Németországban nem csupán migránsválságról beszélhetünk, hanem lakosságcseréről is, mintegy észrevétlenül, és erről – jó okkal – nem írnak a német újságok.

A migrációval kapcsolatban nap-nap után születnek Európában cikkek a mainstream média jóvoltából. Kommentálásukat minden józanul gondolkodó ember megtette már, ha máshol nem, hát magában vagy egészen szűk körben – ami különösen a németekre jellemző –, vagy „nyílt sisakkal”, magyar módra. Következzen hát a személyes németországi tapasztalatom – „nyílt sisakkal”.

Nem mondhatom, hogy itt mifelénk is olyan sok a migráns, mint a közeli Frankfurtban vagy Darmstadtban, de a fejkendős, burkás asszonyok és lányok száma az utcákon egyre feltűnőbb. Mostanában még szembeötlőbb, mivel nemrég jöttem meg rövid magyarországi utamról. Így nem csoda, hogy igencsak szemet szúrt az Aldiban, a Lidlben és más boltok pénztáraiban, valamint az eladópultoknál dolgozó és az utcákon babakocsit tologató sok nem-európai, fejkendős nő. A legszomorúbb, hogy mindez az utamat megelőzően már szinte megszokottá vált és alig-alig tűnt fel. Éppen úgy, ahogy a lakosság túlnyomó részének.

Emlékszem, 2018-ban, a futball világbajnokság idején szinte minden második-harmadik autón német zászló lobogott. Hogy miért? Talán valami nemzeti ünnep volt az országban? Nem kérem! Nem volt. Éppen ellenkezőleg. Mert ha az lett volna, akkor egy zászlót sem láttunk volna, nehogy valaki is megkérdezhesse a tulajdonosától: „Hé, te náci vagy?”

Ha ugyanis Németországban olyasmi történik, ami nemzeti érzéseket ébreszthet, akkor az már rögvest megkapja a náci bélyeget. Szóval hét éve az autókon – és nem kevés ház udvarában is – csakis a világbajnokság miatt voltak kitéve a német lobogók. Mert e téren érezték azt a németek, hogy esélyesek. Különben is nagy a mellényük azóta, hogy a magyarokat 1954-ben sikerült elütniük a világbajnokságtól.

Azóta is a „Wunder von Bern”-t, vagyis a „Berni csodát” mantrázzák, mert anno 3:2-es győzelmet arattak felettünk. Persze bölcsen hallgatnak arról a nem éppen dicsőséges tényről, hogy a német csapat – mint azóta már rég kiderült –, doppingot használt (amit akkoriban még nem szűrtek). Na, de hát ki beszél ma már erről?

Hiszen, köztudott, hogy mint ahogy mindig a „győztesek írják a történelmet”, ugyanígy van ez a sportban is. A világháború vesztes kimenetele után, 1954-ben érezhettek végre valami győzelem-félét, igaz csalással, de azért nekik ez is valami volt.

Egyszóval mégis lappang közöttük egyfajta nacionális érzés, így felmerül a kérdés: lenne talán egy nemzeti összetartozás, hogy úgy mondjam, valamilyen „nacionalitás tudat” bennük? Isten őrizz! – horkannának fel erre. Legfeljebb patriotikusnak neveznék, mivel a nacionális szót ki sem merik mondani! Pedig bizony még ma is, több mint 78 évvel a 2. világháború után, úgy tűnik, megmaradt – az egykor oly dagadó mellű német össznemzeti öntudatból – valami, a nemzeti érzés egy elsorvadt, lomtárba űzött törmeléke. Aztán hogy ez az érzés képes-e növekedésnek indulni igen kérdéses, már csak azért is, mert a mainstream európai vezetésnek nem érdeke.

S miért is írok erről?

Mert a 2018-as világbajnokság idején, tíz autó közül kettőben – a legnagyobb meglepetésemre –, bár német zászló lobogott a kocsi tetején, de a szakállas, fekete hajú ember ült a volán mögött, mellette fejkendős feleséggel, hátul pedig három gyerekkel. Bizony. Kezdik magukat németnek érezni. Persze, mondhatják erre, hogy színjáték, az integráció imitálása, de ki tudja? Így vagy úgy, de gyerekeknek mindenképp üzenet, akik megkérdezik a szüleiket, hogy miért van itt ez a „fekete-vörös-arany” zászló?  É mit mond a szülő? Azt, hogy „mert ma játszunk Mexikó ellen.” Mi! A németek!

A gyerekek, akikről írok, pedig már perfektül beszélik a német nyelvet, akcentus nélkül, sőt – ha akarják – éppen azzal a hesseni dialektussal, amelyet az itt élő németek is beszélnek.

Németországban nem csupán migránsválságról beszélhetünk, hanem lakosságcseréről is, mintegy észrevétlenül, és erről – jó okkal – nem írnak a német újságok.

Nem brutálisan zajlik, akkor talán a média is beszámolna róla, hanem észrevétlenül, mondhatnám „fű alatt”.

Bevégződni látszik tehát egy olyan folyamat, amellyel már többször találkoztunk a világtörténelemben, például a suméroknál, akiknek az országa akkáddá, pontosabban először kevert nyelvűvé, majd teljesen akkáddá vált. Vagy felhozhatjuk példának a fáraók országát, Egyiptomot is, ahol az ősi nyelvet az arab nyelv szorította ki.

Persze Németországban az oktatás és a hivatalok nyelve még mindig német, és a médium is 99%-ban német nyelvű, de a lakosság bizony genetikailag meg fog változni.

A három gyerek pedig a bevándorló családokban nem számít soknak. (Nem egy kutya, vagy esetleg egy gyerek – mint ahogy azt a német családokban már megszoktuk –, hanem három.) Ismertek sokkal nagyobb gyerekszámú családok is, amelyek közül az általam eddig megtapasztalt „rekord” az orvosi rendelőmben egy kurd-török család volt, 23, azaz huszonhárom (!) gyerekkel (igaz három asszonytól, de egy háztartásban).

Szóval módszeres népességcserének vagyunk a szemtanúi.

És erről nemcsak a német média, de még a német politika sem akar tudomást venni. Újra és újra csak azt hajtogatja, hogy ez a „német csodafegyver” a népesedési probléma megoldására. Az persze meglehet, hogy ez a „csodafegyver” egyszer hatni kezd (ha egyáltalán beválik) és megoldja a népszaporulat problémáját, ám mindez csak a gyárak és üzemek tulajdonosainak anyagi gondját fogja csökkenteni, s legfeljebb a német gazdaság exportképességét tudják majd fenntartani.

Azonban a német nemzet problémája megoldatlan marad. Mert a nemzet – tudvalevőleg – nem csak pénzügyekből áll, hanem kultúrából, nemzeti múltból és az ősökre való hiteles és tiszteletteljes emlékezésből is. Ezt pedig nem várhatjuk el az új honfoglalóktól, mivel több milliós lélekszám mellett már nem fognak integrálódni, jóval inkább a saját kultúrájukat, saját őseik tiszteletét adják majd tovább az utánuk következő, itteni nemzedéküknek.

Persze mondhatjuk, hogy nem kellene ilyen sötétre festeni a jövőt, végül is az USA is soknemzetiségű ország. Több nemzet leszármazottai élnek együtt és külön-külön, a saját múltjukkal, s lám, mégis milyen messzire jutottak.
Ám ott nem volt ősi kultúra, amely zavarta volna a gyökéreresztést. Pontosabban dehogynem, csak épp az ősi kultúra 75-90 százalékát a fehér telepesek hipp-hopp kiirtották. Így aztán nem zavarta őket, hogy míg az egyik betelepülőnek spanyol vagy lengyel, addig a másiknak esetleg éppen német, illetve angol múltja volt. Az őslakosságnak hallgass lett a neve, legalábbis annak a pár ezernek, akiket életben hagytak és rezervátumokban tengethették – még ma is – az életüket.

A németek talán fel sem fogják, mi történik, el sem jut a tudatukig, ők mindenképp kedvesek és befogadók akarnak lenni és maradni. Isten őrizz, hogy újfent bűnös nemzetként aposztrofálják őket. A beléjük nevelt bűntudat szépen dolgozik…

Tegnap az egyik üzletben, a pénztár  előtt hosszabb sor állt, így volt ideje az előttem levő muszlim és fejkendős család négy gyermekének arra – mialatt az anya pakolt a futószalagra, az apa meg a pénztárcájával volt elfoglalva –, hogy a pénztár előtt kirakott sok édesség és apró játékszerek között kutakodjanak. Persze mindent levertek a földre. Az emberek elfordultak, nem akarták észrevenni mi történik. Amikor a mama konstatálta az eseményeket, hangos szóval a gyerekeire szólt és elrángatta őket a csábító polcoktól, de a szétszórt tárgyak a földön maradtak. És senki sem szólt, hogy „vegye már fel”, mert nem akarta az „ausländerfeindlich” vagyis az „idegen-gyűlölő” bélyeget magára süttetni.

Ugyanakkor, ha ezt egy német gyerek csinálta volna, rögtön rászóltak volna az anyára ezek a „pedáns” németek, azt kérdezve, hogy „nem tudja megnevelni a gyerekét?” És attól kezdve az egész kasszára váró sor arról pusmogott volna, hogy milyen borzasztó ez a mai generáció, még gyereket sem tudnak nevelni. De a muszlim család esetében senki sem szólalt meg, bölcsen hallgattak, míg aztán egy idős néni kiállt a sorból és elkezdte összeszedegetni a csokikat és a ledobált apróságokat a földről. Ekkor az egyik gyerek visszafordult és láthatóan konstatálta a helyzetet. Vagyis – a gyermekpszichológia oldaláról nézve – mélyen beivódott az agyába, hogy „tehetek én bármit, a németek majd rendbe teszik azt.”

Érdekes, hogy nem is olyan régen emlékeztek meg a német televízióban az SS koncentrációs táborok lázadásáról. Ezeket az akkori rendszer kegyetlenül leverte, de manapság minden évben megemlékezéssel tiszteleg a lázadók előtt az utódnemzedék, a leverőket pedig mélyen elítéli.

Lehetséges, hogy az Európai Unió táborában jelenleg „lázadozónak” számító magyarokat is – akikre a rendszer és a fősodrású média fenyegetődzve, ujjal mutogat, és akiket gazdasági büntetésekkel sújtanak – majd néhány évtized múlva, ugyanígy ünnepelni fogják? Ki tudja? Minden lehetséges, a történelem kereke forgandó.

De addig is mit tehetünk? Én, a magam 74 évével, már minden bizonnyal semmit. És különben is van itt még elég német, akik sokkal fiatalabbak. Én meg csak egyszerűen várom a csodát, ahogy a zsidók is várták a koncentrációs táborokban. Azokban a táborokban, amelyekről akkor ugyanúgy nem tudtak a németek, mint ahogy a jelenkori veszélyről sem. Pedig a folyamat éppen itt zajlik a szemük előtt – az Európai Unió szívében –, de őket más problémákkal „etetik”. A gender problémával, aztán hogy kell-e ismét maszkot viselni, hogy a woke-mozgalom mennyire jogos, és hogy milyen fontos az új energiaforrás bevezetése; ha máshogy nem, hát erőszak árán.

De a migrációról nem hallanak. Túl nagy a háttérzaj, minden pedig nem jöhet át a szűrőn.

(TTG)

Kiemelt kép: ACE/runtervomgas.de