Már semmin sem csodálkozom. Nem meredek értetlenül az európai elit dilettantizmusából és elferdült erkölcseiből születő művekre, nem csapok dühösen az asztalra, amikor napi galádságaikkal szembesülök.

Már nevetni sincs kedvem eszement, a valósággal köszönő viszonyban sem lévő állításaikon, csak azért imádkozom, hogy a ragályként terjedő elmebetegség minket valahogy kikerüljön. De nem akar kikerülni.

Jelenleg még úgy tűnik – sose hittem volna, hogy ilyet mondok –, hogy a szocializmus sötét évei megedzették a magyarokat annyira, hogy némi immunitással bírunk a hülyeséggel szemben, de a betegség jelei mégis mutatkoznak egyeseken.

Már nálunk is fel-alá vonulgatnak – nem, nem a „fasiszta hadak”, hanem az aberrált magamutogatók és erre még büszkék is. Hogy miért kellene büszkének lenni arra, ha valaki természetellenes nemi önképzavarral küzd, azt nem tudom, hacsak mély frusztrációjukat nem „a legjobb védekezés a támadás” alapon fejezik ki. Tán szégyellik, hogy olyanok, de dühösek, hogy szégyellniük kell, ezért rátámadnak arra, ami természetes. Ki tudja?

De legyen, csinálják csak, ha ez jólesik. A baj az, hogy megmozdulásaikat nagy adag hazugsággal indokolják.

Úgy tesznek, mintha ők itt üldözött kisebbség lennének, akiknek reszketniük kell a gonosz többségtől, kénytelenek elrejtőzni egy egérlyukban, mert ha rájuk talál a nemi identitásában normális macska, akkor nekik annyi. Hogy ők hátrányban vannak, ha a munkahelyükön kitudódik a másságuk. De miért is tudódna ki? Ha maguk nem reklámozzák, a kutya sem kíváncsi rá, kinek hiszik magukat vagy kivel bújnak ágyba. Ellenkezőleg, jó néhány olyan esetet ismerek, amikor a munkakör betöltésére teljesen alkalmatlan alkalmazottat azért nem merték elbocsájtani, mert az illető azonnal a „mássága miatti üldöztetéssel” kezdett revolverezni.

A „mások” üvöltve követelnek maguknak egyenlő jogokat, de az Isten szerelmére, egyenlő jogaik vannak, egyetlen területet kivéve és az a család. (A családjog tekintetében is minden magyar állampolgár egyenlő jogokkal bír; senki sem házasodhat azonos neművel, sem a homo-, sem a heteroszexuálisok. Más kérdés, hogy utóbbiak nem is kívánnak maguknak efféle pluszjogot – a szerk.) Hivatalosan nem házasodhat össze két azonos nemű ember, ez tény, de ne is házasodhasson. Legyen elég a házassággal jogilag azonos értékű bejegyzett élettársi viszony, mert a házasság fogalma ősidők óta egy férfi és egy nő között értelmezendő.

Hitem – hitünk – és a Biblia szerint a Teremtő a férfinak társul a nőt adta és nem egy másik férfit. Az ateista vallásúak (szegények) számára ezt úgy magyarázom, hogy az őskortól kezdve a különneműek együttléte gondoskodott az emberiség fennmaradásáról, szaporodásáról, ezért az ő kapcsolatuk számára szabadalmaztatott kifejezés a házasság. Béla és Géza vagy Jolán és Júlia együttléte akár kellemes is lehet – számukra –, de utód a kapcsolatukból soha nem születhet. Ez a természet rendje és pont.

A mások gyakran hivatkoznak a Bibliára, a szeretet parancsára, és arra, hogy ennek alapján joguk lenne örökbe fogadni gyermekeket. A szeretet az szeretet, a család az család. Szépen hangzik, de nem ártana tovább olvasgatni a Szentírást, ha már hivatkoznak rá. Mit mond az Úr Ádámhoz és Évához intézett parancsában?

Szaporodjatok és sokasodjatok, népesítsétek be a Földet. Hol olvasható az, hogy: azonos neműek, fogadjatok örökbe gyermekeket?

Nem szólva arról, hogy az a gyerek is világra jött valahogy, méghozzá nem két férfi vagy két nő, hanem egy férfi és egy nő szerelméből. Kit fogadnátok örökbe, ha a ti másságotok jelentené a többséget?

Miről beszéltek? Mit akartok, amikor az Isten és az ember közötti szövetség jelképét, a szivárványt elorozva mutogatjátok magatokat? Az elfogadásért tüntettek? Kedveseim, tüntetéssel, Pride-dal, hőzöngéssel és szivárványos padokkal nem lehet elfogadtatni magatokat, provokálni ellenben nagyon is. És ellenszenvet ébreszteni azokban, akik annak előtte simán tudomásul vették, hogy ilyen is van. Gratulálok, megy ez nektek!

Dehogy akartok megállni ott, hogy elfogadtassátok a másságotokat! Nem elfogadtatni akarjátok, hanem azt is elérni, hogy csodálattal övezzenek benneteket. Ha nem ezt akarnátok, nem kérkednétek a dologgal.

A pride nem más, mint a provokatív magamutogatás ünnepe, vagy ha jobban tetszik, reklámkampány, amelynek üzenete ez: Mi vagyunk az igazi haladók, kövessetek minket. És kezdjetek szégyenkezni, ha nem vagytok ilyenek.

Nem vagyok homofób, egyáltalán nem érdekelne nemi beállítódásotok, ha évről évre nem tolnátok a képembe magatokat. Ám mert ezt teszitek, akkor sem vonhatom ki magamat ebből az egészből, ha akarom. Nem engeditek. Betolakodtok az életembe, a családom, gyermekem, unokáim életébe. Ma már a fehér holló gyakoribb, mint az olyan film, tv-sorozat, amelyben ne szerepelne egy nagyon szerethető homoszexuális vagy leszbikus párocska, akik követendő mintaként jelennek meg. Nincs olyan rajzfilmsorozat, ahol fel ne bukkanna az azonos neműek természetes (???) kapcsolata.

Hölgyeim és hölgyeim, netán uraim és uraim, ne hazudozzatok tovább és ne emlegessétek az elfogadást, mert már régen sokkal többet akartok, mintát, követésre érdemes, sőt szükséges sablont adni. És nem a felétek „áramló” gyűlölet ellen léptek fel, ellenkezőleg, bennetek munkál a gyűlölet a heteró társadalom ellen.

Én is osztom Hofi Géza egykori aggályát: „volt amikor büntették a b….ságot, aztán már csak ejnye-bejnye volt. Nos, én nem akarom megvárni, amíg kötelezővé teszik!”

Szerző: ifj. Tóth György

Kiemelt kép: MTI/Koszticsák Szilárd