A „rendszerváltozás” fedőnevű globális hatalomgazdasági terrorakció-sorozat a hálózati kapcsolatokat szétzúzó technikával érte el, hogy négy-öt év alatt Köztes Európa országaiban egy világégéssel felérő gazdasági teljesítmény-zuhanás játszódott le. A nagy kérdés, hogy van-e, lehet-e egyáltalán kiút. Bogár László írása.
A recesszió fogalma visszaesést, hátrálást jelent, a közgazdasági szóhasználatban akkor jelenik meg, ha egy országban vagy régióban a gazdasági aktivitás tartósan csökkenni kezd. Semmi meglepő nincs abban, hogy a világ valamennyi térségében minimum lelassult a gazdasági növekedés (még az örökös növekedés-bajnok Kínában is jelentősen), sőt egyre több országban, így Magyarországon is, csökkenni kezdett a gazdasági teljesítmény.
Az volna a furcsa, ha ez nem következett volna be, hisz a 2022 során a globális hatalomgazdaság uralmi struktúrái hat hónap alatt maguk rombolták le azt a rendszert, amit az előző hat évtized során éppen ők építettek fel saját hasznukra.
Evidencia, hogy ha egy szuperkomplex rendszerrel ez történik, annak kimeneti teljesítménye automatikusan és jelentősen visszaesik, hisz jórészt elveszti azt a szinergiát, amit éppen a komplexitás tett lehetővé számára. Mivel egy szuperkomplex rendszer hálózati szerveződésen alapul, és így a hálózat gazdag kapcsolati rendszerének nagy része kiesik, ezzel a rendszer kapacitása még a rombolás kiterjedésénél is nagyobb mértékben csökken, mert a szinergia inverze lép működésben.
A „rendszerváltozás” fedőnevű globális hatalomgazdasági terrorakció-sorozat ugyanezzel a hálózati kapcsolatokat szétzúzó technikával érte el, hogy négy-öt év alatt Köztes Európa országaiban egy világháborús pusztítással felérő gazdasági teljesítmény-zuhanás játszódott le. És valójában most is világháború zajlik, hisz a világ minden lakója megérzi pusztító következményeit, így per definitionem „világ” ez a háború.
A magyar nyelvnek az a fordulata, hogy „zavarosban halászni” pontosan erre az összefüggésre épül, a mesterségesen előidézett, ahogy mondani szoktuk „csinált” világháború mindent bizonytalanná, kiszámíthatatlanná tesz, így akárcsak a zavarossá tett vízben az irányt vesztett halakat sokkal könnyebb zsákmányul ejteni. (Fishing for fools, vagyis Halászat hülyékre, ahogy azt Akerlof és Schiller a két Nobel díjas amerikai közgazdász cinikus szellemességgel arcunkba is tolták annak idején a fenti című könyvükben.) És ebben a globális rendszerben annál kiszolgáltatottabb egy „lokalitás” minél inkább függ a globális hatalomgazdaság szuperstruktúráitól.
A rossz hír az, hogy az elmúlt több, mint egy évtized minden erőfeszítése ellenére Magyarország még mindig nagyon kiszolgáltatott ennek a rendszernek.
Megrendítő pontossággal jelzi ezt az a tény, hogy gyakorlatilag a teljes nemzeti termékünkkel azonos az exportunk és az importunk is, ami mögött az az egyszerű összefüggés húzódik meg, hogy a globális exportra képes gazdasági szereplők lényegében kivétel nélkül külföldi tulajdonban lévő és eleve exportra termelő transznacionális vállalatok.
Ami önmagában nem feltétlenül volna nagy baj, legalábbis nyugodt és konszolidált időkben nem, de amikor a globális rendszert olyan brutális ütés éri, mint ami az elmúlt másfél év során zajlott le, akkor ez a kiszolgáltatottság drámai következményekkel mutatja meg magát.
A rendszer tudatos szétzúzásával a globális hatalomgazdaság uralmi aktorai éppen ezt kívánták elérni, és egyelőre úgy fest, hogy alapvetően sikeresek e romboló szándékaik beteljesülése terén. Mindez lényegében globális erőforrás-szivattyúként működik a szintén mesterségesen „előállított” inflációval együtt.
Az elmúlt több, mint egy évszázad során már többször elértük a mindenkori leggazdagabb nyugat-európai országok egy főre eső jövedelmi szintjének felét, de a gyarapodás időszakát követően kivétel nélkül minden esetben „lezsilipelték” rólunk a magyar társadalom valóságos teljesítményén alapuló nemzeti hozadékot.
Drámai pontossággal írja le mindezt az elmúlt száztíz év reálbéreinek alakulása. 1913-ban már közelebb voltunk az akkori leggazdagabb nyugat-európai országokhoz, mint ma.
Ám az első „csinált” világháború és a még brutálisabban „csinált” Trianon hihetetlen mélységbe lökött minket. Ahonnan szinte csodával határos módon a szintén csinált világválság ellenére 1938-ra megrendítő erővel sikerült kitörni. 1960-ban az egy főre eső reálbérek az ötvenes évek hamis „győzelmi jelentései” ellenére lényegében az 1938-as szinten álltak, vagyis újabb huszonkét év stagnálás után kezdődik egy újabb nekirugaszkodás, melynek eredményként 1978-ig több, mint hatvan százalékos növekedés megy végbe.
Ám akkor elkezdődik a rendszerváltozás fedőnevű terrorakció, amelyet a nyolcvanas évek során már, „szocializmus” ide vagy oda a globális SZDSZ lokális ügynökhálózata irányított. Ennek „eredményeként” újabb negyed évszázadnyi stagnálás jön, így 2003-ban lényegében az 1978-as szinten volt az egy főre eső reálbér. Majd a következő húsz év során, a 2002 és 2010 közötti pusztítás ellenére újra hatvan százalékos növekedés megy végbe.
De most előbb a Covid csinált világháborúja és most az orosz-ukrán konfliktusnak álcázott világháború, az infláció és a recesszió újra visszalökne minket a tartós stagnálásba.
A nagy kérdés, hogy mi volna a teendő. Van-e, lehet-e egyáltalán kiút ebből a menetrendszerűen ismétlődő csapdából. Hinnünk kellene abban, hogy van, de csak akkor, ha a gyarapodásunk korszakának eredményeit „bent” tudjuk tartani az országban. Erre eddig kizárólag Kelet-Ázsia országai voltak képesek, így az alapvető mintázatot abban a térségben kellene megtalálnunk, de úgy, hogy azt a magyar nemzet nevű emberi közösség lelki, erkölcsi, szellemi mintázataihoz igazítsuk. Augusztus 20. történelmi üzenetének megértése talán segíthet minket abban, hogy végre megtaláljuk a megoldást.
