Száztizenkét évvel ezelőtt, első útján süllyedt el a Titanic, korának legnagyobb utasszállító óceánjárója.
Készítői elsüllyeszthetetlennek tartották rekeszes hajótörzse miatt. 1912. április 14-én a katasztrófa mégis bekövetkezett, miután a hajó jéghegynek ütközött.
A legnagyobb tengerjáró hajó volt a maga idejében az RMS Titanic, méltó névadójához, a titánokhoz, kik Gaia és Uranosz gyermekeiként az őserő megtestesítőiként jöttek e világra. Amikor pedig Uranosz a hatalma féltése miatt a föld mélyére kényszerítette gyermekeit, Kronosz, a legfiatalabb titán, bosszút állt apján és egy sarlóval lenyisszantotta férfiasságát, amit a tengerbe vetett. Ekkor vált el az ég a földtől, a tengerbe hajított férfiasság körül pedig úgy felpezsgett a víz, hogy a felszínén úszó összes tárgyat elnyelte.
Az RMS Titanic is erre a sorsra jutott.
Három hajó alkotta az Olympic hajóosztályt:
az elsőnek megépült RMS Olympic, a másodiknak világra jött RMS Titanic, s a legfiatalabb, az RMS Gigantic, amelynek nevét bátyja pusztulása után RMS Britannicra változtatták. Titáni méretek jellemezték mindhármukat.
A Titanic szélessége a vízvonalnál 28 méter, hosszúsága 270 méter volt, amivel megközelítette a 300 méter magasságú Eiffel-torony méretét. De ha már a hajó magasságánál tartunk, az 56 métert tett ki, ami egy 18 emeletes lakóháznak felel meg. Ezt az adatot természetesen a víz alatti gerinctől a kémények tetejéig kell érteni, de azért még így is lenyűgözőnek mondható. Hárommillió szegeccsel rögzítették a burkolatát alkotó acéllemezeket.
Valódi, titáni adatok, méltó az őserőt megtestesítő névadójához.
Elsüllyeszthetetlennek tartották, mert dupla hajófallal rendelkezett, a két réteg közé pedig vízzáró rekeszeket építettek. Ha az egyik rekesz megsérül, a víz oda természetesen beömlik, tovább azonban nem jut. A mérnökök számítása szerint a hajó négy szomszédos rekesz megsérülését még kibírja, de ötöt már nem. A Titanic vesztét pontosan ez okozta, hiszen a jéghegy öt rekeszt hasított fel. Ráadásul olyan szerencsétlenül, hogy több rekesz belső falát is szétzúzta, a tengervíz tehát a hajó belsejébe is beáramlott.
De ne fussunk annyira előre!
A titáni léptékű hajót 1911. május 31-én bocsátották vízre a Harland and Wolff belfasti gyárban, próbaútjára azonban majd’ egy évvel később, 1912. április 2-án indult el az angliai Southamptonba. Innen április 10-én pontban délben indult a franciaországi Cherbourgba. A babonásabb tengerészek már ekkor összevonták a szemöldöküket és rossz ómenként jegyezték fel, hogy az első, már utasokkal és rakománnyal megkezdett út nyitányán, tehát még a southamptoni kikötőben, majdnem összeütközött egy másik óceánjáróval, a New Yorkkal. A nyílt vízre az írországi Queenstown érintésével futott ki. Ezt követően három napnyi nyugodt, eseménytelen hajózás következett. Az óceán felett enyhe szellő fújdogált, vagyis az idő kiváló volt.
Az első aggasztó jelek a katasztrófa előestéjén érkeztek, a térségben haladó hajóktól ugyanis a Titanic több jelzést is kapott arról, hogy az útvonala mentén nagyobb méretű, úszó jégtáblák vannak.
Edward John Smith kapitány azonban ezeket a jelzéseket figyelmen kívül hagyta, mindössze annyit tett, hogy a hajó megfigyelőárbócába felrendelt egy matrózt. Smith kapitányt egyébként a világ egyik legtapasztaltabb kapitányaként kérték fel a Titanic vezérlésére. Korábban a Titanic testvérhajójának, az Olympicnek volt a kapitánya, amellyel azonban 1911. szeptember 20-án összeütközött egy brit hadihajóval, a HMS Hawke-kal. Mindkét hajó súlyosan megsérült. Smith kapitány ezt követően bejelentette, hogy nyugdíjba vonul.
1912. április 10-én szállt fel a Titanicra, ez lett volna az utolsó útja. És tényleg, az is lett…
Edward John Smith a TITANIC kapitánya (forrás: Wikipedia)
Az úszó jéghegyet április 14-én, húsz perccel éjfél előtt fedezte fel a megfigyelőárbóc tetején szolgálatot teljesítő Frederick Fleet matróz, aki azonnal értesítette a parancsnoki hidat. William Murdoch elsőtiszt ekkor utasítást adott a hajó balra fordítására és a gépek hátramenetbe kapcsolásra. A titáni méretű, teljes gázzal robogó hajó azonban túl nagy ívben tudott csak elfordulni, így elkerülhetetlen volt az ütközés.
A jéghegy a hajó teljes jobb oldalát végigsúrolta, az utasok azonban az ütközésből csak egy enyhe rázkódást éreztek, nem is figyeltek oda, a bárban tovább muzsikált a zenekar, folyt a pezsgő, járt a tánc.
A Titanicon utazott Thomas Andrews, a három Olympic osztályú hajó főkonstruktőre. A 36-os számú luxuskabinban kapott szállást. Az ütközés után azonnal felment a parancsnoki hídra, s a sérülésekről kapott információk alapján kiszámította, hogy a hajó menthetetlen, el fog süllyedni. Smith kapitány tudta: az utasok létszámához képest kevés a mentőcsónak, ezért elrendelte, hogy elsőként csakis a nőket és a gyermekeket lehet a csónakokba ültetni, a férfiak csak akkor következhetnek, ha még marad szabad hely.
Az első vészjelzést a Titanic hajnali negyed egykor adta le.
Az agonizáló óriáshoz legközelebb a Californian nevű hajó volt, csakhogy annak rádiósa éppen aludt, s nem ébredt fel a vészjelzésekre. A Titanicról kilőtt világítórakétákkal sem foglalkoztak a Californian fedélzetén. Noha távolból látták azokat, de nem értették, hogy miért lőtték ki.
A sokkal messzebb lévő Carpathia nevű gőzös azonban vette a vészjelzéseket és haladéktalanul, teljes gőzzel a süllyedő Titanic felé indult. Arthur Rostron kapitány hajója azonban túl messze volt, nem ért időben a helyszínre.
A Titanic első mentőcsónakját, a hetes számút, háromnegyed egykor 28 emberrel eresztették vízre. A hajótest bal oldaláról csak nőket és gyerekeket engedtek beszállni, a másik oldalon már a férfiak is mehettek. Az utolsó mentőcsónakot kettő órakor bocsájtották le, szinte az utolsó pillanatban. Mivel a jéghegy a hajó elejét hasította fel, tíz perccel később az orr a bezúduló víz miatt meredek szögben a tengerbe fúródott, ennek megfelelően a tatfedélzet az égbe emelkedett. A világítás mindenütt kialudt, amikor pedig már szinte a fél hajótest kiállt a vízből, a Titanic a saját súlya alatt kettétört.
Tíz perccel később, 2:20-kor a hajó hullámsírba merült.
A Carpathia órákkal később érkezett a helyszínre. Addigra már mindenki meghalt azok közül, akik a vízbe kerültek. Csak a mentőcsónakokban ülők voltak biztonságban.
Túlélők a Titanic mentőcsónakjában (forrás: Wikipedia)
A Carpathia az első csónakot, a kettes számút, hajnali negyed ötkor vette fel, az utolsót, a 12-est pedig négy órával később, reggel nyolc óra körül.
Nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a Carpathia hajóorvosa magyar volt. Lengyel Árpádnak nagyon sokan az életüket köszönhetik.
A Titanic tragédiája után a testvérhajóját, a Giganticot, melynek nevét szintén a görög mitológiából választották, rögvest átkeresztelték Britannicra. Balsorsát azonban így sem tudta elkerülni, hiszen az első világháborúban az U-79 német tengeralattjáró által telepített aknák miatt elsüllyedt az Égei-tengeren.
A Titanic tragédiája hatalmas visszhangot váltott ki, világszerte a lapok címoldalára került.
Nagyon hamar azonban már az eseményen túlmutató jelképpé vált. Az előző századfordulót ugyanis a tudományba vetett hit lelkes buzgalma jellemezte. A nyugati kultúrához tartozó országokban eluralkodott az a nézet, hogy a villámgyors technikai fejlődés révén az ember nem csak, hogy le tudja győzni a természetet, de tartósan uralni is tudja. A Titanic pusztulása azonban erre, a már-már önteltnek is mondható szemléletre adott választ, s azt sugallta, hogy állj meg ember! A természet erejével nem tudsz vetélkedni, ahhoz nem mérheted magad!
Nem véletlen, hogy Fejes István 1912 májusában, tehát nem sokkal a tragédia után ezt írta a Titanic című versében:
„Nincs óriás, csak a nagy ég. / S alatta a mélységes tenger, / De kicsi volt és kicsi még / A tenger és ég közt az – ember!” (Vasárnapi Ujság, 1912. május 26.)
Kiemelt kép: Print Collector | Forrás: Getty Images
