Megbízhatunk-e szövetségeseinkben háború idején? – teszi fel az egymillió dolláros kérdést Robert C. Castel biztonságpolitikai szakértő.
Ez a kérdés, a nemzetközi kapcsolatok egyik legfontosabb kérdése, egyidős az emberiséggel.
Az első empirikus kutatások a szövetségek és a szövetségi szerződések megbízhatóságát illetően a 80-as évek elején láttak napvilágot. Talán a vietnámi háborút és a Carter éveket követő pesszimizmus által befolyásolva, ezek az elemzések meglehetősen borúlátó képet festettek a kutatásuk tárgyát illetőleg.
A nagy változás a “szakmában” és ezt követően a médiában és a politika gyakorlatában is 2000-ben következett be a Leeds, Long, and Mitchell által publikált, és a szerzők nevének kezdőbetűiről elhíresült LLM kutatással. A sokat idézett kutatás következtetései meglehetősen egyértelműek voltak. Az esetek mintegy 75%-ban az államok megbízhatóan eleget tesznek háború idején a békeidőben vállalt szerződéses kötelezettségeiknek. Ergo, racionális dolog csatlakozni a meglévő szövetségi rendszerekhez, vagy ilyenek hiányában racionális döntés új szövetségeket hozni létre.
Megbízni a szövetségeseinkben és a szövetségi szerződésekben nem hit kérdése, hanem tudományosan eszközökkel alátámasztható döntés.
A három kutató által publikált tanulmány optimista következtetései sohasem érkezhettek volna jobb pillanatban. Az egypólusú világot uraló, szövetségi rendszereit bővíteni szándékozó amerikai politikai vezetés számára az LLM empirikus szigorral kimasszírozott következtetései értékes intellektuális munícióként szolgáltak. Miközben a demokráciát exportáltuk, és a világot formaluk át a saját képmásunkra, kinek lett volna itt ideje az apró betűs szöveggel, meg a lábjegyzetekkel lacafacázni?
Pedig érdemes lett volna.
Ha valaki hideg tárgyilagossággal olvasta volna végig a kánonnak számító LLM-et, akkor mar a 2000-és évek elején észrevette volna a kutatás objektív korlátait. A kutatok által elemzett adatsorok az 1816-tól az 1944 évig terjedő időszakkal foglalkoztak. Leeds, Long, and Mitchell erre az időszakra vonatkozóan foglalta össze a következtetéseit és állította fel a 75%-os szabályt. Az önmagától adódó kérdés, hogy mennyire relevánsak az atomkor előtti, sokpólusú világ mintázatai a mi két, illetve valamivel későbbi egypólusú világunkra nézve, valószínűleg senkit sem tette fel.
Mivel a kutató is ember, és mivel igen kevesen vállalják azt, hogy a szél ellen publikáljanak, a nagy kijózanodásra egészen 2018-ig kellett várni, amikorra már erősen kihűlni látszott a nagy, világmegváltó lelkesedés. Ebben az évben két politológus, Molly Berkemeier és Matthew Fuhrmann elővették a régi adatsorokat, és kisebb módszertani változtatásokkal újra végigjárták az LLM által megtett utat. Ezúttal azonban a szövetségi szerződések tiszteletben tartásának a mintázatait nem 1944-ig, hanem a 2003-as évig követték végig.
A két kutató következtetései még egy edzett offenzív realista számára is – jobb kifejezés híján – megdöbbentőek.
Az 1816-tól 2003-ig terjedő időszakkal kapcsolatban Berkemeier és Fuhrman megállapította, hogy az államok csupán az esetek 50%-ban tettek eleget háború idején a szövetségi szerződésekben vállalt kötelezettségeiknek. Ez a szám jóval alacsonyabb, mint az LLM által publikált közel 75%. Ez az adat már önmagában elégé megrázó, mert arra utal, hogy a szövetségi rendszereink megbízhatósága egy feldobott pénzérme megbízhatóságához hasonlítható.
A következő lépésben Berkemeier és Fuhrman két szakaszra bontotta le a 1816-tól 2003-ig terjedő időszakot. Az első 1816-tól 1944-ig megfelelt a Leeds, Long, and Mitchell (LLM) által vizsgált periódusnak. A második szakasz 1945-tól 2003-ig terjedt.
Ami az első időszakot illeti, Berkemeier és Fuhrman nagyjából hasonló következtetésekre jutottak, mint az LLM. Úgy találták, hogy a szövetségi szerződések az esetek 66%-ban kiállták a háború próbáját. Az eredmények közötti eltérés (66% a 75%-kal szemben) valószínűleg a némiképp eltérő metodológiára vezethető vissza.
A második periódus, az 1945-tól 2003-ig terjedő időszak elemzése volt az, amivel a két kutató kifordította sarkaiból a szövetségi szerződések megbízhatóságával kapcsolatos sok évtizedes konszenzust.
Berkemeier és Fuhrman elemzéséből az derül ki, hogy a második világháború után a szövetségi szerződések kevesebb, mint 23%-ának tettek eleget a békeidőben szövetségre lépő államok.
Másképp megfogalmazva a dolgot, a békeidőben kötött szövetségi szerződések több mint 77%-át felrúgták a szerződéseket aláíró és azokat ratifikáló államok.
A két kutató nem elégedett meg ennyivel, hanem azt is megvizsgálta, hogy milyen típusú szerződések kerültek be a kosárba, és hogy hajlamosak vagyunk-e bizonyos fajta szövetségi szerződéseket kevésbé betartani, mint másokat. Az eredmények ebben az esetben is igen megdöbbentőek voltak. A vizsgált időszakban a világ államai, sokkal kevésbé voltak hajlamosak arra, hogy betartsák a védelmi szerződéseiket (41%) és a megnemtámadási szerződéseiket (37%), mint a közös ellenség megtámadásra vonatkozó szövetségi szerződéseiket (71%) vagy a semlegességi szerződéseket (78%).
A kutatás publikálása óta számos próbálkozás történt arra, hogy ezeket a meglehetősen megdöbbentő adatokat megértsék és megmagyarázzák. Mi volt az a törés a nemzetközi kapcsolatokban, ami az 1945 utáni rendszerben bevált gyakorlattá tette a szövetségi szerződések, különösen a védelmi szerződések felrúgását? Megmagyarázható-e ez a jelenség az atomfegyverek megjelenése okozta tektonikus változásokkal?
Miért vagyunk hajlamosabbak egy harmadik hatalom ellen irányuló, offenzív szövetségi szerződést betartani, mint egy olyan szerződést, ami a szövetségeseink megsegítésére kötelez minket háború idején?
Ezek mind igen jogos, és igen fontos kérdések, de talán a múlt megértésénél is fontosabb a megfelelő gyakorlati következtetések levonása a jelent és a jövőt illetőleg. Különösen fontos ez a nyugati világ számára, ahol a tagállamok nagy része teljesen leépítette a képességet arra, hogy a szövetségi rendszer támogatása nélkül megvédje saját magát bármilyen külső agresszió ellen. A szlovák légtérvédelem 2022-és kiszervezésé a szövetségeseknek csupán egy példa a sok közül.
Azok, akik ebben a kutatásban, burkolt, vagy esetleg kendőzetlen NATO-ellenességet vélnek kiolvasni, tévednek.
Berkemeier és Fuhrman következtetései nem mutatnak ki jelentős különbséget a Nyugat és a nem-Nyugat szerződés szegési szokásai között.
Ergo semmi okunk nincs feltételezni, hogy egy orosz, kínai vagy indiai szövetségi szerződésben jobban megbízhatunk, mint a NATO által nyújtott biztonsági garanciákban.
Ezek a szerződésbe foglalt garanciák, függetlenül attól, hogy nyugatról vagy keletről fúj-e a szél, a hivatalos, békebeli árfolyamuknak csupán a 22%-át érik a háború piacán.
Ugyanakkor ne essünk egyik végletből a másikba csupán azért, mert a valóság jóval mostohább, mint amit eddig elképzeltünk. 22% pontosan 22%-al több, mint a semmi, és ha megfelelőképpen gondoskodunk a saját önálló nemzetvédelmünkről, akkor egy hasznos adalékként tekinthetünk rá.
Paradox és ironikus módon az egyetlen lehetőségünk arra, hogy erősebben magunkhoz láncoljuk a szövetségeseinket, nem segítséget várni tőlük a védelemben, hanem együtt kezdeményezni velük egy közös ellenség elleni támadást.
Ezeket az adatokat lehet szeretni és lehet nem szeretni.
Ameddig azonban nem tudunk Berkemeier és Fuhrman számadataival szemben bársonyosabb számadatokat felsorakozni, addig meg kell barátkoznunk a gondolattal, hogy a szövetségeseink megbízhatósága a gyakorlatban, messze elmarad a szabályokon alapuló világrend elméletétől.
Kiemelt kép: Getty Images
