„Itt honfoglalás történik, amelyet náció nélküli, a pénzvilághoz tartozó szervezetek hajtanak végre” – idézi Kondor Katalin írásában Makovecz Imrét a budapesti áldatlan állapotok kapcsán.
Az élet egy kabaré, szól a híres film még híresebb betétdala. S aki a dalt eszembe juttatta, nem volt más, mint egy budapesti taxisofőr, aki hosszú előadásban és roppant logikusan magyarázta el fővárosunk közlekedésének s mindennapi életének ellehetetlenülését, ahogy ő látja. „Ez egy kabaré, ami itt folyik, higgyék el nekem” – mondta.
Nem vitatkoztunk, csak hozzátettük, inkább szomorújáték. Éjszaka vitte kis társaságunkat haza, s közben csak sorolta és sorolta fővárosunk közlekedési rendjének teljes káoszba fulladását, az ostoba felfestéseket, az életveszélyes sávkijelöléseket, a szakértelem nélkül ránk szabadított ilyen-olyan felújításokat, s mindezt megtoldotta külföldi utasai panaszkodásaival, akik azt is elmondták neki, hogy odaát, a művelt és kerékpárbarát Nyugaton elképzelhetetlen, hogy ennyi szabályszegő, a járdákon éppúgy mint a saját kijelölt sávjukban össze-vissza száguldozó kerékpárost és rollerest eltűrnének a szakemberek.
Én nem tudom, mit tűrnek el a művelt Nyugaton s mit nem, legyen ez az ő dolguk, messze kerültünk már attól az időtől, amikor mindent, ami arrafelé történik, ájultan csodáltunk.
Viszont azon vitatkozni sem érdemes, hogy a főváros mindennapi élete enyhén szólva sem nevezhető méltónak egy olyan Budapesthez, melyet a világ sok embere csodál, nem beszélve a vidéken élőkről. Akik viszont a fővárosban élnek és dolgoznak, vagy valahol közvetlen közelben, naponta megszenvedik az ostoba, átgondolatlan döntések, szabályok következményeit.
S azt is, hogy a döntések mögött megannyi alkalommal felsejlik a hátsó szándék, a hozzá nem értés, a mohóság. Nem új keletű gond ez, mint ahogy az sem, hogy a városvezetők, a politika irányítói az esetek többségében nem a közösség, a magyar emberek érdekeit nézik, hanem a sajátjaikat.
Van annak már vagy másfél évtizede, de lehet, még több, hogy egyik Makovecz Imrével készített interjúban a neves építész szó szerint azt mondta: „Itt honfoglalás történik, amelyet náció nélküli, a pénzvilághoz tartozó szervezetek hajtanak végre.”
Makovecz Imrével e tekintetben sem volt érdemes vitatkozni, annyira jól látta az építészet, s a városrendezés helyzetét is. Valamennyien tudjuk – s persze nyilván a nem létező véletlen játéka ez is –, hogy ő, aki a világ számos helyén, valamint kiállításokon rendre megmutatta zsenialitását, mert fantasztikusan szép épületeket és közösségi tereket varázsolt, itthon s elsősorban Budapesten alig-alig rúghatott labdába, magyarán kevés az általa tervezett épület a fővárosban.
Őszintébben fogalmazva: Makovecz nem kellett Budapestnek. S ez nem véletlen.
A hírneves szakember sosem rejtette el véleményét. Amikor a magyar főváros elnyerte a világkiállítás rendezésének jogát, akkor meg kellett élnie, hogy az egyik politikai közeg mindent elkövetett, hogy ne legyen nálunk világkiállítás.
Nem is lett. Sevillában viszont óriási sikert aratott az általa tervezett magyar pavilonnal. 1992-ben. S utána sokszor elmondta, ha Budapesten nem gáncsolják el a világkiállítást, a főváros nem úgy nézne ki, mint ma. Akkor a körgyűrűk – nem egy, több – megépültek volna, s nem lenne az a közlekedési káosz, ami ma jellemzi a várost.
Nehéz lenne vitatkozni gondolataival, különösen, ha felidézzük, nem akartak itt egyesek olimpiát sem, nem is lett a gondolatból semmi. Most legalább atlétikai világbajnokságot rendezünk, egy gyönyörű stadion is épült, de ő ezt már nem láthatja.
Nem sokkal a halála előtt is beszélgettem Makovecz Imrével. Meglepődtem azon, amit mondott, miszerint külföldi üzletemberek vásárolják fel Budapestet: „Eladtuk a Hősök terére kivezető sugárutunkat, az Andrássy utat, ahol az építészek-tervezők, akik az egyes paloták rekonstrukciós munkálataival foglalkoznak, sorra panaszolják el, hogy megrendelőik nem fizetik ki őket. Ilyen világban élünk. Budapest egy szennyes szatócsszemlélet világa, egy közlekedési csőd. Az alapkérdés az, hogy miért kell mindent eladni? Nem azért adják el az ingatlanokat, mert a magyar államnak nincs pénze. Zsebre megy a játék, ez a dolog egyik része. Más aspektusból nézve pedig a társadalom átalakítása és a politika azt a célt szolgálja, hogy a magyar vállalkozó ne maradjon talpon, hanem alkalmazottá váljon. S hogy az a nemzetközi pénzvilág, amely mindenhol mozgatja a társadalmi átalakulásokat, kerüljön vállalkozói és döntési pozícióba. Nemzetközi trend ez, amiről most beszélek.”
Nos, az interjú, melynek egy részletét most felidéztem, 15 évvel ezelőtt készült. Makovecz Imre 2011-ben meghalt. Róla mindenki, aki ismerte, tudta, sosem kertelt, mindig őszintén beszélt. Ennek bizonyítékaként idézem az interjú zárómondatát. Nem fog mindenkinek tetszeni. „Egyetlen megoldást látok csak. Ezt a moszkovitából brüsszelivé avanzsált szolgáló réteget el kell zavarni a fenébe. A beszédnek elmúlt az ideje.”
Ez az írásom pedig azért született, mert az utóbbi napokban az országot járva három-négy napon belül megnéztem Paks templomát, Százhalombatta templomát és Makó fürdőjét, a Hagymatikumot. Mindegyiket Makovecz tervezte. Szívet melengető élmény volt. Néhány órára elfelejtettem a szomorújátékot, a fővárosi valóságot.
