Sajnos ezek a „potens” alakok a mai napig nem fogták fel, hogy már nem a Kovács László-féle merjünk kicsik elvét követjük.

Meg kell hagyni, a Momentum politikusainak kabátja kétségtelenül nagy. Sőt hatalmas. Pártjuk ugyan a parlamentbe jutási küszöbön toporog, építési kordonok bontásán és hazájuk brüsszeli gyalázásán kívül másra képtelenek, de közben tényezőnek hiszik magukat.

Az ön-túlbecsülés magasiskoláját mutatta be – közleményük alapján – elnök-frakcióvezetőjük, a kevéssé ismert Gelencsér Ferenc (bár tudtunkkal az illető már nem elnök, de kicsire nem adnak) és helyettese, bizonyos Tompos Márton – aki biztosan valaki, csak ezt mi nem tudjuk. Azt kürtölték világgá, hogy a török nagykövettel tárgyaltak Svédország NATO-csatlakozásáról.

Nocsak. Mintha az egeret hallanám, aki a hídon az elefánt társaságában halad át és szerényen megjegyzi: hallod, hogy dobogunk?

Embereinknek ugyanis annyi közük van ehhez, mint hajdúnak a harangöntéshez. Illetve egy egészen picit több, mert a majdani parlamenti szavazás alkalmával képviselőik egy-egy voksa elméletileg számít majd. Mondom, elméletileg, ugyanis a momentumosok szava ebben az ügyben nagyjából annyit számít, mint egy lehulló falevél a fa életében. Vagy tán annyit sem.

De miért is „tárgyaltak” a nagykövettel?

Egyetlen oka lehet, megpróbálhatták kicsikarni Gülsen Karanis Eksioglu nagykövet asszonyból, mi várható Törökország részéről a svéd NATO-tagság ügyében. És miért? Mert azt hiszik, hogy a török esetleges pozitív döntés automatikusan magával hozza a magyar igent. Amiből az is következik, hogy a Momentum „politikusai” azt hiszik, hazánk parlamentje alá van rendelve a török képviselőháznak.

Hát egy frászt! Sajnos ezek a „potens” alakok a mai napig nem fogták fel, hogy már nem a Kovács László-féle merjünk kicsik lenni és mindenben alávetni magunkat idegen hatalmak döntéseinek elvét követjük.

Vakok a látásra, mert ha nem lennének azok, látniuk kellene, hogy nem egy, de akár 26 (uniós) országgal szemben is önálló marad a magyar politika, hála a kormánynak és külügyminiszterünk gerinces álláspontjának. Ebből az is következik, hogy az esetleges (bár ma még kétséges) török igen egyáltalán nem jelent magyar elfogadást is.

A két említett alak szerint minden magyar érdeke a svédek csatlakozása, csak az nem világos, hogy ezt honnan veszik. Ha csak arra gondolunk, mennyit és milyen alattomosan támadta Svédország hazánkat, mennyit gyalázta és milyen minősíthetetlen módon, hát egyáltalán nem biztos, hogy minden magyar szeretne a háta mögé egy olyan „szövetségest”, amelyik bármely pillanatban hajlandó hátba szúrni a partnerét. Erre mondja a bölcs magyar:

akinek ilyen barátja van, annak nincs szüksége ellenségre.

Momentumoskáim – akik saját hazájukkal szemben bármikor és bármilyen aljassággal képesek fellépni – azt szajkózzák, hogy „szégyen, hogy a hazai Országgyűlés még nem vette napirendre az arról (svéd csatlakozásról) való szavazást”. Mert az nem szégyen ám, hogy két fúria-szerű képviselőjük, Cseh Katalin és Donáth Anna összevissza hazudozik Magyarországról, hogy ott árt hazánknak, ahol csak tud, szó sincs róla. Az a demokrácia csimborasszója, a szabadságharc nemes fegyvere, mert igazán csak a feltétel nélkül nekünk járó pénzeket akarnak elvenni tőlünk és magyar diákok elől elzárni a külföldön tanulás lehetőségét, de az rendben van. Az dicsőség, nem szégyen.

Ellenben szégyen, hogy a magyar parlament megfontoltan próbál lépni, különös tekintettel a finn példára. Az ő belépésüket megszavaztuk és lám, milyen hálásak érte! Petri Sarvamaa finn EP képviselő aláírásgyűjtésbe kezdett Magyarország szavazati jogának megvonása érdekében, ami ugye a hála legkézzelfoghatóbb jele. Kell nekünk még egy ilyen „szövetséges”?

A momentumos agymenők attól tartanak, hogy „Minden egyes nappal közelebb kerülünk ahhoz, hogy szégyenszemre – és minden kormányzati ígérgetés ellenére – Magyarország legyen az utolsó ország, ami támogatja, hogy a saját védelmi szövetségéhez egy erős szövetséges csatlakozzon.”

Csak két megjegyzés a kis szerencsétleneknek. Egy, nem a kormányon múlik a jóváhagyás, ők megtették a dolgukat, a parlament elé terjesztették a csatlakozás ügyét. Ezt nekik, mint országgyűlési képviselőknek, illő lenne tudniuk.

És kettő:

mi van, ha nem a magyar parlament szavazza meg utolsóként a svéd csatlakozást, hanem elsőként – nem szavazza meg? Szerintem – ami persze magánvélemény – nem egy erős szövetségest, hanem egy ádáz ellenséget veszítenénk.

Nem rossz csere.

Kiemelt kép: hirtv