1958-ig mindenki önállóan varrta Jobbágytelkén a szalmakalapot, télen, amikor nem volt mezei munka, egy emberként kötötték a kalapot, november elejétől a húsvétot megelőző nagyhétig fontak.
Jobbágytelke a Felső-Nyárádmente egyik legkülönlegesebb, dombok közé zárt települése, amelyet szorgos emberek, táncoslábú férfiak és nők laknak. A székely falut szinte minden erdélyi ember ismeri: ez az a település, amely a kommunizmus idején arról híresült el, hogy ellenszegült a kollektivizálásnak; és míg senki sem figyelt, két hét alatt, annak ellenére, hogy ezt tiltották, saját kezűleg katolikus templomot épített. Máig híres közösségének erejéről: a nyárádmenti Szentföld ezen részét – ahogyan Maros megyében emlegetik –, noha megszenvedte a fiatalok kivándorlását, máig hithű, hagyományaiban bízó, dolgos emberek lakják, akiknek többsége a terméketlen talajon búzát nevel, a szalmából negyven méter fonatot készít, amiből a falu kézművesei szalmakalapot kötnek, és emellett mezőgazdaságnak szenteli az életét.
Jobbágytelki látogatásunk folyamán Orbán Veronka, a faluközösség egyik lelkes tagja vezetett körül a településen, míg Bakó Regina helyi kézműves a szalmakalap-kötés mesterségét mutatta meg. A település több szempontból különleges, egyfelől azért, mert a Szentföld része, ami azzal magyarázható, hogy a reformáció idején Szováta, Nyárádremete, Nyárádköszvényes, Mikháza, Deményháza, Ehed és Székelyhodos településekkel együtt, két ferences szerzetes közbenjárásának hála, megtartotta katolikus hitét.
A falu javarészt mezőgazdaságból él, évszázadokra visszamenő „iparuk” a szalmakalap-készítés, amellyel már az 1700-as években Besztercétől Kolozsvárig elláttak férfiakat, nőket és gyermekeket egyaránt. Orbán Veronka elmondása szerint tavasszal, amikor felmelegedik az idő, a szorgos jobbágytelki nép ellepi a határt, és még ma sem átall kétkezi munkát végezni a mezőn, ha nem áll rendelkezésére munkagép.
Külön csodálatra méltó, hogy annak ellenére, hogy a falut két oldalról is román anyanyelvű és kultúrájú település határolja – északon Alsó- és Felső-Köhér, nyugaton Oláh-Telek – évszázadokon át megmaradt székelynek. Ma azonban már csak 313 család lakja, körülbelül 713 lakos, holott volt idő, hogy több ezren éltek a településen – részletezték vendéglátóink, akik olyan lelkesen beszéltek szülőfalujukról, mintha csak örökségükről, kincsek sokaságáról áradoznának.
Megtudtuk, mivel a huszadik század közepéig a szülők nem engedték fiaikat a szomszédos falvakba udvarolni, és ragaszkodtak hozzá, hogy jobbágytelki leányt vegyenek feleségül, a földterületek megmaradtak a szűkebb rokonságban. Ma azonban érezhető Jobbágytelke elnéptelenedése, ha a látogató körbenéz, elhagyatott házakat lát szinte minden utcácskában. A szomorú valóságot a helybeliek is érzékelik, akik a rendszerváltás óta az óévbúcsúztató szentmiséken évről évre azzal szembesülnek, hogy az elhalálozások száma meghaladja a születésekét, a fiatalság ugyanis a jobb megélhetés reményében városra vagy külföldre költözik, és többségük nem tér már vissza, csak látogatóba idősödő szüleihez.
A táncos-dalos falucska, ami Bartók Béla szívét is megdobogtatta
Amikor a gazdagon berendezett falumúzeumot mutatja be Veronka néni, büszkén beismeri, minden egyes darabját a helybeliek ajándékozták a közösség javára, így több tucatnyi székelyruha, gyermekek, leányok, asszonyok, idős nők, férfiak, legények és idős férfiak viselete tárul a látogató elé. No nem a szokványos fekete-piros színben, amely manapság meghatározza a népviseleteket! Rózsaszín, zöld, mustársárga, barna, kék és ezek különféle keveredése jellemző a viseletekre.
Jobbágytelke népi öröksége tarkább, mint sok erdélyi településé: a népviselet, népzene és néptánc ékszeres doboza, így hírlett ez már a múlt században is, ezért csalogatta Bartók Bélát is a településre. 41 népdalt gyűjtött össze ott, köztük a közismert Erdő, erdő, erdő, maros széki kerek erdő kezdetűt. Veronka néni családja máig emlékszik a látogatásra. Egy akkor tizenegy éves kislány úgy élte meg és később gyermekeinek, unokáinak nagy örömmel mesélte, hogy
„Béla bácsinak tejfölös csirkepaprikás volt a kedvence, de a falujárásból estére hazaérve örömmel fogadta a túrós puliszkát is”.
Jobbágytelki Népi Együttes és tánctábor
A falu tánccsoportját Balla Antal, mindenki Anti bácsija alapította, akinek nem csak a kulturális életben köszönhetett sokat a település, hanem a megmaradásban is: mivel 31 évig volt Székelyhodos község tanácstitkára és 10 évig tanácstisztviselője, fő mozgatóerőként vett részt a kollektivizálás elkerülésében: vezetésével a szegényes termőföldre, a dimbes-dombos földterületekre hivatkoztak, így tudták elkerülni a kollektivizálást. Ugyanakkor hatvanöt évig vezette a néptánccsoportot, népszínműveket tanított be a fiataloknak.
Már 1949-ben országos első helyezést értek el, 1953-ban már a VI. Ifjúsági Világfesztiválon is elsőként végeztek, 1977-ben, 1979-ben és 1981-ben pedig a Megéneklünk Románia megyei szakaszáról is első díjjal tértek haza. Ezek mellett több második helyezést, ezüstérmet és kitüntetést is kaptak, hírnevük pedig több belföldi és külföldi vendégszereplésekre juttatta el őket.
Arról, hogy mit adott a falubelieknek Balla Antal jelenléte, egy korábbi cikkünkben már írtunk: olyannyira ragaszkodtak örökségükhöz, hogy külföldön is megmaradtak székelynek, egy kicsi Jobbágytelkét teremtettek maguk köré ott, ahol letelepedtek, és tovább táncolták, énekelték azt, amivel otthonról feltarisznyázta őket.
Noha a közösség lassan fogyatkozik, évente egyszer még felvirágzik Jobbágytelke a tánctáborok alkalmával.
„Most volt a 25 éves évfordulója a néptánctábornak, felvidítja a falut. Még az elején más volt, mert akkor jöttek idősek is, este táncoltak. Máshol nincs ilyen, hogy idősebbek is mennek. S maradnak ott az unokájukkal. S olyankor hazajönnek városról is a gyermekek, s akkor a mamák ott ülnek velük egy-két óráig. Mert az a jó régi zene van, népzene, nem ezek a dobos, kürtösök, hanem népzene”
– idézte fel Veronka néni.
A kalapkötés hagyománya
Arról is felvilágosítottak, hogy a dimbes-dombos, szegényes talajon jól megtermett a csúrdéfejű búza, ami megélhetést biztosított a falu népének, hiszen iparrá növesztette a kalapkötést. 1831-ben az újonnan odakerülő plébános vezette be a falu népét a kalapkötés mesterségébe, 1958-ig mindenki önállóan varrta Jobbágytelkén a szalmakalapot. Télen, amikor nem volt mezei munka, egy emberként kötötték a kalapot, november elejétől a húsvétot megelőző nagyhétig fontak. Cékbe, azaz fonókba tömörültek, asszonyok és leányok együtt dolgoztak ezeken az alkalmakon – vezetett be a település hagyományaiba Bakó Regina helyi lakos, aki még édesapjától leste el a kalapkötést.
Mint mondta, aratáskor a legények és férfiak kávás kaszákkal húzták a rendet, a leányok és asszonyok sarlóval dolgoztak, majd felszedték a levágott búzát, kévébe kötötték, amiket a férfiak kalongyákba raktak össze. A betakarítás után a leányok és asszonyok kiszedték a szalmát. A búza megmunkálásra alkalmas szálait markokba kötötték, majd a csűrhíjára tették. A szalmaszedés után megmaradt kévéket szakaszba rakták össze, és kezdődhetett a cséplés, ami régebben cséphadaróval, majd cséplőgépekkel történt: ütlegeléssel, csapdosással, a búzakalász megverésével külön választódott az őrlésre, illetve a vetőmagnak alkalmas búzaszem és szalma.
A marékszalma hosszú folyamaton ment keresztül, amíg alkalmas volt a kalapkötésre. Először megtisztították, külön választották: vékony-, vastagközrendűre, majd feltették a füstre. Így lett alkalmas a kalapfonatok, csipkék kötésére.
Mint mondták, a valamikori táncoskalap teljesen más indíttatásból és módszerrel készült, mint az átlagos szalmakalapok. Ha a leány elfogadta a legény udvarlási szándékát és közeledését, aratás környékén saját kezűleg hímzett zsebkendőt készített kedvesének, amit a legény lájbija (mellény) zsebében viselt. Ezt követően szalmakalapot font, olykor három évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a kalap megkötésére alkalmas halánk szalma összegyűljék. A kalapfonat hossza 52 méter, 11 szál szalmából készült. A lány saját kezűleg kötötte, saját kezűleg varrta is össze. Annyira tömötten szorította szabad kézzel egymásra a fonat rétegeit a megvarráskor, hogy tömöttségéből adódóan az esőt sem engedte át. Viszonzásul a legény Jobbágytelke búcsús ünnepén, Kis-Boldogasszony napján (szeptember 8.) selyemkendővel hálálta meg a nagybecsű aratási ajándékot.
Kiemelt kép: Maszol / Bereczki Szilvia
