És ezek a mostani korlátoltak még mindig nem kezelik a problémát – hanem kreálják. Végtelenül kirekesztő gondolkodásuknak megfelelően a fő bajnak a jobboldal megerősödését tartják. Ungváry Zsolt írása.
A marxizmus-leninizmus, megtámogatva a Szovjetunió katonai erejével, büszkén hirdette, hogy a kommunizmus a tökéletes rendszer, amelybe az emberiség igyekszik, és aki ezt kétségbe vonja, annak ettől adminisztratív eszközökkel elveszik a kedvét.
De soha nem jelentették be, hogy megérkeztek a kommunizmusba, az megmaradt távlati célnak, mert azért nyilvánvaló, hogy a Kánaán még nem érkezett el. Ezért is némi „érted haragszom nem ellened” attitűddel próbálták javítgatni a rendszert, hogy mire eljő a kommunizmus, valóban tökéletes legyen.
Az Európai Uniónak sikerült ezt az elvet meghaladnia, és a brüsszeli bürokraták szerint nincs hová fejlődni, ha ugyanis
valahol felüti a fejét az euroszkepticizmus (tehát nem százszázalékos a szövetség támogatottsága), azonnal fejcsóválásba kezdenek vagy vészharangot kongatnak.
Legutóbb az osztrákoknál készült felmérés – miszerint nyugati szomszédunknál a lakosság bő negyede kilépne – verte ki a biztosítékot, és a reakció most sem az (ami pedig még Rákosiéknál is elő-előfordult), hogy „elvtársak, kijavítjuk a hibákat, ha vannak”, hanem megbélyegzik, különféle negatív jelzőkkel dehumanizálják, az agyagba döngölik azokat, akikben kételyek ébredtek.
Olyan válaszra nem emlékszem, hogy „megvizsgálunk más szempontokat”, „építünk a kritikára”, „módosítunk ezt-azt”, „türelemmel vagyunk az eltérő nézetekkel szemben”.
Ehelyett betiltják a nekik nem tetsző rendezvényeket, lehülyézik azokat az embereket, pártokat és népeket, akiknek fenntartásaik vannak. Sosem veszik a fáradságot, hogy belegondoljanak, vagy akár csak egy lábjegyzet erejéig megfogalmazzák azt a kérdést, vajon miért ábrándulnak ki egyre többen az európai projektből?
De legalábbis meghallgassák és egy kis empatikus dörmögéssel emberszámba vegyék azokat, akik másodrendűvé lettek degradálva, amiért másmilyen (egyébként az eredeti elképzelésekre sokkal jobban hajazó) Európát akarnak.
Az sose merül fel a mainstreamhez tartozók fejében, hogy valamit rosszul csinálnak, valamin változtatni kellene.
Pedig ha bármi elromlik, azt előbb jobb javítgatni, mert ha a rosszra hatalmi szóval ráfogjuk, hogy jó („Narancs. Nem nyitok vitát”), attól az még nem fog működni, és a végén az egészet ki kell dobni. Volt egy jó kis ötlet, fogjunk össze mi, európaiak, ugyanis – ahogy Habsburg Ottó fogalmazott – sokkal több az, ami összeköt bennünket, mint ami szétválaszt.
Egy olyan Osztrák-Magyar-Monarchia-szerű unió, amelyben Lembergtől Triesztig nincs határ, nincs vám, ugyanaz a pénz, ugyanaz az ország, de több nép. (És hát, gondoljunk bármit is Ferenc Jóskáról, azért egy Ursula von der Leyen hozzá képest…)
A jónak induló, laza összefogást (ami úgy nagyjából mindenkinek tetszett), elkezdték megbuherálni, szorosabbra fűzni, megváltoztatni a szabályokat, a célokat, az ideológiát.
Ez már nem tetszett mindenkinek, ezért kényszeríteni kezdték a sorból kilógókat.
(Mondjuk az angolok nem hagyták magukat, és csendben beintettek. Ez azonban nem ösztönözte a gyűrűk urait mérlegelésre, engedékenységre, a másik meghallgatására, hanem helyette a nyílt erőszakot és megtorlást választották. Ez egy darabig szokott működni, de ha borul a bili, akkor nagyon borul.)
Látjuk, hogy vágyaink Európája már nincs, és talán nem is lesz soha. Az ideális Európa, a szabadság és a jólét időszaka nélkülünk történt meg, és részben a mi kontónkra. És ezek a mostani korlátoltak még mindig nem kezelik a problémát, hanem kreálják. Végtelenül kirekesztő gondolkodásuknak megfelelően a fő bajnak a jobboldal megerősödését tartják.
Megint nem az okokat keresik, hanem a következményt kárhoztatják.
Rettegnek és undorodnak mindentől, ami Európát valójában létrehozta, ami a lényege volt – és azt tekintik iránymutatónak, ami lerombolta: az ateista felvilágosodást és liberalizmust, majd a marxista bolsevizmust, végül az identitásokat megsemmisítő woke-kultúrát.
Az európaiaknak egyébként az utóbbi századokban nem nagyon sikerültek a kontinens elrendezésére irányuló törekvéseik.
Amikor összeültek a nagyokosok, hogy egy íróasztal mellől megmondják, mi legyen, mindig rossz döntést hoztak.
A bécsi kongresszus status quó-ja éppen úgy összeomlott, mint ahogy a berlini kongresszus rendje az első, a versailles-ié a második világháborúba torkollt. A párizsi békeszerződések a szovjet megszállást szentesítették, a hidegháború vége sem hozott hosszú távú megoldást, a Nyugat nem integrálni, hanem elfoglalni és lerabolni akarta a vasfüggöny mögül előkandikáló országokat.
Most megint eltévedtek; nem találják az orvosságot a migráció és a háború kezelésére, illetve az emberi jogok (szólásszabadság, élethez való jog) kiteljesítésére.
Nekünk, magyaroknak különösen nem sok örömünk telt eddig a Nyugat gesztusaiból.
Buda törököktől történő visszafoglalásán és a két bécsi döntésen kívül semmit sem kaptunk ezer év alatt. Hogy mit vettek el, nehéz lenne felsorolni. Ilyenkor nehezen tudunk felhőtlenül gyönyörködni a felsőbbrendű Európa értékeiben. Ahogy Dsida Jenő megfogalmazta:
Mit nékem most Dante terzinái
s hogy Goethe lelke mit hogyan fogant,
mikor tetszhalott véreimre
hull már a föld és dübörög a hant,
mikor a bús kor harsonája
falakat dönt és lelket ingat,
mikor felejtett, ősi szóra
kell megtanítni fiainkat,
mikor rémít a falvak csendje
s elönt a semmi árja minket
és szülni kell és nemzeni
s magunk képére kalapálni
vánnyadt gyermekeinket!
Mit bánom én a történelmet
s hogy egykoron mi volt!
Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költő,
mikor anyád sikolt?!
Európa, én nagy mesterem,
lám csak mivé lett fogadott fiad!
Mily korcsbeszédű, hitvány,
elvetemült és tagadó tanítvány.
Addig paskolta áztatott kötél,
míg megszökött és elriadt.
Fáj a földnek és fáj a napnak
s a mindenségnek fáj dalom,
de aki nem volt még magyar,
nem tudja, mi a fájdalom!
Borítókép: Pixabay.com
