Bezárt a világ legdrágább kocsmája, Davos, ahol a Világgazdasági Fórum elnevezésű koktélt kortyolgatták öt napon át a globális elitnek nevezett rend tagjai. A celebparti „kiemelkedő jelentősége” éppen addig tartott, amíg véget nem ért. Legközelebb egy év múlva jut majd eszünkbe.
Hogy micsoda valójában Davos? Egyes vélemények szerint valóban a globális elit csúcstalálkozója, ahol füstös hátsó szobák mélyén döntenek titokban keresztapás stílusban a világpolitika és a gazdaság alakításáról, á la illuminati. Mások úgy mondják, Davos szó szerint egy felfújt lufi, egy buborék, ahol a világ leggazdagabb emberei és legbefolyásosabb politikusai úgy tesznek, mintha sejtenének bármit is az emberek valós problémáiról, így aztán – törvényszerűen mellényúlva – kitalálják, hogy valójában mik lehetnek azok. Olyanok is akadnak, akik szerint Davos semmi más, mint egy 86 éves öregember, Klaus Schwab 1971 óta tartó egorohama, aki immár csupán abból multimilliomos lehetne (ha már nem lenne régen az), amit a belépőjegyek árából összecsipegetett magának.
Davos valójában semmi más, mint egy egyre kínosabb celebparti, ahol a program csupán az aranymorzsa a szarvasgomba mellé, az igazi habzsidőzsi ugyanis mindig a színpad mögött folyik. Kapcsolatépítés és üzlet. Ez valójában Davos rendeltetése, az, hogy ki mit mond az előadásokon és a panelbeszélgetéseken, teljesen huszadrangú. Ahogyan Elon Musk fogalmazott néhány éve:
Nem azért utasítottam vissza a davosi meghívást, mert féltem, hogy egy ördögi cselszövés résztvevőjévé válok, hanem azért, mert unalmas.
Érdekelt valakit komolyan a kínai miniszterelnök figyelmeztetése a blokkosodás pusztító hatásairól, az ellátási láncok megszakadásáról és egy darabjaira hulló világkereskedelemről? Figyelt valaki a Zelenszkij-show-ra érdemben? Volt bárki, aki úgy gondolta, hogy az argentin elnököt valóban a gondolatai miatt hívták meg előadást tartani, vagy azért, mert szétcsapott rocksztárként viselkedik, és jókat lehet röhögni rajta? Komolyan vette bárki is az amerikai külügyminiszter mondatait az USA vákuumkitöltő szerepéről? Ugyan. A kínai delegációban nem a miniszterelnök volt a lényeg, hanem az a 150 üzletember, aki kísérte. Zelenszkij drámai előadása csak porhintés volt, az igazi műsor már előtte lezajlott, amikor az ukrán csodacsatár több mint félszáz nyugati befektetővel találkozott. Blinken valójában kétségbeesett agitációba kezdett, szövetségeseket keresve, miközben magabiztosan mutatott rá Washingtonra mint alfa-hímre, Milei pedig mintegy félszáz hátsó szobás megbeszélést bonyolított le befektetőkkel és döntnökökkel, köztük az IMF elnökével, Kristalina Georgievával – miután mindenkit elküldött a színpadon a búsba.
Davos hanyatlásáról szokás úgy beszélni, mintha maga az esemény valaha is kiemelkedő tényező lett volna, pedig a jelentősége kizárólag azok számra mérvadó, akiket vagy meghívnak (ezek az igazi celebek), vagy kicsengetik a horrorösszeget egy belépőért (ezek pedig azok, akik celebnek öltöznek, és öt napig sütkéreznek az alulvilágított díszletnap fényében). A Világgazdasági Fórum nyilvános részénél még egy COP klímakonferencia is izgalmasabb, ott legalább fogadásokat lehet kötni, hogy a boldogan bejelentett elhatározásokból mennyi időn belül nem valósul meg semmi – itt még ez az öröm sem adatik meg, miután nincsenek döntések. Amik vannak, azokról nem tudunk. Az éppen aktuális, folyton cserélődő „elit” (ohne Klaus Schwab, ő az állandó díszlet) az üzleteket nem a kamerák előtt köti, hanem a közhelybeszélgetések és monológok szüneteiben.
Hogy az asztalnál maradjunk:
Davos az a hely, ahol az éttermi részben az úri közönség irigykedő tekintetektől övezve, lelkendezve fogyaszt el egy tányéron eltörpülő, 0,5 grammos, de szmokingba öltöztetett főfogást, hogy aztán hátrarohanjon a konyhába, és maga elé rántsa a hűtőből kicibált pörkölszaftos kondért. Parasztkenyérrel.
Zavar az erőben
Az idei fórumon cseppet sem szórakoztató módon éppen az derült ki, hogy a globalizációra felesküdött davosi eszmény valójában az utolsókat rúgja. Miután celebjei ötven évet szántak arra, hogy a globalizáció köntösébe bújtatva egy egypólusú világrend akaratát érvényesítsék és kényszerítsék rá mindenkire (vagy bárkire, aki az útjukba áll), érezhető a tanácstalanság a felszínes előadások és beszélgetések mögött, amikor a szemük láttára kezdődik el a blokkosodás, a kereskedelmi háború és tombol egy olyan polikrízis, amelyet egyébként valóban csak globális összefogással lehetne megoldani.
Ám Davos esszenciája az unipoláris világrend paradoxona is: „majd én eldöntöm, hogy mit szeress!”.
És nem, senki nem röhögte el magát az egyre kétségbeesettebb Anthony Blinken amerikai külügyminiszteren, aki görcsösen igyekezett bizonygatni, hogy az Egyesült Államok még mindig az egyedüli üdvözítő megoldás a konfliktusok kezelésében, majd kikottyantotta, hogy nem azért, mert annyira jó benne, hanem azért, mert nélküle hatalmi vákuum alakulna ki, azt az űrt pedig az USA-nál csak rosszabb szereplők tölthetnék ki.
Mit látunk? A nemzetállami gazdasági törekvéseknek és a szuverenitásnak egykor hadat üzenő milliárdosok klubja kétségbeesetten nézi, ahogyan elképzelt világa szilánkosra hullik körülötte, miközben a globális bizalomvesztés újjáépítéséről jajgat.
Aztán kezébe ragadja a mikrofont Ursula von der Leyen, aki totálisan átpolitizálja beszédében a világkereskedelmet, majd Washington szája ízének megfelelően odadöf a kínai miniszterelnöknek (aki szegény még mindig a blokkosodás ellen érvel): „Az üzleti élet szabadsága politikai rendszereink szabadságán múlik”. És ha már Washington: Davos idei fontosságát talán jól jelzi, hogy a minimális létszámú amerikai delegáció gyakorlatilag egyetlen napot töltött Schwab vidámparkjában, majd sietve távozott, hogy a nagy globális vákuummal foglalkozzon, amelyet kizárólag az Egyesült Államok tölthet be, külpolitikájának totális csődje ide, gazdaságának csúcsra pörgetett protekcionizmusa oda.
A davosi privát szobákban természetesen ugyanúgy folyt a bizniszorgia, mint mindig, a színpadon közben okosnak mondott emberek mondtak rendkívül okosnak hitt dolgokat – időnként a sarki trafik előtti söröző törzsközönség emelkedettségi szintjén. Azon sem röhögte el magát senki például, amikor a „filantróp” Bill Gates és a techmogulok a mesterséges intelligenciával kapcsolatos összes aggodalmat egy kézlegyintéssel intézték el, és a legnagyobb félelmük abban öltött alakot, hogy a dezinformációs folyamatokban (választások jönnek ám!) milyen hangsúlyt kaphat az általuk kifejlesztett technológia.
A Nemzetközi Valutaalap közben a világ munkahelyeinek a 40 százalékáért aggódik, de nem kiabálta elég hangosan, hogy „Skynet”, így a Big Tech kacaja elnyomta a suttogását. És szegény Guterres ENSZ-főtitkár, aki ritka kivételként ki merte mondani, hogy ha a fiúk a magasban nem kapják össze magukat, továbbra sem hajlandók szóba állni egymással és a problémamegoldási készségük kimerül egy osztriga kiszürcsölésében a davosi „Majd megoldjuk” büfében, akkor a geopolitikai összeomlás és a mesterséges intelligencia globális szabályozásának a hiánya miatt a bulinak hamarabb vége lesz, mint bárki gondolná.
Udvarias taps, ásítás és szelfik.
Karcolatok
Azok, akik valamiféle misztikus buboréknak tekintik Davost, ahol a résztvevőknek semmi közük a valós globális problémákhoz, nagyot tévednek. Valójában arról beszélgetnek, nevetgélnek, suttognak és aggódnak, amiről mi is valamennyien, még ha nem is ennyire koncentráltan. Háborúk, globális kereskedelem, mesterséges intelligencia, klímaváltozás, elektromos járművek, energiaárak, infláció, adósság. Mindennapi életünk központi témái, amiről ugyanúgy vitázunk, mint a davosi szuperemberek, azzal a különbséggel, hogy őket hajlamos mindenki úgy figyelni, mintha még soha nem hallott volna ezekről. (Annalena Baerbock, Németország humor- és külügyminisztere most sem hagyta cserben a rajongókat, és olyan magvas megállapításokat tett a gázai háború kapcsán mint: „Tűzszünetet követelünk, mert az nem hullik magától az ölünkbe”, mindezt angolul, a „falls not from the sky” szavakkal, amitől ismét jókedve támadt a publikumnak, no de tényleg, gondolta a fene.)
A davosi recept változatlan: a kapcsolati és a valós tőke duzzasztása érdekében találkozik egymással 1000-2000 ember, akik sok alkohol mellett igyekeznek országuk vagy vállalatuk számára a legelőnyösebb üzleteket előkészíteni, miközben a nagyközönség felé komoly arccal bugyuta beszélgetéseket folytatnak, amelyeknek sem valós hatása, sem olyan tartalma nincs, amelyen legalább el lehetne indulni egy irányba.
Mindig az a leghálásabb vitaindító előadás, amely után nincs vita, csak egy gyors guglizás a drinkbár választékára.
Miközben a színpadról repkednek a globális válságtrendekkel kapcsolatos világmegváltó közhelyek ezrei, a nézőtéren diszkréten világítanak a kezekben a naptárkijelzők a következő négyszemközti találkozó időpontjáról, ahol sokkal földhözragadtabb és lényegesebb dologról folyik majd a szó: pénzről.
Davos nem old meg semmit, még csak fel sem vet olyan problémákat, amelyek nincsenek egyébként is minden nap napirenden. Nem kínál megoldást, nem hoz döntéseket. Davos csupán egy blöff, álcaháló a világ legnagyobb kapcsolatépítő fesztiválján. Üzleti vállalkozás, amely üzleti vállalkozásokból él. Így és csakis így lehet kezelni.
Amikor vége, és a sok milliárd dollár gazdát cserélt a hátsó szobákban – ahol halványan még napokig érezni lehet a parfüm és a Dom Pérignon illatát –, a világ pontosan úgy megy tovább, ahogyan előtte is ment. Konszenzus, egyetértés és megoldás nélkül, döcögve, egyre kiábrándultabban és összetörtebben.
Herr Schwab a hirtelen támadt csendben a bevételi könyveléssel foglalkozhat végre, Davosban pedig újra lehet síelni.
Helyreállt a rend. Ez volt a cél.
Kiemelt kép: MTI/EPA-KEYSTONE/Gian Ehrenzeller
