döntésének” igen fontos mozgatórugójává vált.
Éspedig nemcsak azért, mert a románok részben ennek okaként kaphattak jogot, hogy – büntetésből – Budapestre is bevonulhassanak, hanem azért is, mert az antanthatalmak a kommunista kormánnyal nem voltak hajlandók tárgyalni. Így Magyarország az előzetes tárgyalásokból végzetesen ki lett rekesztve, ami miatt az utódállamok lényegesen jobb pozícióba kerülhettek.
Ez pedig megpecsételte Magyarország sorsát.
Így erőszakoltathattak ránk egy olyan diktátumot, mely nem nevezhető szerződésnek, hiszen még tárgyalás sem előzte meg; Magyarországot megfosztották attól a jogától is, hogy a vádlottak padján ülve védekezhessen a vádak ellen.
Ismert tény: a magyar delegáció tagjai a tárgyalás alatt mindvégig egy másik szállodában, házi őrizet alatt álltak, csak a „tárgyalás” végén, a kész dokumentum aláírására mehettek be az ülésterembe.
Nos, ki-ki vonja le mindebből a számára fontos tanulságokat.
(TTG)
Kiemelt kép: Trianon rajzverseny – Horváth Diána Melinda (12 éves) Megőrzött értékeink – Agyagfalva / Facebook / debreciner.hu
