Milyen világ jön el, ha már a beteg gyerekeket is kiselejtezzük?! Vágvölgyi Gergely írása.
Olvasom a hollandiai hírt és alig hiszem el. Nagycsaládos édesapaként döbbenten állok az előtt, hogy vannak szülők bárhol a Földön, akik gyermekük számára nem az életet választják. És most még csak nem is a magzatgyermekekre gondolok, akikkel kapcsolatban alig győzzük bizonygatni azt, ami teljességgel evidens, nevezetesen, hogy ugyanolyan emberek, mint bármelyikünk, saját szívműködéssel, személyiséggel, az élethez való joggal.
Nem, most már ott tartunk, hogy a megszületett, sőt, akár tíz- tizenpár évet megélt gyermekek életét is védelmezni kell, ráadásul éppen azokkal szemben, akik életet adtak neki. Nem találok szavakat.
Azok számára, akik nem olvasták: Hollandiában február első napjától kezdődően az 1 és 12 év közötti gyermekeket is halálba küldhetik saját tulajdon szüleik, ha a gyermek halálos betegséggel küzd, vagy nagyon szenved.
A döntés előtt elméletileg ki kell kérni az érintett véleményét is, de hát kérdéses, például egy négyéves kisgyermek mennyire tud adekvát választ adni életről és halálról –bár valószínűleg benne ezerszer nagyobb életigenlés van, mint átmosogatott agyú szüleiben, akiknek lelkéből szinte mindent kilúgozott már a korszellem.
Kisgyerekek apukájaként magam elé képzeltem a jelenetet (nem bírtam a sajátjaimmal elképzelni, nem is akarom, Isten őrizz), milyen lehet, amikor anya és apa odalép kislánya betegágyához, szemébe néz és közli vele, hogy meg fogják ölni. Persze csupa szeretetből, még talán meg is simogatják a kis fejét. Akkor még meleg.
Brutális világ! Hogy nevezheti magát szülőnek az, aki gyermeke életére tör? Hová tűnt belőle az emberség? Mi az, ami megkülönbözteti őt az önző, csupán önnön túlélését biztosító állattól? (Eddig a kifakadás, ígérem.)
Gondolkodjunk egy kicsit arról, milyen kultúrát építgetünk örökségünk romjain!
„A család a szeretet civilizációjának központja és szíve” – fogalmazott három évtizeddel ezelőtt Szent II. János Pál pápa, kifejtve, hogy e civilizáció éppen a gyermek születéséből fakadó örömre hív bennünket: „örömre, többek között azért, mert ember születik a világra, s mert ennek következtében a házastársak szülőkké válnak”. Nem rejtette ugyanakkor véka alá azt sem, hogy a (támadások hatására) eltorzult család az „ellencivilizáció” eszközévé válik azáltal, hogy rombolja a szeretetet.
Akármelyik utat választja, a család döntésével és életével hatást gyakorol a társadalomra, ahogy egyéni döntéseinknek is mind közvetlen hatásai vannak közösségeinkre.
Túl azon, amit joggal érzünk egy olyan égbekiáltó borzalommal kapcsolatban, mint a beteg gyermekek „kiiktatása”, ne feledjük el, hogy minden szeretetcselekedetnek és minden bűnnek is önmagán túlmutató aspektusai és következményei vannak. Ezek a következmények olykor a mélyrétegekben detektálhatók, de végül mindig jól látható eredményekben mutatkoznak meg.
A jövő iránti felelősségünk tehát óriási.
Ha a halál kultúráját választjuk, a pusztulás mellett döntünk. Nem csak beteg gyermekek halnak bele, de végső soron majd a társadalom jelentős része is.
Ha az élet civilizációját építjük elkötelezetten, a legtágabb perspektívával rendelkezünk, amivel ember rendelkezhet és az üdvösség szolgálatába állunk. Keresztényként nem pusztán saját magunkért vagyunk felelősek, hanem – az ordo caritatis elve szerint – közösségeinkért is és az azok előtt álló jövőért is.
Értem, hogy divatos megúszni a szenvedést.
Nyilvánvalóan borzalmas, ha egy gyermek szenved. De ne gondoljuk, hogy a szenvedésnek nincs értelme! Sőt, még haszna is van! Jézus Krisztus jár előttünk, a fájdalmak férfija, „aki tudta, mi a szenvedés”. Hozzá lehetünk hasonlóvá a szenvedésben – és ha a Teremtő Atya tervét valósítjuk meg életünkben, vele együtt fogunk élni is.
