Ez nem „Méhes György-ügy”, hanem mindannyiunk ügye – mert gyávák voltunk, megalkuvók, és inkább nem beszéltünk arról, ami ’90 előtt történt. Demeter Szilárd írása.
Kezdjük azzal, hogy Méhes-ügy nem létezik.
Képmutató moralizálás, na, az van, közel három és fél évtizedes hazug hallgatás, relativizálás, az is van.
Méhes-ügy nincs, akármennyire szeretné a balliberális éttermiség, hogy legyen. Hiába írta meg nemrég a transzátlátszó, hogy Nagy Elek üzletember édesapja, aki Méhes György írói néven többek között gyermekkorom egyik kedvenc szerzője volt, együttműködött a román kommunista titkosszolgálattal, a hírhedt Szekuritátéval. És hogy Nagy Elek nem átallja az ő írói kultuszát olyképpen ápolni, hogy saját vagyonából szemmel látható összegeket áldoz a magyar irodalom támogatására, egyebek mellett az apja nevét viselő díjat alapított, amit szakmai alapon odaítélnek az arra érdemesnek tartott magyar alkotónak.
És ez így együtt a morálítészek szerint már valahol a főbenjáró bűn és az emberiesség elleni bűncselekmény közé helyezhető.
Hogy Nagy Elek mit csinál a saját pénzével, az az ő dolga. Hogy az általa alapított díjat átveszik-e az arra jelöltek, az meg az ő dolguk. Én például nem vennék át egy Lukács Györgyről elnevezett díjat, de ez az én értékválasztásom, másokat nem ítélnék el azért, mert átvennék. És itt le is lehetne zárni a témát, ha nem mutatna túl Nagy Eleken és az édesapján. Ez a történet nemcsak azért fontos, mert emiatt morális nyomást helyeznek az erdélyi magyar irodalomra és intézményrendszerére, hanem azért is, mert
ez nem Méhes-ügy, nem Nagy Elek ügye, hanem mindannyiunk ügye, amit sikeresen elkentünk a rendszerváltoztatás után.
Gyávák voltunk, megalkuvók, inkább nem beszéltünk arról, ami 1990 előtt történt. Pedig pont a többévtizedes gyávaságunk és megalkuvásunk a bizonyíték arra, hogy a rendszerrel együtt mi magunk azért akkorát nem változtunk, továbbra is mindenki szem maradt a láncban. Hallgattak, hallgattunk akkor is, azután is.
Most meg az akkor és azután évtizedekig némák himbálják a morálkorbácsot.
Évekkel ezelőtt egy hasonló tematikájú felhorgadáskor idéztem már Székely János zseniális költőt és drámaírót, Méhes György kor- és sorstársát: „Volt például életemben egy gyötrelmes időszak, amikor egyetlen célom lehetett: kimenteni a börtönből édesapámat. Ennek érdekében (és ezt követőleg) bármit elkövettem, elismertem, megírtam – alig tudtak felkérni olyan konjunkturális feladatra, hogy azonnal ne teljesítsem!”
Egy morálprofnak írt válaszomban akkor így folytattam:
Székely Jánosnak volt lelkiereje 1991-ben bevallani ezt a „bármit”, jelentsen tényleg bármit, majd letenni a lantot – nos, ez már tiszteletreméltóbb. Sok olyan pályatársa kussolt 1990 után a kommunista diktatúra erőszakszervezeteivel való együttműködéséről, akikről viszont azóta feketén-fehéren kiderült, hogy „bármit elkövettek, elismertek, megírtak”. Egyesek azóta meghaltak, szégyenüket a sírba vitték, mások itt élnek közöttünk, és úgy csinálnak, mintha a múltat végképp eltörölték volna.
Évtizedek óta mondogatom, hogy ezeket a történeteket el kell mondanunk.
Nem tehetünk úgy, mintha 1990 előtt nem történt volna semmi. A kommunizmus öröksége mindaddig velünk él, amíg ezt nem tesszük meg. Nagy Elek felvállalta (még a botrány kirobbantása előtt!), hogy utánamegy az apja történetének, sőt, áldozni fog arra (is), hogy minden lehetséges történetet elmondjanak a kutatók.
Ezt csak helyeselni tudom.
Nagy Elek példája más értelemben is jó példa: sejtésem szerint ha mindenkinek, aki együttműködött a kommunista titkosszolgálatokkal, az örököse / leszármazottja (vagy akár maguk a mai napig hallgató élő érintettek) negyedannyit tennének a magyar irodalomért, mint Nagy Elek,
akkor a magyar írók nagyjából a Kánaánban élnének.
Vagy ne is várjunk el ilyesmit. Én akár abban is kiegyeznék, ha az összes morálítész előfizetne az irodalmi folyóiratokra. Már azzal beljebb lenne a kortárs magyar irodalom.
Kiemelt kép: MTI/Balogh Zoltán
