A mostani EU-csúcs minden eddiginél egyértelműbben mutatta meg, hogy Európát egyszerűen eldobós eszközként áldozza be az agonizáló amerikai birodalom. Bogár László írása.
Az európai integráció egész uralmi rendszere történetének legkritikusabb szakaszához érkezett. Az már 1951-ben (az Európai Szén és Acél Közösség létrehozásakor) és aztán 1957-ben a Római Szerződéssel életre hívott Európai Gazdasági Közösség megszületésekor is világos volt, hogy mindezzel a globális uralmi struktúra két nemzetállamok felett álló szintjének (az amerikai világbirodalom és a felette álló „láthatatlan” birodalomkiválasztó hatalom) stratégiai céljait valósította meg az integráció.
Vagy egy kicsit még nyersebben fogalmazva, hogy az egész európai integráció kizárólag e két felette álló világhatalmi szint urainak kegyéből jöhetett létre, és működésének alapvető elveit, sőt sokszor konkrét gyakorlatát is e két hatalmi szint határozza meg.
Mindez a Jaltában megszületett kegyetlen és cinikus hatalmi diktátum fennállásáig azért volt „legfelsőbb” érdek, mert Nyugat-Európa részben látványtechnikai díszlet volt Kelet-Európa elnyomott népei számára, „Oh a Nyugat, a Nyugat”, ahogy Cseh Tamás énekli, noha az kissé kevésbé kapott hangsúlyt, hogy Kelet-Európa elnyomott népeinek elnyomottsága éppen a globális birodalom érdeke volt, a történelmileg általa legyártott (főként egy Marx nevű ügynökük által fabrikált) „szocializmusnak” elnevezett brutális politikai kapitalizmus ugyanis sokkal gyorsabban, következésképp sokkal kegyetlenebbül darálta véres péppé a paraszti társadalmat, mint Nyugat-Európában.
Márpedig a globális kapitalizmus számára a legfőbb ellenség a hagyományokra épülő önszerveződő paraszt-polgár, a „nép-nemzet” ahogy mifelénk mondják.
A másik ok pedig egyszerűen az volt, hogy Nyugat-Európát katonai felvonulási terepként, ha úgy alakul globális lőtérként, fegyverkísérleti bázisként is üzemeltette a NATO, ami a birodalmi katonai diktatúrájának fedőszerveként működött s működik ma is.
Hogy a két birodalmi szint brutálisan megtorolja a diktátumától való legkisebb „elhajlást” is, azt elég vészjóslóan jelezte néhány olyan merénylet, ahol akárcsak az Északi Áramlat gázvezeték esetében „csak úgy felrobbantódott” egy-két olyan páncélozott Mercedes, akiknek cafatokra tépett utasai sokat tudnának mesélni (nem tudnak) arról a liberális toleranciáról, amit az őket cafatokra tépő uralmi struktúrák önmagukról terjesztenek. Az európai integráció ugyanis nem más, mint a szemérmesen „Európába öltözött Negyedik Német Birodalom”, melynek egyes uralmi reprezentánsai eléggé el nem ítélhető módon hajlamosak voltak, legalábbis részben elhinni mindazt, amit a globális birodalom liberális tolerancia-ügyileg önmagáról hirdetett.
De azért még ebben az elmúlt harminc év során üzemelő „poszt-Jalta” híg moslékban is el lehetett lubickolni valahogy. A keleti periféria országait „rendszerváltás” címén már sokkal alacsonyabb fajlagos költségekkel foszthatták ki (és fosztják ki azóta is) a nyugat európai tőkestruktúrák, akik ennek fejében e néhány cafatokra tépett reprezentáns példáján okulva, cinikus hamis realistaként (Bibó István kifejezésével élve) tudomásul vették, hogy a globális diktátum urai az alapkérdéseket illetően nem nagyon viccelnek.
Az európai uralmi struktúrák így egyre ócskábbak és egyre korruptabban lettek, a kelet-európai népek pedig eleve nem ringatták magukat olyan illúziókban, hogy sorsuk valaha is jobbra fordulhat. „Csak rosszabb ne legyen” mondogatták, de sajnos rosszabb lett! Sőt a „történelmi rossz” olyan brutális és pusztító energiái vannak most már felszabadulóban, amelyeket a legsötétebb képzelőerővel rendelkezők sem tudtak volna maguk elé vetíteni.
A mostani EU-csúcs minden eddiginél egyértelműbben mutatta meg, hogy Európát egyszerűen eldobós eszközként áldozza be az agonizáló amerikai birodalom. Teszi ezt ráadásul úgy, hogy a felette álló birodalomkiválasztó hatalom valójában éppen őt készül beáldozni, csak még megvárja, hogy elvégezze a piszkos munkát Európát és Oroszországot illetően.
Ukrajna, ez a jobb sorsra érdemes sohasem volt és most egészen biztosan sohasem lesz ország, pontosabban országnak látszó tárgy uralmi struktúrái végtelen cinizmusa folytán egy horrorisztikus szappanopera látványtechnikai díszleteként mindössze „felületet” ad a két „magasabb” birodalmi szint kegyetlen színjátékához. Csakhogy, mivel ez elég költséges mulatság, talán még nem is sejtjük, hogy mennyire az, így ami most elkezdődött, az Európa népeinek a minden eddiginél brutálisabb kifosztása. Európának kell ugyanis megfizetni ennek az önfelszámoló háborúnak a költségeit, amelyet részben az amerikai birodalom vív, hogy agóniáját e kifosztással meghosszabbítsa, részben pedig az amerikai birodalmat öngyilkosságra kényszerítő birodalomkiválasztó hatalom.
Az amerikai birodalom kifosztja és eldobja Európát (és ahogy ő képzeli Oroszországot is), hogy létét meghosszabbítsa, miközben a felette álló főhatalom valójában őt magát kényszeríti önfelszámolásra azzal, hogy az elhúzódó háború abszolút nyertesévé fő ellenségét Kínát teszi, és bónuszként még a legyengített és Európából Ázsiába áttolt Oroszországot is ajándékként adja át, mint Kína leendő északi tartományát, bravó Amerika, csak gratulálhatunk, igazi telitalálat, csak így tovább!
Az Európai Unió urai most e kettős rituális öngyilkosságot akarják végrehajtani, azt remélve, hogy már sem az egyes tagországok uralmi struktúrái, sem a tagországok népei nem rendelkeznek az önreflexió olyan minimumával sem, ami egyáltalán lehetővé tenné ennek megértését, az összehangolt cselekvésről már nem is beszélve. A következő egy év során eldől, hogy valóban így van-e.
