Az első világháborút lezáró, 1920. június 4-én aláírt trianoni békediktátum a több mint 325 ezer négyzetkilométer összterületű Magyar Királyság területének 71 százalékát, lakosságának pedig több mint felét elvette. A június 4-ére való emlékezés azonban – tragikus veszteségeink ellenére – nemcsak a múltra, hanem a jövőre is irányul, hiszen a trianoni diktátum miatt nyolc ország területén rekedt magyarság nemzeti összetartozásának és lelki értelemben vett egységének is az emléknapja.

A Biblia tanúsága szerint Mózes második könyvében az Úr többek közt ezt a parancsot adta: „És mondd el fiaidnak azon a napon.”

Igen, ezt kell tennünk: el kell mondani nemzedékről nemzedékre, hogy valójában mi is történt Trianonban.

El kell mondani, hogy az első világháborút lezáró békediktátum a 325 411 négyzetkilométer összterületű Magyar Királyság területének 71 százalékát, lakosságának pedig több mint felét elvette.

Ami a gazdaságot illeti:

  • a termőföld 61,4 százaléka,
  • a faállomány 88 százaléka,
  • a vasérclelőhelyek 83,1 százaléka,
  • a sóbányák 100 százaléka,
  • az arany- és az ezüstbányák 99 százaléka,
  • a széntermelés 65 százaléka,
  • a vas- és acélgyártó-kapacitás 60 százaléka,
  • a vasúthálózat 62,2 százaléka,
  • a kiépített utak 64,5 százaléka,
  • az ipartelepek 55,7 százaléka,
  • a hitel- és bankintézetek 67 százaléka

került a békének álcázott diktátum révén a szomszédos országok birtokába.

És ezáltal a magyar nemzet harmada, őseink földjén élő 3,2 millió magyar is a határon túlra került.

A diktátum által kijelölt határok színmagyar tömböket, gazdaságilag egységes területeket választottak szét, elzárva Magyarországot számos gazdasági erőforrásától és kulturális központjaitól, mint például Pozsony, Nagyszombat, Komárom, Kassa, Nagyvárad, Arad, Temesvár, Kolozsvár, Marosvásárhely vagy Szabadka. Hosszan, nagyon hosszan lehetne sorolni az elvett városaink és falvaink listáját.

Trianon után Magyarország korábbi nemzeti vagyonának mindössze 38 százaléka maradt.

Ráadásul a békeszerződés értelmében még harminc éven keresztül fizethette a jóvátételt is, az úgymond általa okozott háborús károkért. Ezekkel a területi, etnikai és gazdasági változásokkal Magyarország a háborút követő rendezés legnagyobb vesztese lett. Egyetlen európai népet sem sújtottak ilyen békével, csak minket.

Hogyan jutottunk ide? Hogyan virult ki a romlás virága, és teljesedett be Magyarország sorsa?

Hazánkat az első világháború kirobbanásakor alkotmányjogi értelemben nem lehetett önálló államnak tekinteni, hiszen a dualista, vagyis a két, belső jogrendjét tekintve nagyjából önálló, de kifelé mégis egységes és egy uralkodó által vezetett Monarchia részét képezte. Ebből nemcsak az következik, hogy nem volt önálló hadviselő fél, de az is, hogy az antanttal semmilyen diplomáciai kapcsolatban sem állt.

Még a hadakozásokat 1918. november 3-án lezáró padovai fegyverszünetet is a Monarchia, és nem Magyarország nevében kötötték meg. Tíz nappal később azonban az antant képviselőjével Károlyi Mihály már az addigra önállóvá váló Magyarország miniszterelnökeként tárgyalt. A Belgrádban aláírt második fegyverszüneti egyezmény sok mindenben felülírta a padovai megállapodást – természetesen a kárunkra.

Az elsőben a magyar hadseregnek az ezeréves határ mögé kellett visszahúzódnia, a másodikban azonban már sokkal hátrább, a Szamos–Beszterce–Maros–Baja–Pécs–Dráva vonal mögötti pozíciót kellett felvennie. Belgrádban a Felvidék tekintetében hasonló demarkációs vonalat nem állapítottak meg, akkor még ott érvényben maradt az ezeréves határ. A maroknyi magyar haderőnek Berthelot Vix francia tábornok jegyzékben átnyújtott követelése alapján később kellett a Duna–Ipoly vonal mögé visszahúzódnia. Ennek köszönhetően foglalták el a csehek Észak-Magyarországot.

A helyzet kulcsát a belgrádi konvencióban, vagyis az antanttal megkötött második fegyverszüneti megállapodásban kell keresni, hiszen itt törték meg az ország katonai erejét, azt hat gyalogos és két lovashadosztályra korlátozva.

Ez azért nagyon fontos, mert Magyarország a lefegyverzése után már nem tudta megvédeni önmagát az egyszerre három irányból is rárontó szomszédaitól.

A fegyverszüneti megállapodás azonban nem jelentette azt, hogy hazánk és az antant között létrejött volna a kétoldalú, a nemzetközi jog talaján álló diplomáciai viszony. A két fél között a kapcsolat katonai missziók formájában zajlott, melyeket az antant célirányosan, egy bizonyos feladat elvégzésére küldött Budapestre. A Tanácsköztársaság bukása után, 1919 őszén Budapestre érkezett antantdelegációt például azzal a feladattal bízták meg, hogy hozza létre az úgynevezett koncentrációs kormányt, amelyet a győztesek majd meghívnak a párizsi békekonferenciára.

A határok kérdése azonban addigra már eldőlt, arról rólunk, de nélkülünk határoztak. A Külügyminiszterek Tanácsa ugyanis 1919. június 11-én elfogadta, a következő napon pedig a Legfelsőbb Tanács jóváhagyta a véglegesnek tekintett csehszlovák–magyar és román–magyar határvonalakat. A béketárgyalás érdemi részére még csak meg sem hívták a magyar kormánytagokat, s a koncentrációs kormány felállítását csak azért szorgalmazta az antant, hogy legyen, aki kijelöli a békefeltételeket átvevő és aláíró delegációt.

Ennek a delegációnak volt Apponyi Albert a vezetője.

A Párizsba küldött hatvanhat fős magyar delegáció tagjai között két későbbi miniszterelnököt is találunk: Bethlen Istvánt és Teleki Pált. A magyar küldöttek felkészülve mentek Párizsba. A nemzetközi hírű földrajztudós, Teleki Pál például már 1918 őszétől dolgozott a később „vörös térképként” (carte rouge) emlegetett munkáján, amely a Magyar Királyságot az 1910-es nemzetiségi adatai alapján ábrázolta.

Nevét onnan kapta, hogy a magyar nemzet szállásterületét vörös színnel jelölte. A magyar delegáció felkészülését az is segítette, hogy 1920 elején már ismert volt a német, osztrák és bolgár béke szövege, amelyet elemeztek, és megállapították, hogy számos cikkelye azonos. Ez alapján pedig sejteni lehetett, hogy számunkra is hasonlókat írnak majd elő a háború győztesei.

A magyarok 1920. január 5-én indultak a budapesti Keleti pályaudvarról. Párizsban azonban hűvösen fogadták a delegációt, mindenben éreztették, hogy vesztesként tekintenek rájuk. A francia főváros egyik külvárosában jelölték ki a szállásukat, mozgásukat korlátozták, szállodájuk kertjét csak előzetes bejelentés és jóváhagyás után, detektívek hadának kíséretében hagyhatták el.

A győztesek meg akarták akadályozni, hogy bárkivel is találkozhassanak a magyarok, akik gyakorlatilag foglyok voltak. A magyar delegáltak közvetlenül a megérkezésük után, már január 8-án átadták a megbízólevelüket, amit az antant csak január 14-én fogadott el. Ez azért lényeges, mert a győztesek a béketervezet szövegét a magyarok várakoztatása alatt véglegsítették.

Az Apponyi vezette delegáció észrevételeit ezért már csak formai okok miatt sem tudta figyelembe venni az antant, hiszen a szöveg végleges változata már elkészült. A békefeltételeket a magyar küldöttség 15-én kapta kézhez.

Apponyi Albertnek kevesebb mint 24 óra alatt kellett felkészülnie a 364 paragrafust tartalmazó vaskos szövegből annak érdekében, hogy január 16-án Magyarország nevében a francia mellett angol és olasz nyelven is el tudja mondani az észrevételeit.

Ezt a beszédét hívja az utókor trianoni védőbeszédnek.

„Ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene ennek a békének elfogadása, vagy visszautasítása között, úgy tulajdonképpen arra a kérdésre adna választ: helyes-e öngyilkosnak lenni azért, nehogy megöljék”

(részlet Apponyi Albert védőbeszédéből).

Szerző: Jezsó Ákos / hirado.hu

A teljes cikk IDE kattintva olvasható

Fotó: MTI/Veres Nándor