Nekem például idén kellett rádöbbennem, hogy nagy valószínűséggel egyik szakdolgozatomban sem idéztem nembináris mulatt kutatót.

Azt hinnénk, ugye, hogy az „attoszekundumos fényimpulzusok” révén idén igazán kiművelődtünk az élvonalbeli kutatásokból. Pedig akadt ám 2023-ban számos egyéb korszakos fejlemény, amely csúnyán elkerülte figyelmünket – pótoljuk hát gyorsan a hiányosságokat, legalább két kis területen, már csak azért is, hogy ne érjen minket annyira felkészületlenül a 2024. év.

Egy kis elmélet: Citációs igazságosság kezdőknek

Ha valaki idén esetleg lemaradt róla: 2024. február 29-ére még van hely a Birminghami Egyetem „citációs igazságosság” képzésére, melynek keretében a résztvevők megismerkedhetnek a „citációs sokszínűségi nyilatkozatok” fogalmával és néhány hasznos segédeszközzel is.

Hogy mi is ez és miért van erre szükség? Hát mert nem tudom, ki hogy van vele, de nekem például idén kellett rádöbbennem, hogy

nagy valószínűséggel egyik szakdolgozatomban sem idéztem nembináris mulatt kutatót.

De női szerzőből is simán lehet, hogy csak heteroszexuálist használtam forrásnak. Még csak át se futott az agyamon, hogy az ilyesmikre oda kellene figyelni, pedig a Marylandi Egyetem ma már külön rámutat:

„egy fehér felsőbbrendűségen alapuló patriarchális társadalomban az idézés a befolyásolás egyik formája” – aki tehát zömében fehér férfiakra hivatkozik, az tevőlegesen hozzájárul a többi társadalmi csoport kirekesztéséhez.

Ezzel szemben a citációs igazságosság (kanadai fogalommeghatározás szerint)

„az a folyamat, amikor tudatosan idézünk valakiket a munkáinkban a genderdiverz, fekete, bennszülött, színes bőrű, LMBTQIA+ személyek felemelése és középpontba állítása érdekében”.

Nem kell itt nagyon bonyolult eljárásokra gondolnunk:

szimplán megszámoljuk, hány marginalizált csoportba tartozó szerzőtől merítettünk például a femtoszekundumos impulzusok alakformálásáról készülő értekezésünkben,

aztán ha gond van, felkutatunk még néhány kvótamulattot és kvótaqueert (vigyázat: „Ne vélelmezzük senkinek se a nemét. Nézzünk utána, keressünk rá a szerzőkre az interneten”; továbbá „tartsuk szem előtt, hogy egy személyes narratíva is lehet megbízható forrás”).

Segítségünkre lehetnek ügyes adatbázisok, amelyek rasszonként listázzák a kutatókat,

illetve böngészőeszközök, amelyek jelzik, hogy egy adott Hannah például 97 százalékos valószínűséggel nő.

Mámorítóan win-win helyzetek tudnak itt kialakulni, ha jobban belegondolunk: aki egy fehér férfiak alkotta kutatócsoportban alacsonynak érzi a Hirsch-indexét, gondosan elhintheti néhány helyen, hogy biszexuális – az ő idézettsége is menten megugrik, és papíron az LMBT kutatók aránya is nő.

Mindeközben egyébként 29 tudós (köztük a Harvard első afroamerikai közgazdászprofesszora és két Nobel-díjas) idén tavasszal „A tudományos érdem védelmében” címmel közös tanulmányban bátorkodott bőséges példákkal bemutatni, mi is a gond azzal, ha a tudományban a társadalommérnökösködés és az ideológiai kontroll veszi át az érdemalapúság helyét.

Tehát amikor például az Amerikai Kémiai Társaság egyébként ázsiaiak uralta

„Szerves kémia” című folyóiratának egyik számában a láthatóság kedvéért kifejezetten LMBTQIAPN+ irányultságú, illetve identitású kutatók jelentethetnek meg cikkeket

(ahol P = poliamor, illetve pánszexuális, N = nembináris), vagy amikor egyetemi álláshirdetésekben kitételként szerepel, hogy elsőként a jelentkezők sokszínűségi nyilatkozatát, azaz a „mit jelent antirasszistának lenni és milyen példákkal tudom bizonyítani, hogy én becsszó az vagyok” tartalmú kötelező fogalmazást fogják áttekinteni (a legalacsonyabb pontszámot rendelve az olyasféle avítt vállaláshoz, hogy háttértől függetlenül „mindenkit egyformán fogok kezelni”), és csak ezután vizsgálják meg a pályázati anyag többi részét (ha egyáltalán). Amely gyakorlatok helyett a szóban forgó tanulmány szerzői messze célravezetőbbnek tartanák a tudomány depolitizálását, amellett érvelve (többek között Karikó Katalin példájával), hogy „az érdemalapú tudomány az, ami valóban méltányos és inkluzív”.

A tanulmányt végül – hosszas kilincselés után – egyedül a „vitatott gondolatoknak” teret adó Journal of Controversial Ideas című folyóirat volt hajlandó közreadni.

Pedig a szerzők még egy Obama-idézettel is áldoztak a citációs igazságosságnak.

És egy kis gyakorlat: Bevezetés a mikroagressziológiába

„Mikroagresszió-e a »hölgyeim« kifejezés?” – tette fel a kérdést áprilisban a Boston Globe, miután egy tankerületi vezetőnek jelentkező úr, bizonyos Dr. Vito Perrone szerződését visszavonták, mivel

az írásbeli egyeztetések során a „ladies” megszólítással fordult e-mailben két nőnemű személyhez, amit egyikük bárdolatlan bizalmaskodásnak, mintegy bántalmazásnak ítélt.

(A másik nő semmi kivetnivalót nem látott a hölgyezésben, sőt, de készségesen meghajtotta fejét kolléganőjének érzékenysége előtt.)

A lap által megkérdezett sokszínűségi és befogadási szakemberek elmondták: a kifejezés valóban kerülendő, mivel a szónak hosszú és bonyolult története van (konkrétan az óangol hlǣfdīge szóból ered, jegyzem meg, amely a hlāford=lord női megfelelőjeként már ezer éve is főnöknek minősülő nőt jelentett, de ne rongáljuk agresszív nyelvészeti érvekkel az ideológiai felépítményt); az efféle potenciálisan sértő-bántó, terhelt szavak helyett a szakvélemény szerint érdemes mindig előre (nyilván egy külön e-mailben) megkérdezni, kit hogyan szabad megszólítani.

Az egyének sokszínűségének bátorításán és elfogadásán alapuló „inkluzív vezetés” egyik (nőnemű) szakértője leszögezte:

a „hölgy” fogalmáról az embernek nem egy olyan nő jut eszébe, akinek tekintélye van és aki tényleg sikeresen végzi a munkáját

(jó, hát nem állítottam, hogy az attoszekundumos fizikához képest világosabb és megalapozottabb lesz a levezetés); ergo ha egy jelölt a felvételi eljárás bármely szakaszában a „hölgyeim” kifejezést használja, abból arra következtethetünk, hogy az illető figyelmen kívül hagyja a diverzitásügyi fejleményeket, és „nagyon régi paradigma szerint működik”.

Egy „they/them” névmásokkal nyomuló nembináris gendertörténész mintegy bizonyítékként rámutatott, őt soha senki nem szólítja hölgynek a munkahelyén – hozzátéve, hogy a több emberből álló csoportok megszólításának megfelelő módja például a (déli szlengből átvett, körülbelül „hé, ti” szintű) „y’all”, illetve az „Emberek!” (én kérek elnézést az angóramacska identitásúaktól).

Az már mellékszál, hogy a tankerületre kétségkívül rájár a rúd: a Perrone úr kiiktatása után behívott második legalkalmasabb pályázó ugyanis szintén megbukott, miután egy szemfüles diák (minden tartótisztek álma) kinyomozta és jelezte:

a hölgy, párdon, a nőnemű jelölt még 2021 elején „konzervatív transzfób retorikát” alkalmazott,

amikor két Facebook-posztban felhívta maroknyi olvasójának figyelmét a női atlétikaversenyeken induló transzneműek okozta esélyegyenlőségi problémákra. A városi rendőrség vizsgálata megerősítette, hogy az idézett bejegyzések valóban a jelölttől származnak, aki erre jobbnak látta mihamarabb visszavonni pályázatát.

A kis mimóza, pedig még csak le se hölgyezték.

Francesca Rivafinoli / Mandiner

Kiemelt kép: Wikipédia