Az ideológiával gazdagon átitatott „európai megoldás” – az emberi jogi érvelés álcája mögött – leginkább csak darabáruként kezeli az embert az ő identitásával együtt.
A Migrációs Paktum ügyében a szakmai és politikai frontvonalak évekkel ezelőtt megmerevedtek – az egyik oldal az illegális migráció elleni határozott fellépést, a másik a nyitott társadalom víziójának alaptételeit téve lövészárkának habarcsául. Az első reakciók alapján pedig az is egyértelmű, hogy minden ellenkező fogadkozás és bombasztikus állítás ellenére nem ez a paktum (melynek faramuci neve onnan ered, hogy az ENSZ Global Compact for Migration nevű, „európaira” fordított és fazonírozott verziója) fogja közelíteni az álláspontokat valamiféle kiegyezés felé.
Legalább három tagállam, Magyarország, Lengyelország és Szlovákia azonnal, legfelső politikai szinten deklarálta, hogy ebből gyakorlati végrehajtás nem lesz;
számos másik ország esetében pedig jó esély mutatkozik arra, hogy a döntéshozatal során mutatott konformizmus és konfliktuskerülés apró-cseprő végrehajtási szabotázsok reményvesztett kaszkádjává lényegüljön át. Ami – valljuk be – távolról sem lenne egyedülálló történet az európai jogalkalmazás kötelezettségszegési eljárásokkal sűrűn pettyezett történetében.
Az elfogadott „történelmi eredmények” fényében érthetők is e reakciók, hiszen a részletszabályok leginkább csak kínos mosolygásra, esetleg gúnyos kacajra késztetik az olvasót. Az európai Eldorádóba törekvő harmadik világbeli tömegeket természetesen szemernyit sem fogja céljuktól eltántorítani az, hogy mostantól hét nap alatt le kell folytatni az adatfelvételi eljárást, az ujjlenyomat-vételezés herkulesi feladatát is beleértve.
A kiutasítási eljárások felgyorsítására elfogadott jogszabályhelyek pedig a legrosszabb írott malaszt kategóriáját gazdagítják,
hiszen kiutasítani csakis valahova lehet valakit, ennek megfelelő dokumentációval (beleértve a személyi okmányokat) és a vonatkozó eljárási szabályok betartásával. Papírok nélkül érkezők esetében a bizonyítási kényszer nem a származási, hanem az érkezési országot terheli. Ha a származási ország letagadja állampolgárát (márpedig nem éppenséggel EU-konform közigazgatási rendszerekről lévén szó – már ha létezik egyáltalán közigazgatás –, ez szimpla ujjgyakorlat), a feladvány megoldása lehetetlen. Az új szabályok ezért már elvi szinten is képtelenek arra, hogy érdemben változtassanak a tagállami adminisztrációkat megbénító sakk-matt helyzeten.
Eddig az aktuálpolitikai mókuskerék gépház-zaja,
de a takarólemez alá pillantva próbáljunk arra is választ találni, ami a fecsegő felszín alatti mélyebb rétegekben húzódik meg.
Közhely, hogy úgy Európa, mint azon belül az Európai Unió és azok tagállamai régóta mély demográfiai krízisben vannak. A folyamat évtizedek óta tart, és még legjobb szándék és intézkedések sokasága ellenére is a fogyás lassítása a legtöbb, ami elérhető. Ez kellemetlen munkaerőpiaci következményekkel jár, az európai jóléti társadalmak gerincét adó társadalombiztosítási rendszerekre vetített hatása pedig egyenesen katasztrofális. A megoldási javaslatokat illetően két iskola létezik: az egyik az automatizációra (és ezáltal az emberi munkaerő kiváltására), a másik a bevándorlásra helyezi a hangsúlyt. Előbbire példa a Távol-Kelet: Japán (és egyre inkább Kína), utóbbira a legtágabb értelemben vett nyugati világ, Ausztráliáig és Új-Zélandig bezárólag.
Azonban még a bevándorlást szükségszerűnek elfogadó álláspont esetében is kétfelé ágazik a gyakorlati megvalósítás: az egyik iskola szerint a bevándorló nem tabula rasa, hanem egy történettel, személyiséggel, világképpel és előítéletekkel rendelkező személy(iség), akit aktívan integrálni kell a társadalomba. A genezisükből adódóan bevándorlóországok – különös tekintettel a paradigmagazda USÁ-ra – ezt az elvet követik, amin ugyanakkor a woke elmevírus időközben méretes lyukakat ütött, és globális szinten sok segítség amúgy sem várható tőle.
Az ideológiával gazdagon átitatott „európai megoldás” viszont – az emberi jogi érvelés álcája mögött – leginkább csak darabáruként kezeli az embert az ő identitásával együtt,
és globális, de legalábbis kontinentális léptékű társadalommérnökösködés közepette tologatna embereket ide-oda. Ha félmillió Hanzi bácsi hatvanhét évesen jövőre nyugdíjba megy, hát másnap helyükbe lép félmillió frissen érkezett újeurópai, akik azonnal és problémamentesen identitást váltanak, kiképeződnek úgy nyelvileg, mint szakmailag, aztán minden megy szépen tovább, mint Brinkmann doktor fekete-erdei klinikáján. O, sancta simplicitas.
És akad itt még egy érdekes jogi kérdés is. A rómaiakig visszanyúló alapvetés, hogy jogsértésre jogot alapítani nem lehet. A Polgári Törvénykönyv megfogalmazásában: „Felróható magatartására előnyök szerzése végett senki nem hivatkozhat.”
Márpedig itt pontosan ez történik – feltéve, hogy az illegális beutazást továbbra is jogellenes cselekménynek minősítjük.
Ennek két konkrét következménye van: az első, hogy az európai karrierjét egy méretes jogsértéssel kezdő személyről viszonylag nehéz feltételezni, hogy később hirtelen megvilágosodva mindenben együttműködő lesz a hatóságokkal (ami mellesleg menekültek számára úgy a genfi egyezmény, mint a magyar szabályozás szerinti alapvető kötelesség). A második pedig, hogy a jogsértésre alapított jogok világának kialakulása szükségszerűen komoly feszültségeket okoz a befogadó társadalmakban, amikor jogkövető polgárok tömegei teszik fel maguknak a kérdést: miért legyek én tisztességes? Mindkét jelenségnek konkrét, szomorú és egyre durvuló jelei mutatkoznak szerte az Európai Unióban. A Parlament által elfogadott jogszabálycsomag pedig úgy a folyamatok, mint a következmények tompítására egyértelműen alkalmatlan.
A migráció olyan a társadalomföldrajzban, mint a szél a természetföldrajzban – ha valahol alacsony a nyomás, másutt pedig magas, előbb-utóbb megindul az áramlás az alacsonyabb nyomású terület felé.
Márpedig demográfiai értelemben Európában extrém alacsony a nyomás évtizedek óta, ezért se csodálkozni, se a teljes elutasítás álláspontjára helyezkedni nem érdemes. Integráltunk mi már kunt és besenyőt, svábot és szászt, rácot-sokácot-bunyevácot: elegendő a magyar családnév-palettán végignézni a Németh, Horváth, Tóth, Rácz, Török és egyéb származásjelölő-vezetéknevek előfordulási gyakoriságát vizsgálva. Ezért aztán minden okunk megvan rá, hogy magabiztosan álljunk az új kihívások elé is, mindig szem előtt tartva ugyanakkor, hogy az integráció alapvetően matematikai kérdés. Mert ha vigyázó tekintetünket nyugati irányba vetjük, jól látható, hogy felborult arányokkal nem kérdés, végül ki integrál kit. Sziúk, irokézek, dakoták, lakoták, cserokik és egyéb észak-amerikai indiánok kései leszármazottai sokat tudnának mesélni erről.
Kiemelt kép: Marokkói illegális bevándorlók másznak át a Marokkó területébe ékelődő észak-afrikai spanyol enklávé, Ceuta határkerítésén 2021. május 18-án. Egy nap alatt több mint hatezren jutottak be illegálisan Marokkóból Ceuta területére. Pedro Sánchez spanyol miniszterelnök bejelentette, hogy minden szükséges eszközzel megvédi Spanyolország területi integritását, határait, amelyek egyúttal az Európai Unió külső határai is. MTI/EPA-EFE/Dzsalal Morcsidi
