Benkő Elek professzor szerint az újabb elméletek csak a régiek felfrissítései, sem a hun-török eredet, sem a „szökevény székelyek” teóriája nem tartható, az archeogenetika pedig komoly előrelépést hoz majd.

A Mandiner az elmúlt hetekben több, a székelyek eredetével foglalkozó elméletet mutatott be a teóriákat képviselő kutatókat kérdezve. Most a téma legkiválóbb ismerőjét, a vitathatatlan szaktekintély Benkő Eleket, a HUN-REN BTK Régészeti Intézet kutatóprofesszorát, az MTA rendes tagját kérdezte a lap.

Elsőként arról mondta el a véleményét, hogy mit gondol a „szökevény székelyek” elméletéről,

mely szerint a székely népcsoport a királyi hatalomtól szabadságát féltő, eredeti lakóhelyükről menekülő emberekből alakulhatott ki a 11-12. században, identitásuk pedig önszerveződő folyamat eredményeképpen formálódott, mint a kozákoknál?

„Köztudott, hogy mindazt a keveset, amit a régi székelyekről és még régebbi történetükről – »őstörténetükről«, »eredetükről« – tudunk, a nyelvészeken kívül régészek, történészek, antropológusok, újabban molekuláris biológusok kutatásai nyomán tudjuk.

Ezek a részletek egymással többféle módon is összefüggnek, és lassan valamiféle hálóvá, szövetté állnak össze. Érdekes, hogy ebben a többdimenziós szerkezetben egy-egy új teória – hangsúlyozom: a »szökevény székelyek« elmélete is egy teória, kombináció, amelyet szilárd tényekkel, adatokkal nem tudunk alátámasztani – hogyan viselkedik. Jelezném, hogy nincs szó új elméletről, a szóba jöhető lehetőségekkel az elmúlt két évszázad nemzetközi és magyar kutatása több körben és változó sikerrel foglalkozott, az új szempontok legfeljebb a régebbi nézetek új, felfrissített változatait hívhatják életre”.

A kutatóprofesszor elmondta: elképzelhetőnek tartja, hogy a trónharcok és a pogánylázadások nyomán kibontakozó 11. századi „kóborlás” – melynek valós dimenzióit a források hiánya miatt nem ismerjük –, a székelyek közé is sodorhatott olyan személyeket, akik eredetükre vagy jogállásukra nézve nem számítottak székelynek, ezek száma azonban nem lehetett kimagasló.

„Mindazonáltal úgy néz ki, hogy a székelyek korai, Kárpát-medencei településtörténete nem természetes módon kialakult szállásterületeket ölel fel, hanem szórtságot és stratégiai jelentőségű helyekre irányuló telepítéseket, tehát a határ- és mélységi országvédelem szempontjából értelmezhető királyi akaratot tükröz, amely bizonyos hatalmi központok (például Várad és Gyulafehérvár) térségének biztosítását is magában foglalta” – tette hozzá.

„Az Árpád-kori uralkodói hatalom ismeretében kevéssé tűnik valószínűnek, hogy a királyi szervezés helyett önszerveződő folyamatra gondoljunk, amikor a fiatal királyság új típusú jogrendje elől menekülők e teória szerint kiterjedt, de periférikus fekvésű földterületeket foglaltak el, majd e szerzeményeket az Árpád-házi uralkodók – mások jogainak sérelmére – kiváltságokkal ismerték volna el, e vélhetően vegyes jogállású tömegnek egységes szabadságot ajándékozva, ami ellenkezik mindazzal, amit a kor királyi hatalmának természetéről tudunk” – mutatott rá Benkő Elek, akinek legsúlyosabb ellenvetése épp régészeti és településtörténeti természetű: ma, amikor Erdély Árpád-kori régészeti anyagát már sokkal jobban ismerjük, mint évtizedekkel ezelőtt, nem látjuk annak régészeti bizonyítékát, hogy a 11. század folyamán, esetleg a 12. század elején a vármegyei keretek között élő magyarságon kívül új, jelentős népesség költözött volna a későbbi Székelyföldre.

„Ennek régészeti nyomai csak évtizedekkel később jelentkeznek, a 12. század közepétől a 13. századig terjedő időszakból, ez a folyamat azonban – amely átrendezte Dél-Erdély és a Székelyföld településtörténetét – egészen más kontextusban zajlott, összehangolva a szász betelepítés lépéseivel” – mutatott rá.

Egy másik, kínai forrásokra épülő elmélet szerint a székelyek Mongóliából származnak, a hunokkal érkeztek a Kárpát-medencébe, török nyelvűek voltak, majd stratégiai, és esetleges közös hun-hagyomány miatt csatlakoztak a honfoglaló magyarokhoz.

Erről a teóriáról Benkő Elek a következőket mondta:

„Ez az elképzelés nem az isztambuli egyetemi oktató Hakan Aydemir találmánya, hanem a régi magyar kutatás egyik erőteljes vonulatának továbbfejlesztett változata, a hun birodalom összeomlása után Erdélybe visszavonuló, török nyelvű hun-székelyekkel. Ezt a nézetet, amelyet annak idején Hóman Bálint is erőteljesen felkarolt – ő a székelyeket Erdélyben »ősfoglalónak« hitte –, most a török kutató kínai források segítségével kívánta megtámogatni, bár a számomra hozzáférhető írásából nem

derül ki, egyáltalán miért lehet székelynek tekinteni a forrásokban szereplő távoli, többé-kevésbé hasonló nevű népeket.

A szerző mindenesetre rendkívül biztos megoldásában, saját állítása szerint »egyszer s mindenkorra leveszi a székely kérdést … a megoldatlan problémák listájáról« . Magától értetődő természetességgel állítja, hogy a rejtélyes Nedao folyó melletti csata után a később székellyé váló hun néptöredékek Erdély dél-keleti szegletében, Székelyudvarhely és Háromszék térségében telepedtek meg, beilleszkedtek az avar birodalomba, majd annak felbomlása után archaikus török nyelvüket bolgár-török elemekkel bővítették. A magyar honfoglalás után fokozatosan átvették a magyar nyelvet, eredeti »székely-török« nyelvüket a 12. század végén, vagy a 13. század elején veszíthették el”.

Benkő szerint „mindez Isztambulból nézve talán egyszerű és világos. Problémát »mindössze« az jelent, hogy a fenti, régészetileg ma már jól kutatott területeken egy, a Kr. u. 5. századtól a középkoron át napjainkig folyamatosan jelenlévő népesség nyomait nem lehet kimutatni, létét régészetileg nem tudjuk bizonyítani. Ellenkezőleg, a népvándorlás kor és a kora Árpád-kor itteni leletei a települési rend és a népességszám nagyarányú változékonyságát tükrözik, ahol az avar kort megelőző időszak települési szempontból az abszolút mélypontot jelenti. Folyamatos, jelentős lélekszámú helyben lakást a könyezettörténeti célú fúrásaink sem igazoltak, pedig az egykori üledékek természettudományos vizsgálata az erdőirtások és a legeltetés intenzitását, tehát az emberi jelenlét és az ezzel járó környezeti hatások súlyát pontosan tükrözik – természetesen anélkül, hogy az etnikai-nyelvi viszonyokról bármit is mondanának”.

A teljes cikk a Mandiner honlapján olvasható

Borítókép: Régi székely címer a székelydályai ref. templom falképén (Udvarhelyszék) és egy
csekefalvi kályhacsempén (Keresztúrszék), 16. század eleje
Forrás: Mandiner