A mai Ukrajna EU-tagsága számunkra végzetes volna.
A latorállam vagy szörnyállam (rogue state) az amerikai diplomácia nyelvén olyan országot jelent, amely lábbal tiporja a nyugati értékeket és érdekeket, állampolgárait elnyomja és a terrortól sem riad vissza. Az ilyen államot a felvilágosult nyugati világ kirekeszti, ellene fegyverembargót és gazdasági szankciókat vezet be, sőt (lásd Clinton és Bush elnökök gyakorlatát) megelőző katonai csapással gátolja meg az efféle elvetemült kormányok megerősödését, terjeszkedését.
E külpolitika sikeressége másik cikk témája lehetne, de maradjunk a ténynél: az elmúlt évtizedben berendezett új Ukrajnára minden tekintetben illik ez a jelző. Legutóbb Bayer Zsolt izgatta fel az idegességre hajlamos balliberális véleményvezéreinket, amikor a Hír TV-ben tavaly novemberben így érvelt: – Egy latorállamról beszélünk. Ezért az Ukrajnáért kellene nekünk itt Európában megfagyni, munkanélkülivé válni és feladni az egész eddigi életünket?
Itt nem a háborúban védekező, elkeserítő helyzetben lévő ország belügyeseinek, karhatalmának esetleges túlkapásairól van szó, hiszen ez esetben akár stratégiai nyugalomra is inthetnénk magunkat. Ellenkezőleg: a jogtiprás, a kisebbségben élő nemzeti közösségek elnyomása, megfélemlítése és terrorizálása egy évtizede folytatott, tudatos, soviniszta ukrán politika része és eredménye.
Ukrajna a 2014-es fordulat óta etnikai tisztogatást hajt végre saját állampolgárai ellen. Kárpátalján is, amihez az elmúlt ezer év során körülbelül annyi köze volt Kijevnek, mint Soros Györgynek a nemzeti érzéshez. Konkrétan semmi, hiszen az ősi magyar területet Sztálin 1945-ben egyfajta nyugati korridorként csatolta el a csehszlovák bitorlóktól, s az ukrán jelenlét csak azt követően kezdett felerősödni, hogy 1991 decemberében, a félresikerült alapszerződéssel az Antall-kormány elárulta az eredményes és ügydöntő népszavazáson a Kijevtől való legteljesebb függetlenségre szavazó magyar–ruszin lakosságot – miként azt A horvátoknak sikerült című augusztusi publicisztikámban levezettem.
Az ukrán latorállam ma a borzalmas mértékű véráldozatok, a kínkeservesen haladó ellentámadás, a fogyatkozó nyugati támogatás és a totális gazdasági csőd közepette a megmaradt maroknyi magyarság megfélemlítésével, elűzésével, asszimilálásával van elfoglalva. A helyi kiskirályok és állami vezetők bősz gyűlöletét és aljas elvakultságát még az sem fékezi, hogy a hátramaradt kárpátaljai magyarság jóval önerején felül áldoz a belső menekültek megsegítésére. A jelentős magyar lakosságú településeken a helyiek már a háború első napjaiban példás ellátást szerveztek számukra.
Bár a katonakorú férfilakosság egy része elmenekült, mert érthető módon nem kívánta feláldozni magát a szláv testvérháborúban, a másik része ott harcol a frontokon és a helyi magyar vezetők – az elmúlt évtized uszításai, jogfosztásai, kitiltási botrányai ellenére – a bajban igyekeznek lojalitásukat bizonyítani a kijevi kormány felé.
Jutalmul a Zelenszkij-kabinet újabb törvényekkel fosztja meg a magyarságot a kulturális önigazgatás maradékaitól és alázza meg testvéreinket a nemzeti jelképek és emlékeink nyilvános lerombolásával, megsemmisítésével. Ami a legundorítóbb: cinkos összekacsintással engednek ténykedni olyan szörnyetegeket, mint a Baloga klán tagjai Munkácson. Ezek a gazemberek méltó örökösei a náci kollaboráns, galíciai mészáros Sztepan Banderának, a mai Ukrajna nemzeti hősének.
Apropó, Bandera! Nemcsak nekünk, magyaroknak van gondunk az ukrán latorállammal. Lengyelország is ébredezni kezdett, s egyre többször róják fel Zelenszkijéknek, hogy heroizálják a volt lengyel területeken gaztetteket elkövető háborús bűnösöket. Bartosz Cichocki, Lengyelország kijevi nagykövete a BBC-n hétfőn megjelent interjújában egyenesen így fogalmazott: A náci kollaboránsok, például Sztepan Bandera folyamatos kijevi ünneplése valódi fájdalom forrása Lengyelországban.
Cichocki arra utalt, hogy a nyugat-ukrajnai és kelet-lengyelországi, Volhínia és Galícia néven is ismert területeken 1943 és 1944 között több mint százezer lengyelt és rengeteg zsidót gyilkoltak meg Banderáék, akiknek most Ukrajna-szerte a Lenin-szobrokat lepipáló emlékműveket állítanak. A nyáron Lukasz Jasinát, Lengyelország külügyi szóvivőjét sem hagyta nyugodni a barbár, soviniszta hozzáállás, s kormánya nevében egyenesen arra szólította fel Volodimir Zelenszkij elnököt, hogy az emlékművek állításánál „vállaljon nagyobb felelősséget” és „kérjen bocsánatot” a gyilkosságokért.
Visszatérve Munkácshoz: az ukrán latorállam a múlt héten tétlenül nézte végig, hogy a korábbi munkácsi polgármester, a maffiózó, helyi oligarcha, magyarellenes uszító és turuldöntő Viktor Baloga parlamenti képviselő fia betiltotta a magyar megnyilvánulásokat és a Himnuszt a munkácsi II. Rákóczi Ferenc Középiskola évnyitóján. Előzőleg a bíróság döntésére fittyet hányva erőszakkal eltávolították a magyar igazgatót és helyére három oktatási képesítéssel nem bíró ukrán komisszárt helyeztek, akik napok óta és egyenként fenyegetik és félemlítik meg a magyar tanárokat, hogy távozzanak, vagy váltsanak ukrán nyelvre és identitásra.
Egy pillanatra se feledjük, hogy ez a megbélyegzés és az őslakosság elleni etnikai uszítás drámai következményekhez vezethet: minden pogrom és maga a holokauszt is így kezdődött a történelem során. Télen, amikor az olvasók segélyszállítmányát kísértem Kárpátaljára, egy helyi magyar elöljáró, aki több száz belső ukrán menekült fogadását és (a magyar állam adományaiból) teljes ellátását szervezte éppen, elmesélt egy nagyon is jellemző történetet: a korábban színmagyar településen az egyik menekült ugyanis ráüvöltött, hogy „Ukránul beszélj, Ukrajnában vagy!”
A gond csak az volt, hogy jobb híján ezt anyanyelvén, azaz oroszul üvöltötte…
A valódi ukrán állami hozzáállást jól jellemzi, hogy néhány napja egy záhonyi átkelési kísérlet során kiderült: Füssy Angélát, a PestiSrácok.hu oknyomozó újságíróját, Az akta című leleplező műsor alkotóját és Molnár H. Boglárkát, az MTVA Junior Prima díjas riporterét három évre kitiltották az országból. Mindketten bátor helyszíni riportokat készítettek korábban a kárpátaljai magyarüldözésről. Az orosz–ukrán háború eseményeivel tudatosan nem foglalkoztak, kizárólag nemzettársaink szenvedéseire összpontosítottak, most mégis rágalomkampány indult ellenük az ukrán propagandasajtóban, névvel, fotóval gyalázva az újságírókat, orosz ügynöknek állítva be őket.
Forrásaink szerint bizonyossá vált, hogy kollégáink és más magyarok kitiltása válasz volt arra, hogy Magyarország fél éve feltartóztatta a (front helyett) nyugati sítúrára induló, bűncselekmények miatt körözött Viktor Balogát a határon. Miként a kárpátaljai származású Varga Ádám műsorvezető megfogalmazta azt Az akta legújabb részében: – Ukrajnát klánok, kiskirályok uralják. Ha a Baloga klán a magyarságot vegzálja, arra felülről engedélyt kapott. Ő a hatalom ostora, mindig is azt csinálta, amit a hatalom képviselt.
Tehát Ukrajnában a magyarok üldözése, az etnikai tisztogatás az állam támogatásával, a durva eseteknél a kijevi tisztviselők cinkos félrenézése mellett zajlik. Immár tíz éve, a háború előtt is. Hiába a szép szavak, a frissen kinevezett új budapesti ukrán követ „magyarbarát” bülbüléneke, a rögvalóság letaglózó.
S bár Magyarország legfőbb célja a béke, s keresztény emberként nem akarhatunk rosszat a sokat szenvedett ukrán népnek (nagyon helyes, hogy ezt Novák Katalin rendre képviseli és hangsúlyozza), mégis tudatosítanunk kell magunkban: a mai Ukrajna EU-tagsága számunkra végzetes volna.
Egy magyargyűlölő, tömeggyilkosokat nemzeti hősként tisztelő, konfliktuskereső, amerikai bábállamként funkcionáló latorállam formális megjelenése a brüsszeli döntéshozatalban nemcsak a mi Kárpát-medencei magyar reneszánszunkat morzsolná fel, de betenne annak a reményünknek is, hogy az európai közösség újra egyenlő és egymást tisztelő nemzetek sikeres gazdasági társulása lesz, mint ahogyan azt a bölcs alapító atyák 1957-ben Rómában megálmodták.
Kiemelt kép: YouTube képernyőfotó
