Színésznőként rengeteg szerepet alakított színpadon és filmen. A megjelenése ma is hercegnői, sugárzik belőle egy olyan tartás, ami miatt többen nem is merik megközelíteni.

Legkedvesebb színpadi szerepe?

– Szabó Magda A meráni fiú c. trilógia drámájának Laszkarisz Máriája. Szabó Magda darabjában játszani fölért egy irodalom és történelemóra összegzésével. Nagyon sokat segített a próbák alatt, mert Szabó Magda fantasztikusan mesélt erről a korról, meg magáról Laszkarisz Máriáról is.

Mit jelentett akkoriban sztárnak lenni?

– A televízió volt az, ami igazából népszerűséget hozott számomra. Kevésbé a színház, bár a darabok mindig teltházzal mentek a Madách Színházban, de mégis az országos ismertség szempontjából a televízió által költöztem be mindenkinek a lakásába. A sztárság is más volt akkoriban. 10 20 levelet kaptam hetente, nagyon aranyosakat kaptam. Többek között Pécsről egy hölgy, aki végig kísérte az életemet és minden szerepemet, amit valaha látott a televízióban, máig küld a születésnapomra levelezőlapot.

Kedvenc tanárok?

– A főiskolán Vámos László volt az egyik tanárom, ő nagyon szeretett, és Várkonyi Zoltán a másik, aki meg nem szeretett. Ő jobban kedvelte a cserfesebb, kitárulkozó lányokat. Szerette volna, ha én egy kicsikét nyitottabb vagyok.

A főiskola után, nem árulom el, hogy mit mondott, de életre szóló útravalót adott, amivel aztán hosszú időre gátlásossá tett.

Soha nem tértünk ki rá, hogy tisztázzuk, mert végül is jót akart nekem azzal az útravalóval. A mondandója lényege az volt, hogy ne építsek magam köré falakat.

Megbékélt Várkonyi Zoltánnal valaha?

– A Várkonyi Zoltánnak – úgy hozta az élet – a kedvence lettem, de ez csak később alakult így. 1972-ben megnézett a Madách Színházban. Molnár Ferenc A hattyú című vígjátéka volt. Tudva levő hogy Várkonyi nem igen járt más színházakban premierekre, de mivel a felesége is játszott ebben a darabban, ezért eljött. Megnézte és bejött az öltözőmbe gratulálni, amitől leesett az állam, mert korábban ki is nyilvánította, hogy mennyire nem szeret engem. Az öltözőmben megkérdeztem tőle, hogy akkor most már rendben vagyunk-e. Maliciózusan csak annyit mondott, igen. A fekete gyémántok Jókai-adaptáció női főszerepe előtt még kipróbált egy nagyjátékfilm szerepében, hogy tudunk-e együtt dolgozni. Az ártatlan gyilkosok c. krimi után úgy tűnt végleg átmentem a vizsgán.

Drámai színésznőnek tartja magát?

– Noha drámai alkat vagyok mégis a legnagyobb sikerem a Jutalomjáték c. vígjátékban volt. Haumann Péter volt a partnerem. Nagyon szerettem a Madách Színházat, a társulatát, kivétel nélkül mindenkit. De az a Madách Színház már nincsen meg. Ahogyan a társulat is már csak a mennyekben él tovább. Végül engem is ledobott a Thália szekere. Nehezen hoztam meg a döntést és felmondtam.

Megy előbbre a színház által a világ?

– Nem tudom, hogy alakít-e a színház a világon, de mi olyan darabokat játszottunk akkoriban, és olyan színvonalon, ami felemelte a közönséget.

Játszhattam Lázár Máriával is, aki – ha a történelem nem így alakul – ma Lengyelország királynője lenne. Ezt nem nagyon tudják róla, hogy a királyi vonal leszármazottja. Sokszor hívott magához, de nem látogattam meg, mert nem mertem. Egyszerűen nem mertem. Szemérmetlennek gondoltam, hiszen hogy jövök én ahhoz, hogy elmenjek hozzá. Meg a kisebbségi létemnek egyfajta védekezése is végig ott motoszkált bennem, hiába tudtam jól álcázni magam. Végig egy felvidéki vidéki kislány voltam belül, aki rendkívül hiszékeny és naiv.

Megkoronázta a színészi pályáját a Kossuth-díj?

– Nem csak a színészi pályámat, hanem az életemet, azt a kulturális missziót, amit a színház előtt és után vállaltam. Büszke ember vagyok, úgy gondoltam, ha a Madách Színházban nem kapok méltó szerepeket, ha nem tartanak rám igényt, akkor nem kapaszkodok. Kamikaze módjára kiugrottam a semmibe. Az élet ajándékának tartom ma is, hogy kiírtak egy pályázatot a Pozsonyi Intézet megszervezésére, mert ott még nem volt. Fogalmam sem volt, hogyan kell pályázni. Végiggondoltam mi is az én szívem vágya, milyen ügy mellé tudnék odaállni, ha megbíznának. Elvégre én a felvidéki Rozsnyó szülöttje vagyok, tudom mire vágynak az elcsatolt területen élő magyarok.

Arra jutottam, hogy kiegyenesíteném a szlovákok és magyarok közötti ellentétet a kultúrán keresztül. Megírtam, beadtam, győztem. Létrehozni a semmiből valamit, nos az igazi alkotás a szememben. Embert próbáló feladat volt a Pozsonyi Magyar Kulturális Intézet megszervezése és vezetése. Úgy dolgozni, hogy elsősorban a közjót szolgáljam, úgy hogy közben magamnak is megfeleljek meg.

Azelőtt kinevezték az embereket, nem pályáztatás útján nyerték a feladatot. Na ez az, amit életem egyik fő művének tekintek. A nulláról építettem fel az egészet. Az üres házat kellett megtölteni egyrészt profán módon székekkel, asztalokkal, munkatársakkal. Aztán jöhetett a misszió. Gyermekkorom óta mindig szerveztem, működtettem valamit, mert megvolt erre is a képesség bennem. Ezzel a kulturális misszióval sokkal több lett a munkám és ennek révén sokkal több dicséretet és elismerést nyertem el, mint egész színészi pályámon. Mondok egy példát.

A Mária Valéria híd megépítésének az ötletét nem csak hogy felvetettem az intézetben, hanem össze is hívtam a szlovák és magyar hídmérnököket. És az élet „rendje“ az, hogy amikor 2000-ben felavatták a hidat, még csak meg sem hívtak, nem is szóltak nekem. De azt senki nem veheti el tőlem, hogy én volt a hídépítés bábája.

Egyszóval tehát, a Kossuth-díjam nem annyira a színészi, hanem az egész életpályámat koronázta meg.

Mikor és milyen körülmények között találkozott Orbán Viktor miniszterelnökkel?

– 2002-ben sajnos elbuktuk a választást. Szólt egy napon a telefonom és egy kedves női hang azt mondta, a miniszterelnök szeretne velem beszélni. Elakadt a hangom, hiszen akkor már Medgyessy volt a miniszterelnök, akivel soha nem találkoztam, soha nem beszéltem vele. Pörgött az agyam, vajon mit akarhat tőlem. Néhány puhatolózó mondat után kiderült Orbán Viktor szeretne velem találkozni. Fellélegeztem, és boldogan találkoztam Vele.

Nem gondoltam volna, hogy a Pozsonyban eltöltött Magyar Intézet vezetése után 6 év után is emlékszik rám a Miniszterelnök, sőt számon tartotta a kint végzett munkámat.

Több alkalommal is egyeztettük az előttünk álló feladatokról, és elkezdtem szervezni az értelmiségi körünket. Azokat hívtam meg, akikről tudtam szeretik a hazájukat és képesek érte alkotni, tenni is valamit. Hiába faggattak az újságírók, adnék-e tájékoztatást, névlistát, hiszen tudnak az összejöveteleinkről. Húsz éven át titokban tartottam a személyüket, akik évente négy alkalommal részt vettek a találkozóinkon. Erről Márkus László jut eszembe, aki azt mondta rólam egy színészkollégának, hogy ne mesélj semmit a Sunyónak, mert úgysem adja tovább.

Szerző: DTL

Címlapkép: MTVA Fotó: Zih Zsolt