Nem tudni, az agresszív cselekedetek számának elképesztő megszaporodását vajon elősegítették-e Angela Merkel és Emmanuel Macron nyilatkozatai, amelyek szerint a merényletekkel, a terrorizmussal bizony együtt kell élnünk. Kondor Katalin írása.
Aligha én vagyok egyedül, aki részben saját tapasztalatából, részben meg a hírek figyeléséből, de akár a szépirodalmi könyvek témáit illetően is kénytelen megállapítani, hogy tagadhatatlanul nő az agresszív cselekedetek száma a világban. Erre még az is bizonyíték, hogy a minap országos napilapunk is közzétette az aktuális körözési toplistát, nyilván azért, mert a bűnözők arcképét mellékelve a lakosság segítségére is számít.
A híradások óránként számolnak be a világban elkövetett agresszív cselekedetekről, legyenek azok iskolában, utcán, középületekben, vagy éppen a határainknál elkövetett bűncselekmények. Lényegében amolyan falra hányt borsó a sajtó által közölt mindennapi bűnözési beszámoló, egyrészt mert egy civil ember ugyan hogyan tudna például segíteni a határokat védeni próbáló katonáknak, avagy megakadályozni a lassan már világszerte előforduló, számos áldozattal járó iskolai lövöldözéseket, ártalmatlanítani a kórházakban gyilkoló őrülteket, a templomgyújtogatókat s így tovább? Példákkal bőven szolgál az élet.
Nem tudom, az agresszív cselekedetek számának elképesztő megszaporodását vajon elősegítette-e Angela Merkel és Emmanuel Macron számos, az elmúlt néhány esztendőben tett nyilatkozata (valószínűleg nagyon is elősegítette), amelyekben mindketten elmondták, a merényletekkel, a terrorizmussal bizony együtt kell élnünk.
Bevallom, megdöbbentem, amikor először hallottam tőlük eme „jó tanácsot”. Nem mondom, mindkettőjük országára vitathatatlanul ráfért a figyelmeztetés, hiszen több tragédia is megmutatta, a terrorizmus az ő országukban köszöni, jól érzi magát.
Csak éppen azt felejtették el megmagyarázni, ugyan miért is volna kötelező együtt élnünk a terrorizmussal? Miért? Mint a világ leginkább befolyásos vezetői, hogyhogy nincsen elképzelésük arról, miképpen lehetne megoldást találni a korlátlan bevándorlásra, a naponta tapasztalható agresszív cselekedetekre?
A fentebb emlegetett két politikus nyilatkozatait meg is dicsérhetjük, hiszen bevált az ajánlatuk, bizony, a terrorizmussal együtt kell élnünk. Akár akarjuk, akár nem. Miért? Azért, mert ők mondják, akik épp oly hátsó szándékú vezetők, mint számos más pályatársuk, s amit ők mondanak, azt nekünk, bokánkat összecsapva el kell fogadnunk. A két politikus közül az egyik már nincs hivatalban. Hogy mit csinál a háttérben, azt nem tudom. De az nyilvánvaló, hogy sem az ő országában, sem az aktív vezető, Macron Franciaországában egyelőre senkinek sincs fogalma arról, miképpen tudnák az erőszakos cselekedeteket visszaszorítani. Maradunk tehát a bölcs meglátásuknál, a terrorizmussal, a merényletekkel együtt kell élnünk, mert ők mondják.
S bár évek teltek el azóta, hogy mind Merkel, mind Macron kinyilvánította ezt a – minek nevezzem? – parancsot, azóta sem kaptunk sehonnét a migránssimogató, valamint roppant szabadelvű világból tervet, elképzelést arra nézve, miképpen lehetne a merényletek és más agresszív cselekedetek számát csökkenteni, miképpen lehetne a migránsokkal egy országban élni, s főképpen miért kellene együtt élnünk velük? Nyilván azért nincs válsz a kérdésekre, mert fogalmuk sincs róla.
Magunkban sokan rendre feltesszük a kérdést, miért is hagyjuk, hogy így legyen?
Nehéz a megfejtés. Hivatkozhatna az ember a társadalmak elgyávulására, elkényelmesedésére, meg még számos „alibire”, de valójában nem találjuk még a választ.
Volt nekem – sajnos már csak volt – egy barátom, írtam is már róla néhány mondatot különböző cikkekben, már csak azért is, mert sokáig nem tudtuk, hogy létezik olyan foglalkozás, hogy agressziókutató. Jelentem, lett ilyen, az én barátom is klinikai pszichológusi végzettségével agressziókutatással kezdett foglalkozni, nyilván azért, mert megérezte az idők szavát. Pár éve sajnos, meghalt, így nem érte meg az agresszió minden korábbi mértéket meghaladó jelenlétét életünkben. Münnich Ivánnak hívták őt, szakmai tekintélynek számított.
Már évekkel ezelőtt – amikor még nem is sejtettük, milyen lesz a jövőnk – megmondta, leírta, hogy túlsúlyba kerültek az életünkben az agresszivitást sugárzó játékok, könyvek, filmek és reklámok. Szerte a világon. Elemezte annak idején a reklámok agresszív hatását is, s erről politikusokat is tájékoztatott. Úgy tűnik, nem sok eredménnyel.
Egyik vele készített riportomban azt is kijelentette, a magyar ember nem agresszív. Kissé meglepődve megkérdeztem tőle, hogyan lehetett ezt megállapítani? Ha jól emlékszem a válaszra, azt felelte, az egyes országok bűnözési statisztikái ezt mutatják, mert hogy ezek az adatok az összehasonlításra is alkalmasak.
Egyik, még valamikor 2000-ben írott cikkében pedig azt is kifejtette, reméli, a sajtó agresszivitásról naponta hírt adó közleményei egyszer csak elérik azt a hatást, hogy ténylegesen tegyünk valamit ellene. Nem érték el, sajnos. Pontosabban, ha egyes embereknek elege is van azokból a sajtóorgánumokból, amelyeknek a híradásai szinte csak bűnügyekből és riogatásból állnak, nem tudnak mit tenni ellenük. Legalábbis ez idáig.
Ám Münnich Iván mondott más érdekességeket is. Például azt, hogy mint kutató, arra kényszerült, csak azt tekintse agressziónak, ahol fizikai erőszakot alkalmaznak.
A kedves olvasóra bízom, hogy értelmezze ezt a kijelentést. Mert számomra azt jelenti, hogy a tisztelt tudóstársak némelyike csak a fizikai erőszakot tartotta erőszaknak, a verbális agresszió meg szerintük szabad utat kaphat, mert elhanyagolható. Holott nem az. Sőt, előszobája lehet a fizikai agressziónak. Tudniillik éppúgy alkalmas életünk megrontására, mint a fizikai. Hazudik, aki ezt nem veszi észre a mindennapok történéseiben.
Amit pedig a néhai pszichológus doktor egyik értekezésében leírt, az még az eddig felsoroltaknál is megdöbbentőbb volt számomra. Állításának lényege: a gyilkosokat, a gyilkosságokat vizsgálva megállapítható, hogy az elkövetőket egy-két éves korukban szinte mindig érte valami végzetes agresszió. Felnőtt korukra pedig gyilkosok is lehetnek belőlük, mert megpróbálnak bosszút állni a világon.
Hátborzongató mindez, de meg is adja számunkra a cselekvés lehetőségeit. Magyarán azt, hogy jobban kell figyelnünk egymásra. A tudományra is, mert annak segítségével lehet javítani a dolgokon.
Meg talán azzal a hozzáállással is, ami nem kerül semmibe. Mert ha néha nehéz is elfojtani magunkban az agresszivitást, nem olyan nehéz megígérni magunknak, hogy ezen túl megpróbálunk mindig kedvesen, mosolygósan viszonyulni a másik emberhez. Hátha megjön erre a békés jókedve. Nem gyilkossimogatásra gondolok. Az ő bajuk orvosi eset, bár ugyanúgy megérne mélyebb elemzéseket.
A mindennapi életben viszont egy mosolygós gesztussal, udvariassággal bearanyozhatjuk egy másik ember esetleg rossz napját, s még egy beszélgetéshez is megadhatjuk az alaphangot.
No, de ennél bizony fontosabb lenne visszaadni a tanárok cselekvési lehetőségét, megjavítani a tanár-szülő kapcsolatot s persze megszilárdítani a rendet az iskolákban (is). Magyarán, visszahozni a tettek következményét. Mert az bizony nagyon hiányzik a magyar közéletből. Másutt is? Világtendencia? Igen, az. Jó volna tudni, a társadalom tagjai hogyan vélekednek erről. Ez volna egy igazi nemzeti konzultáció. Mert azt is mondta az én néhai barátom, hogy a tudomány szerepe a tisztánlátás. Segítenünk kellene nekik. Hogy tényleg az legyen.
