Nagyon bonyolult szellemi képlet állt elő: frusztráció, skizofrénia, zavar és düh együtt. És mindenképpen agresszivitás.

Festettek nálam – lakodalom lesz a Zöldfa utcában –, és valahogyan szóba kerültek a stadionok. Persze jött a duma, hogy „minek annyi stadion” stb., vitatkozni kár lett volna. Főleg, mert a szaki teljes meggyőződéssel állította – s ebben megingatni lehetetlen volt –, hogy a Népstadion most is ott áll a Verseny utcában. Próbáltam meggyőzni, hogy az már egy másik stadion, csak „kegyeletből” – nagyon helyesen –, megőrizték a pilonok stílusát, de nem mentem semmire.

Még tettem egy tétova kísérletet megmagyarázni, hogy a Népstadion helyén álló építmény egy futballstadion és rendezvény központ, vagyis nem alkalmas atlétikai rendezvények lebonyolítására. Viszont világszínvonalú focimeccsek, koncertek rendezésére igen. És talán nem valami eget verő luxus meg marhaság, ha Magyarországnak van egy ilyen stadionja, meg egy atlétikai versenyekre alkalmas pályája is. Ahol most éppen az atlétikai világbajnokság zajlik. Meggyőznöm alighanem nem sikerült. Talán nem voltam elég eltökélt, talán nekem is vannak kételyeim. Nem a Puskás Arénáról vagy az új Atlétikai Központról, hanem kisvárosokról, amelyek erőn felül, nézők híján, „légiósok” hadával teljesítenek, s közben Győr, Szeged, Pécs, Szombathely, Nyíregyháza távol az NB 1-től.

S milyen hajmeresztő marhaság volt abban bíznom egykor, hogy az Európai Unió – „régiók Európája” – majd lehetővé tesz egy Kárpát-medencei bajnokságot. És akkor a Budapest, Pozsony, Kolozsvár, Debrecen, Nagyvárad, Kassa, Dunaszerdahely, Zágráb, Miskolc, Brassó bajnoksága lehet a versenytársa németnek, franciának, olasznak.

Szóval a Népstadion már nem áll. Voltam az új Puskás Arénában. Nagyszerű, illik egy olyan nagy múltú nemzethez, mint a miénk. Egyáltalán: egy magára valamit adó nemzetnek jár egy ilyen stadion. Nagy múltú mondom, de nagy jövőjűt álmodom. Ezt jelenti a lakodalom! Nem omlik be Budavára.

Hivatásos és majmoló hergelők szerint nekünk az 1953-ban átadott, roskadozó, soha be nem fejezett, időközben életveszélyessé váló stadion járna.

Mint ahogy a várban is a romok járnának, a gazos „ásatások”, tűzfalak, húgyszagú kapualjak. A Városligetben a kutyaszaros ösvények, gaz, és a szép PECSA. A Dózsa György úton a betonplacc! Az igen. Az szép volt. Folytathatnám, de minek? Ők biztosan nem mennek ki meccsre ebbe a stadionba. A Zene Házát messze elkerülik, mint ahogy a Néprajzi Múzeumot is. És nagyon szurkolnak, hogy más se menjen oda.

Nagyon bonyolult szellemi képlet állt elő: frusztráció, skizofrénia, zavar és düh együtt. És mindenképpen agresszivitás.

Ők lennének a kurucok (hatalommal tusakodók), de mivel a kuruc pozíciót foglaltnak érzik, labancnak állnának. De a legrosszabb fajtából, mert még a labancok között is volt, aki építeni, használni akart, és sokan meg is tették. Miként a kurucok is tudtak ártani a hazának, s a „kuruckodás” kiváltképpen. Lejárt már a kurucok és labancok ideje: tetthazafiak ideje jött el. Érdekes korszak, amikor a rebelliónak, a lázadásnak is építőnek kellene lennie. Akkora a baj a világban.

Nyolcvan éve sem volt sokkal jobb a helyzet. Akkor adták át a Népstadiont. Nem volt kész, de kicsire nem adtak. Az alapkőletételnél még Tildy Zoltán köztársasági elnök sertepertélt lapáttal a kezében, de két hét múlva már megkezdte nyolc évig tartó finom fogságát. (A nagyobb nyomaték kedvéért a vejét kivégezték.) Farkas Mihály volt a legfőbb felelős a projektért, de közben annyi minden történt! Kivégeztek sok száz embert, bebörtönöztek több ezret, kényszermunka, kitelepítés, deportálás. Péter Gábor, ÁVH, Recsk és a többi. De a szorgos munkások hordták talicskán a betont, épült a nagy mű. Lassan.

Közben meghalt Sztálin is, és utódai jól megdorgálták Rákosi Mátyást, népünk bölcs vezérét. El is távolították a miniszterelnöki székéből, és helyére Nagy Imre került. Rákosi egyetlen valódi ellenfele a Pártban. Rajk, akit kivégeztek, Kádár János, Péter Gábor, Szakasits Árpád, Marosán György, Kállai Gyula és a többi, akiket börtönbe zártak valójában nem voltak veszélyesek Rákosira. Gerő Ernő sem, mert alamuszi jelleme beérte a „szürke eminenciás” szerepkörével.

Nagy Imre figyelemre méltó kommunista volt, már 1953-ban látszott, hogy – a rendszeren belül –, hajlandó jelentős változásokra. A kommunista vér benne is skizofrén elemekkel párosult.

Más kor, más lehetőségek. A Népstadion átadási ünnepségén mindenesetre ő ült középen. Farkas valahogyan csak oda tolakodott. Szovjet nyomásra Nagy Imre visszavetette a Párt Politikai Bizottságába, miután „ijedten gyáván önkritikát gyakorolt”. Persze nem az önkritika hatott, hanem a szovjet igény, mert amióta Farkast eltávolították a Politikai Bizottságból (ez volt a legfontosabb döntéshozó testület) „elmaradtak a titkos jelentések Moszkvába”. Az átadási ünnepség a szokásos szocialista forgatókönyvet követte: élőképek, atlétikai versenyek és tornász bemutatók, egy focimeccs, amelyen a magyar csapat legyőzte a szovjetet (!); népi tánc, gúla, vörös csillag, harc a békéért stb. Ott volt Avery Brundage, a NOB elnöke – egy „amerikai imperialista” –, akit állítólag nem a díszpáholyban ültettek le, és ezért maradt le Budapest az 1960-as olimpia rendezési jogáról. De szeretjük is mi ezeket az összeesküvéseket!

Istenem, mintha Kádárék valóban szerették volna idehozni a világot 1960-ban. Akkor még akasztottak. (Mármint politikai okokból.) A börtönök tele voltak politikai foglyokkal.

A Népstadionban sokszor jártam. Szerettem a végtelenbe vesző fa padjait és mindig mérgelődtem egy kicsit, hogy soha nem zárták össze a felső karéjt. A feleségemmel jártunk, ő valahonnan kapott jegyeket a kettős rangadókra. Most is előttem van a két elvarázsolt drukker, akik éktelen dühbe tudtak gurulni egy-egy bírói döntés miatt. Felháborodásukban a huszadik sorból egyenesen lebukdácsoltak a kerítésig, hogy valami ordenáré káromkodással jelezzék elégedetlenségüket a bíráskodás minőségét illetően. Aztán egymást gyengéden támogatva vissza a helyükre. Kezükben ital volt – úgy emlékszem nem loccsant ki –, és ezt a műveletet egy félidő alatt nagyjából háromszor megtették. Az egész manőveren érződött a szertartás jelleg, s ez nekünk nagyon tetszett. Annyi felesleges, ostoba szertartás vett körül minket, hogy ez üdítően hatott.

Konkrét meccsre csak egyre emlékszem. Az volt, amikor a Puskás Öcsi hazajött és játszottak ott egy öregfiúk meccset. Telt ház volt, úgy emlékszem. Közel ültünk VIP-tribünhöz. Nehéz elmondani milyen érzés volt meglátni Öcsit a labdával a hasában, s még nehezebb azt az ovációt, amikor csukafejessel ért el gólt.

Akkor még Brezsnyev volt, sőt Kim Ir Szen! Két koncertre biztosan emlékszem. Az egyik az Omega volt, a másik a Rolling Stones. Ezek a kétezres években voltak. Aztán egyszer valamilyen filmet forgattak és meghívtak „szakértőnek”. Kihasználtam az alkalmat és kisétáltam a zöld gyepre a kezdőkörbe. Tekintetem felúszott az égre. A lelátók teljesen üresek voltak, mégis, mintha életre keltek volna. Felemeltem a kezem, mélyeket szippantottam a levegőbe. Aztán besétáltam a VIP-páholyhoz közeli várószobába, ahol még meg volt a bútor. Legalábbis a fotelek és kanapék. A szobákhoz közvetlenül oda lehetett állni az autókkal. Már nem emlékszem miről beszéltem, de azt tudom, hogy végig az járt az eszemben: mi lesz ezekkel a bútorokkal? Úgy tűnt, hogy 1953 óta itt álltak. Abban ült Mick Jagger is, meg a Kóbor? Fenyőék a Hungáriával? Schuster Lóri és Freddie Mercury? Luis Armstrong? Nem, dehogy, nem ez volt az öltöző. Az szemben volt, a „toronyban”, amely három emeletesre sikeredett. Mások ültek ott, de jól mulattak.

Most lakodalomra készülök. Lesz buli itt is. A régi menyegzőkre gondolok. Nagy Lacival poharazgatok. Jókedvében rikkantja: Éljen az ifjú pár, éljen; Legyetek termékenyek, legyetek termékenyek; Íme, testet ölthet az ige, ha tud; Éljen az ifjú pár, de most ne mozogjon; Ifjúság, sólyommadár, tiéd a világ és teérted van a világ; Éljen a lakodalom, éljen a lakodalom; Éljen a lalala lakoda lakoda lakodalom! Lakodalom volt a Népstadionban?

A szerző történész