A karácsony szent ünnepe alkalom arra, hogy keresztény hitünkről és az egyházról alkotott képünket átgondoljuk, összegezzük helyzetét önmagunkban és a világban. Márpedig az utóbbi történései azt mutatják, hogy baj van. Nagyon nagy baj. Vagy csak ezt gondoljuk? A kérdést Osztie Zoltánnal, a Budapest-Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia plébánosával, a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének elnökével próbáljuk végiggondolni.

Lehet, hogy csak nekem tűnik úgy, de azt gondolom, a kereszténység két nagy ünnepe tükröt mutat a társadalmi történéseknek. A karácsony a születés, a kezdet ünnepe, Jézus élete pedig a hit kiteljesedése. A kereszténység születése és világvallássá válása állítható ezzel párhuzamba. Húsvétkor pedig a Megváltó üldöztetésére, kínzatására, meggyilkolására emlékezünk, a kereszténység pedig éppen napjainkban éli meg a maga húsvétját.

Azt azért ne felejtsük el, hogy a szenvedés és keresztút után ott a feltámadás, én pedig abban hiszek, hogy a társadalomban is eljön majd az eszmélés. Egyébként sem állítanám, hogy korunk szörnyűbb lenne, mint más korszakok, mint a totalitárius diktatúrák vagy a világháborúk ideje. Nem szabad világvége hangulatot kelteni, helyette lássuk meg, mi a világunk valós helyzete és mi ebben a feladatunk, teendőnk, mi az, amivel jobbítani tudunk rajta.

De az nem vitatható, hogy ma a világ legüldözöttebb vallása a kereszténység. Nálunk talán még nem annyira, de…

De igen, nálunk is. Ez már az iskolában is érezhető. Nemrégiben beszélgettem egy katolikus iskolában tanító pedagógussal, aki arról panaszkodott, hogy hihetetlen mértékű gyűlölettel viseltetnek egyes szülők az egyházi iskolával, a tanárokkal, az egyházzal szemben. Persze ez nem véres üldözésben nyilvánul meg, de szembenállásban, gyűlölködésben igen. Ami logikus is, látható az ok-okozati összefüggés: az istentagadás elfogadottá vált, amiből egyenesen következik a keresztényüldözés, ebből pedig embergyűlölet fakad. És már nem pusztán azért támadnak, mert keresztények vagyunk, most már ott tartunk, hogy maga az ember van kitéve a támadásoknak. Éppen ezért elindítottunk egy országos életvédő programot, amiben az életvédő szervezetek szövetségbe tömörültek, hiszen látjuk, mennyire szükséges, hogy az ember méltóságát védjük. Ez nem keresztény kérdés, hanem egyetemes emberi kérdés. Ember voltunk a tét, annak a méltósága és tisztelete, amit az ember megérdemel.

Az életvédelemről, az abortuszról nekem nagyon sarkos a véleményem. A magzat megölése gyilkosság, akkor is az, ha erre mindenféle mentséget próbálnak elfogadtatni. A tetteinkért vállalnunk kell a következményeket, akkor is, ha azok kellemetlenek, terhesek. Egyszerű példával élve: én imádok autót vezetni. Ha a volán mögé ülök, senkinek nem akarok ártani, de elég egy apró hiba és esetleg elgázolok valakit. Akartam? Dehogy. Csak megtörtént és nekem viselnem kell a következményeket. Ugyanez mondható el a szexről. Nem akartam gyereket? Hát nem, de mégis jön, és attól a pillanattól, amikor  megtermékenyült a petesejt, az már egy élet, benne van minden, amivé majd a születés után lesz az ember. Ha egy sokszoros gyilkost sem végeznek ki, mert nincs halálbüntetés, milyen alapon merészelik kivégezni az ártatlan, önvédelemre képtelen magzatot?

Így igaz, de az életvédelem sokkal többet jelent, mint az abortusz elutasítása. Az élet a fogantatástól az elmúlásig tart, így az élet védelme is a teljes földi életünk tartamára vonatkozik. Az életvédelem körébe legalább százféle terület tartozik és ezek a már említett életvédő szervezetek csodálatos munkát végeznek az élet legkülönbözőbb helyzeteiben, csak eddig a tevékenységek nem értek össze. Most ez megtörtént, ami majd gyakorlatilag is hatni fog. Olyan szövetség jött létre, melyben a valóban segítő szolgálatok munkái az élet teljességét átfogják. Valóban igaz, hogy az egyik fontos terület az abortusz elleni fellépés, mert a magzat megölése elfogadhatatlan, ugyanakkor jelentkezik egy másféle veszély is, nevezetten az eutanázia ügye. Ez a másik szélsőség, a másik végpont.

Már közhely, hogy egy nő két dologért képes megtenni bármit: azért, hogy legyen gyermeke és azért, hogy ne legyen. Az utóbbi eszközének az abortuszt hiszik, nem számolva az esetleges pszichés és biológiai utóhatásokkal. Aztán, ha később mégis vágynának egy gyermekre, esetleg már késő, meddővé váltak. Akkor jön a mesterséges megtermékenyítés gondolata.

A lombikbébi program egyes esetekben talán eredményes, ugyanakkor embertelen és drága eljárás. Pedig létezik más lehetőség is, csak éppen kevesen tudnak róla. Az Irgalmasrendi kórházban működik egy olyan segítő szolgálat, amelyik a meddőség kezelésére, gyógyítására, megszüntetésére hivatott. Egy csodálatos és sikeres csapat, amely jobb eredménnyel dolgozik, mint a lombikbébi program. Ezt a lehetőséget kellene népszerűsíteni és ebben is nagy szerepe lehet az életvédő szövetségnek.

Meg az egyházaknak, felekezettől függetlenül. Az életvédelem ugyanis nem felekezeti, hanem általános emberi kérdés. Ám ha már felekezetet emlegettem, eszembe jut egy régóta bennem motoszkáló kérdés. Hová lett a harcos katolikus egyház? Arra gondolok, hogy mint az egyik legnagyobb civil szervezetnek, nem csak joga, de kötelessége is lenne állást foglalnia bizonyos politikai kérdésekben is. Nem pártpolitikára gondolok, hanem politikai útmutatásra. Például egy választás előtt igenis a hívek figyelmét fel kellene hívni arra, hogy tiszta lelkiismerettel nem szavazhatnak ateista, egyházellenes pártokra. Ilyen beszédek nem nagyon hallhatók, pedig a civil szervezetek mindegyike védelmezni próbálja a saját érdekeit. A katolikus egyház miért nem? 

Részben egyetértek és aki ismer, tudja, hogy igenis felvállalom az ilyen véleményemet, ugyanakkor differenciálnunk is kell. Az egyháznak távol kell tartania magát a pártpolitikától, nem tehetjük meg, hogy a hatalom gyakorlásában olyan módon veszünk részt, ahogy azt a politikusoknak vagy a pártoknak kell tenniük. Abban ugyanakkor egyetértek, hogy a közéletben és az életünket érintő fontos és aktuális kérdésekben kutya kötelességünk megnyilvánulni, nem visszavonulni, hanem utat mutatni. Persze nem a magánvéleményünket képviselve, hanem az evangélium kinyilatkoztatását követve, az abból levont következtetéseket hangoztatva.

Térjünk vissza a beszélgetésünk elején már érintett iskolákhoz, mert nem értem a dolgot. Hogyan fordulhat gyűlölettel egy szülő az egyház felé, amikor maga döntötte el, hogy oda iratja be gyermekét? Hiszen ez nem isteni elrendeltetés, hanem személyes döntés alapján történt. Ha pedig így döntött, elméletileg el kellett fogadnia egyfajta szellemiséget. Bár ebben a szellemiségben is kezdek kételkedni. A mocskos szájú Pankotai Lili is egyházi gimnáziumba járt…

El is távolították onnan…

Nem lennék bizonytalan, ha csak erről az egy esetről lenne szó. De ott a budai ciszterci Szent Imre Gimnázium tanára, aki a közismert gyűlölködő libsevik (liberális-bolsevik) propagandistát, NoÁrt hívta meg, vagy a Budapesti Piarista Gimnázium egyik fizika tanára, aki a 444 nevű sorosista portál propagandafilmjét vetítette le fizikatanítás helyett. Ezek után már nem is csodálkozik az ember, ha azt hallja, hogy egyházi iskolák tanárai tüntizgetnek, miközben tudják, hogy a pedagógus tüntetéseket a libsevik oldal szervezi, és azt is, hogy azok az egyházi iskolák legnagyobb ellenségei. Mi történik itt?

Nyilván belül is ott van, beszivárgott az ellenség. Akik szét akarják rombolni nem csak az egyházat, hanem a hagyományosan keresztény társadalmakat is. Ezek nyilván belülről is támadnak, ennek vagyunk a tanúi. Ezek tudatosan beépülnek és belülről bomlasztanak. Ez a leghatékonyabb megoldás, mert külső támadásokat könnyebb leleplezni, azokkal könnyebb szembeszállni. Fel kell készülni arra, hogy nem csak a szülők, de a pedagógusok között is vannak, akik nem azonosulnak azzal a keresztény szellemmel, amit az iskolának képviselnie kell. Az ellenség belül elbizonytalanítással, bomlasztással támad, ezt látjuk a legalsó szintektől a legfelsőkig, nekünk pedig ezekkel kell szembeszállnunk.

Továbbra sem értem. Rendben, akadnak olyan tanárok, akik a vallás és az egyház ellen tevékenykednek és tudom, hogy míg meg nem mutatják magukat, nem tudni, kicsodák. De amikor ilyen primitív módon megmutatkoznak, mi történik? A propagandafilmes fizika tanárt figyelmeztetik. Tyű, ez aztán a következmény! De még mindig több, mint a NoÁr-ügyben, ahol a Ciszterci Iskolai Főhatóság vezetője sajnálja a történteket. Ennyi. Mármost ezek a tanárok ettől nem változnak, vélhetőleg azért tették, amit tettek, mert azonos elvek vezetik őket mint NoÁrt és a 444-et. Vajon mit és hogyan taníthatnak ezen túl is a diákoknak? Ha rajtam múlna, egy órával a történtek után már egyik sem lenne a tantestület tagja.

Igen, vannak ügyek, amelyekben sokkal radikálisabban kellene föllépni. Valószínűleg eljutottunk oda, hogy erős félelem munkálkodik azokban, akiknek döntenie kellene, gyanítják, hogy egy radikális lépés után az intézményt és mindenkit, aki ott van, dühödt támadások érnék.

Anélkül is folyamatosak a támadások…

Valóban, de ebben nincs semmi új. Az istentelenség közegében a Jóisten jelenléte és az ő képviselői mindig is kiváltották a támadásokat. Viszont nekünk nem szabadna hátrálnunk, le kell küzdenünk ezt a gyengeségünket, vagy akár bűnünket, nem szabad megfutamodni és nem szabad félni, hiszen ha Isten velünk, akkor ki ellenünk? Ezt nekünk nem csak vallanunk, de az életben alkalmaznunk is kell.

Vannak, akik meg is teszik. Létezik a KÉSZ, azaz a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége, egy olyan országos hálózat, amely a cselekvő keresztény értelmiségieket tömöríti. Lehet ez a szervezet a megújulás mozgatórugója?

A KÉSZ mindenképpen alkalmas eszköznek bizonyult. Most már több mint 30 éve létezik, és már fennmaradásával is bizonyította, hogy alkalmas eszköz a hit megvallására és terjesztésére. Az Úristen tartotta alkalmas eszköznek,  ezért is maradt fenn. A szervezetnek több mint 70 helyi csoportja van, bármelyikhez bárki csatlakozhat, aki osztozik hitünkben, valóban elkötelezett keresztény értelmiségi, jobbító szándék vezeti és aktívan részt akar vállalni a közéletben vagy az egyházi életben. Sőt akár maguk is alakíthatnak új helyi csoportot. Ugyanez érvényes az életvédő csoportokra is. Elindultunk és arra most nagyon nagy energiát fogunk fordítani, hogy hálózatot építsünk. Az életvédő csoportok hálózatként fonják be a Kárpát-medencét és ilyen módon az életvédelem ügyének kellő súlyt tudnak adni. A kitűzött cél, hogy az életvédelem gondolata teret nyerjen a közéletben, közgondolkodásban és a közbeszédben is.

Végül még egy kérdés, de ez már inkább „magánjellegű”. Hogyan készül az ünnepre egy plébános? Az éjféli miséről mindenki tud, de másról alig.

Ez nálam jóval karácsony előtt már megkezdődik. Ilyenkor nagyon sok lelki gyakorlatot tartok, ezek főként Leányfalun, a Szent Gellért lelkigyakorlatos házban zajlanak. A házat egy nagyon kedves görögkatolikus pap barátom és a felesége vezetik, a környezet pedig ideális, hogy elvonuljon egy közösség a világ zajától, barátkozzon, elmélyüljön hitében és lelkiekben is készüljön az ünnepre. Ilyenkor magam is nagyon komolyan, heteken át készülök ezekre a lelki gyakorlatokra, újra és újra átgondolom azokat a témákat, amiket magunk elé tűzünk. Aztán elmélkedéseket is tartok különböző közösségeknek. Legutóbb például a KÉSZ belvárosi csoportjának tartottam ilyet, de tartok házasoknak, fiatal pároknak is. Külön nagy feladat Advent idején a szent gyónás, ilyenkor rengeteget gyóntatok, percre be van osztva a napom, ami 6 órakor roratéval kezdődik, tehát már ötkor kelnem kell és a munka jócskán belenyűlik az estébe. Aztán az ünnep napjai következnek, ami számomra is csodálatos. Éppen most elmélkedtem Szent Ferenc greccioi karácsonyáról, azon, hogyan is ünnepelte ő a Jézus születését. Az ő lelkülete az, amit én magamban is igyekszem elmélyíteni. Szent Ferenc megtalálta az egyensúlyt a belső tartalom és a külső forma között. Szemlélni a jászolt és megérteni az üzenetet. Ez az, amit mai korunk nem ért. Ezért vannak olyanok, akik „nem szeretik” a karácsonyt, mert számukra ezek csak az evés-ivás és az ajándékozás fárasztó napjai. Azért nem szereti ezt az ünnepet, mert nincs meg benne a valódi tartalom, nem érti, hogy kit ünneplünk és miért ünneplünk. Így persze félresiklik a dolog, a forma válik fontossá és az ünnep kiüresedik. A kiüresedett formákat meg ki kell dobni a szemétdombra. De mi a karácsonyt soha nem fogjuk kidobni. A hívő embernek megmarad a családias szeretetközösségben való ünneplés, és az egyéni elmélyülés. Csöngetnek a lelkünkben is és él a misztérium, a Jóisten gyengéd szeretete. Assisi Szent Ferenc ezt a kifejezést használja: gyengéd szeretet. Csak akinek a lelkében él ez a gyengéd szeretet, az tudja csak befogadni a karácsony örömét.

Szerző: Ifj. Tóth György

Címlakép: Osztie Zoltán plébános. Fotó:MTI/Mónus Márton