Megint nagyon elharapózott a magyar közéletben a „fasisztázás”, de vigyázzunk ezzel!
Most hagyjuk, hogy ez a kifejezés valójában mit is jelent, milyen különbségek vannak az olasz fasizmus, a német nemzeti szocializmus és mondjuk a magyar hungarizmus között. A lényeg az, hogy a „fasiszta” megnevezéssel egy az egész bolygón többé-kevésbé egységesen elítélt, jogilag szankcionált, erkölcsileg teljesen vállalhatatlan politikai attitűdöt illetnek. Amellyel vele jár a szélsőséges pártdiktatúra, személyes teljhatalom, a rasszizmus, faji felsőbbrendűség hirdetése stb. A fasizmus megtagadja a polgároktól a szabadságjogokat, nincs szólás-, egyesülési- gyülekezési jog stb.
A fasiszta rendszerek nem tűrnek meg semmiféle ellenzéki vagy másként gondolkodást, akik mégis erre adnák fejüket: azokat megsemmisíti. Szó szerint.
Lehetne még folytatni, mondjuk éppen azzal, hogy a fasizmus háborúpárti, de felesleges. A lényeg az, hogy jelen korunkban Németország 1945-ös bukása óta a fasizmus testesíti meg mind keleten (Oroszország), mind nyugaton (Egyesült Államok, Európai Unió) a teljes egészében elutasított politikai hovatartozást. Az antifasizmus volt az egyetlen közös nevező hosszú évtizedekig a kelet és nyugat között. Ugyanígy egyes országokon belül az antifasizmus a demokratikus erők és a kommunisták, szocialisták együttműködését is legitim szövetséggé tette. Olaszországtól Franciaországon át Magyarországig így volt ez.
A gond akkor keletkezett, amikor a „fasizmus” eltűnt a színről. Németországban ezt „nácítlanításnak” hívták és az eszközökben sem a szovjetek, sem a nyugatiak nem válogattak.
Más országokban – így elsősorban Franciaországban és Olaszországban, Jugoszláviában – féktelen lincselésre is sor került. Ennek taglalása most mellékvágányra vezetne, hagyjuk egy másik alkalomra. A fasizmus eltűnt – jogilag is szankcionált politikai nézetté vált. Helyébe léptek a demokráciák vagy a kommunista diktatúrák. A volt fasisztákra (nemzeti szocialistákra, hungaristákra stb.) bíróság várt, esetleg internálás vagy kényszermunka, teljes vagy részleges vagyonelkobzás, munkahely, nyugdíj elvesztése stb. Ahol túl magas volt a fasiszták aránya, mint például Németországban a nemzeti szocialistáké (általános iskolai tanárok 72 százaléka, igazságügyben dolgozók 80 százaléka) az általános retorzió hamar befejeződött, mert nem lett volna kivel működtetni az országot.
A megkezdődött politikai küzdelem – az addig szövetséges – demokraták és kommunisták között azonban azzal járt, hogy a „fasiszta” megbélyegzés az egyik legfontosabb politikai eszközzé vált. Magyarországon is.
Vagyis a kommunisták (és szövetségeseik) a politikai harc közepette nagyon könnyen rásütötték ellenfeleikre a „fasiszta” bélyeget. Egy ideig még volt értelme a tények felkutatásának, később azonban ennek már nem volt jelentősége. Maradt a megbélyegzés. Viszonylag rövid időn belül az antifasiszta ellenállásban játszott szerep sem volt már akadály a kommunista propagandagépezet előtt. Fasiszta lett mindenki, aki nem kommunista, vagy nem „útitárs”. Ezt így nem mondták ki, de Rákosi és Révai fejében így állt össze. És a magyar közéletben, kulturális életben is. Aki nincs velünk, az ellenünk van. Mi vagyunk a haladók, modernek, mindenki más csak retrográd lehet. Vagyis fasiszta. Ezért is kellett mindent, ami 1945 előtt jellemezte a magyar közéletet „fasisztának” bélyegezni. „Horthy-fasizmusnak”.
„Megkönnyítette” a tájékozódást, hogy a hazánkat megszálló Szovjetunió kommunista ideológiát hirdetett, és a megszállás nem valami fiktív, szellemi teljesítmény volt. Több százezer ember tűnt el a Szovjetunió táboraiban és tűnhetett el bármikor, ha útjában állt a kommunistáknak, azaz a szovjet birodalmi törekvéseknek.
A kommunista párt tiszta politikai eszközökkel semmi esetre sem lett volna képes megnyerni a magyar választók többségének támogatását. Ezért bevetettek minden létező eszközt. Felhasználták a politikai rendőrséget, a népbíróságokat, választási csalást, a megbélyegzést. A döntő pillanatban a szovjetek közvetlen beavatkozásától sem riadtak vissza. (Kovács Béla kisgazda pártfőtitkár elhurcolása.) Nehéz ma már megérteni, hogy a háború utáni nehéz években egy nagyszerű politikusi generáció küzdött – lényegében élete árán – a magyar demokráciáért. Ők mind megkapták a primitív bélyeget: „fasiszták”. Sokféle ember volt köztük. Kereszténydemokrata, szociáldemokrata, harmadik utas, oktobrista, legitimista. Két dolog fűzte őket össze: a nemzet és a demokrácia. Szemben az internacionalizmus – valójában birodalmi alávetettség. És szemben a „proletár diktatúra”, amihez persze a proletároknak nem sok közük volt.
Szemben a féktelen, hatalomvágy, a vad gyűlöletbe átcsapó kisebbségi érzés, a népakaratot negligáló, a népet mélyen megvető parvenü pitiánerség.
Ez a típus mázolta tele a magyar politikai életet a fasizmus sarával 1945 és 1948 között. Minden hétre jutott „fasiszta összeesküvés”. Erről gondoskodott Péter Gábor politikai rendőrsége, a Népügyészség és Népbíróság és persze a Szabad Nép, Népszava és egyéb szélsőséges orgánumok. Ezek a lapok – miként a kommunista képviselők is – könnyen osztogatták a fasiszta jelzőt olyan nagyszerű emberekre, mint Moór Gyula jogászprofesszor, Pfeiffer Zoltán, Sulyok Dezső, Kovács Imre, Nagy Vince, Vásáry István, Slachta Margit, Peyer Károly, Valentiny Ágoston. Aztán már Nagy Ferenc miniszterelnökre, Kovács Béla kisgazda főtitkárra, sőt Mindszenty József esztergomi érsekre is fröccsent a sárból. Ezért is nagy kár volt, mert ez egy felkészült, az idők szavát értő, erkölcsileg is magas nívón álló gárda volt. Mögöttük, mellettük ott állt egy képzett, a modern, demokratikus Magyarország megteremtésére kész és képes generáció, amely a harmincas években megismerte az ország valós problémáit és kidolgozta a továbblépés politikai, gazdasági, kulturális és szociális programját. Magyar program volt ez és európai. Nemzeti demokrata.
Rövid pillanatra úgy tűnt, hogy akár meg is valósítható, hiszen a kvázi szabad választásokon, 1945 novemberében – ez a program elsöprő többséget kapott. Csak káprázat volt. A középszer, a félelem, a hatalomvágy, a pitiánerség, az alamusziság és a tehetségtelenség áldozata lett ez a terv. Mint már annyiszor a nagy elképzelések hazánkban.
Jöttek a kis tehetségű nagy ambíciójú emberek és jöttek a súlyos erkölcsi és szellemi gnómok. Egymást túllicitálva fasisztázták le a múltat, a tehetséget, az erkölcsöt. Lökték-vonták egymást egyre előrébb, és aztán a legfőbb gnómok – minden erkölcsi érzék nélküliek – eljátszhatták a provincia kormányzóinak szerepét. Az ország közben többször is teljes gazdasági, morális és politikai csődbe jutott, de ez mit se számított.
Ez a múlt. De sajnos a múlt itt van velünk. A megbélyegzést egyesek politikai érv helyett használják. Érv nincs: fasiszta! Ne becsüljük le ennek a veszélyét. Micsoda karriert futottak és futnak be primitív megbélyegzők!
Mi lett ennek az ára?! Fél évszázad elvesztegetett idő! A magyarság befeketítése. Nem hoznám már ide újra ezt a témát, ha nap mint nap nem olvasnám, hallanám a lejárt lemezt. Érvek helyett megbélyegezni embereket: ez a legsötétebb diktatúra előszobája. Orbán László egykor simán lefasisztázta Pfeiffer Zoltánt, a Magyar Függetlenségi Párt elnökét. Ebből egyenesen következett – szerinte –, hogy a pártjára szavazó hétszázezer ember is fasiszta. Ha fasiszta, nem lehet jelen a politikai életben, tehát a fasiszta szavazatokat meg kell semmisíteni. Ez történt 1947-ben. Korábban Kádár János mondta, hogy a Magyar Szabadság Párt a fasizmus modern megjelenési formája. A pártot minden létező erőszakkal megsemmisítették, nehogy indulhasson a választásokon. Ezek természetesen demokratikus pártok voltak, Pfeiffer és Sulyok is ismert antifasiszta volt, de demokrata. Ellenben Kádár és Orbán László pártja a diktatúra pártja volt.
A ma „fasisztázó” idióták pontosan Rákosi nívóján vannak, aki szűk körben így is fogalmazott: „aki Pfeifferre szavazott, az nem tudta, hogy ő a zsidó fasisztákra szavazott le.”
Kiemelt kép: MTI/Mónus Márton
