Magyar Péter – Weber hóna alól – üzeni: nem a függetlenségünk kicsi, hanem a pofánk nagy. Pilhál Tamás írása.
El kell keserítsem azokat a szektásokat, akik szerint az ő reménybeli üdvözítőjük, Magyar Péter valamiféle lángelme, netán korszakos zseni. Nem, nem az. Egy butuska, hiperagresszív kisfiú ő, semmi több. Akitől elvették a játékát (a havi hárommilliós állami „ingyenebédjét”), s ezért éktelen hisztizésbe kezdett. Ám ha csöpp esze lenne, toporzékolás közben nem kárálna ilyeneket:
Tehát valóban egy nagyon pici szuverenitásról le kellene mondani ahhoz, hogy egyébként a magyar emberek megkaphassák ezeket az uniós forrásokat.
Meg ilyeneket sem:
Valóban, egy pici részéről a nemzeti szuverenitásnak le kell mondania annak a tagállamnak, amelyik […] csatlakozni akar […] az Európai Ügyészséghez. De ennek a szuverenitásnak jóval nagyobb részéről mondtunk mi le, amikor csatlakoztunk az Európai Unióhoz vagy amikor beléptünk a schengeni övezetbe, és tulajdonképpen rengeteg jogalkotásnál még mondunk le egy pici részéről a szuverenitásnak.
Bizonyos értelmi szint, belátóképesség fölött magyar politikus nem hadovál arról, hogyan nyirbálná meg a magyarok önrendelkezését. Sem picit, sem nagyon. Tudniillik
történelmi tapasztalat, hogy a magyarok nem szenvedhetik, amikor a függetlenségükkel babrálnak. Magyar Péter viszont fene nagy öntudattal elkezdte fűrészelni maga alatt az ágat, amelyre az óvó bácsi és néni, Manfred (Kígyó) Weber és sms-es Ursula kiültette.
(S most itt szándékosan csak az értelmi tengelyen vizsgáljuk a kérdést, az erkölcsit hanyagoljuk. Hogyan is elemezhetnénk olyasvalakinek a morális mozgatórugóit, aki saját feleségét lehallgatta, megzsarolta, tönkretette, családját késsel rettegésben tartotta, öngyilkosságot színlelt?)
Gyurcsányék és a teljes magyarországi baloldal is akarja, sőt követeli az Európai Ügyészséghez csatlakozásunkat. Hát hogyne! Évek óta. Hiszen a birodalmi sorvezetőben ez áll, feketén-fehéren. S amit Brüsszel–Washington előír, az szentírás. Különben nincs több dollár. Ám Gyurcsánynak és a magyarországi baloldalnak ez idáig volt annyi sütnivalója, hogy a független magyar ügyészség fölszámolását, helyének sóval való behintését nem a magyar szuverenitás „pici”, de elengedhetetlen megnyirbálásaként keretezte. Inkább a tejjel-mézzel folyó nyugati Kánaánba való megérkezésként, a késsel-villával étkezés elsajátításaként, az európai jólét beköszöntéseként, továbbá a Fidesz és teljes holdudvara dutyiba küldéseként. (Lásd még: „felcsúti per”.)
Kártyában nem feded föl a játszma elején a legerősebb ütőkártyáidat. Sakkban sem kotyogod ki ellenfelednek a haditervedet. Pláne, ha az a haditerv nem más, mint egy végtelenül aljas hazaárulás.
Aki a független magyar jogszolgáltatás maradványait egy idegen – s láthatóan egyre ellenségesebb, vesztét érző, ezért veszett – birodalom kezére adná, az mindközönségesen hazaáruló. És pont.
A kommunisták sem azt mondták, hogy azért vannak a nyakunkon a szovjet katonák, hogy elvegyék a függetlenségünket, lábbal tiporják a szuverenitásunkat. Hanem azt, hogy a magyar dolgozó nép békéjét és biztonságát őrzik, ráadásul merő jó szándékból. A komcsiknak volt annyi eszük, hogy saját, jól felfogott érdekükben nem kötötték a magyarok orrára: a szovjet szuronyok azért kellenek, hogy ők hatalmon maradhassanak a „kilencmillió fasiszta” országában. Más kérdés, hogy a többség átlátott a szitán.
Úgy tűnik, Magyar Péternek nincs annyi sütnivalója, mint nagyapjának és az ő elvtársainak volt. Ez egyfelől sajnálatos – legalábbis a bizodalmukat belé helyező hívők szempontjából. Másrészt – az ország nézőpontjából – viszont üdvözítő. Ilyen értelemben köszönettel tartozunk ennek a bosszúra éhes kisfiúnak. Gazdái alig vették le róla a szájkosarat, máris dekonspirálta magát. „Egy nagyon pici szuverenitásról le kellene mondani.” Amit szerintem nyugodtan értelmezhetünk úgy:
ha a birodalmi óvó bácsik és nénik (akik Péterkét a faágra, illetve a bablevesbe ültették) kegyesen engedélyezik, esetleg maradhat nekünk egy pici szelet szuverenitásunk, és végre, esetleg megkaphatjuk a jog szerint minket megillető pénzeket, ha kitartottjukat ’26-ban hatalomra emeljük. Ellenkező esetben folytatódik, ami eddig: zsarolás, fenyegetés, kötelezettségszegési eljárások, újabb Sargentini-rágalmazások, Erasmus-szívózás, illegális migránsok be nem fogadása miatt az összes nekünk járó pénz lenyúlása, illetve Kijevbe lapátolása.
És így tovább.
Meggyőződésem, Magyar Pétert ugyanúgy hagyni kell beszélni, mint Márki-Zay Pétert. Mindkét Péternek különös képessége van a nyílt színi politikai harakirire. Ők legalább nem az őszödi zárt frakcióülésen bontják ki, mit tennének ezzel a „k…rva országgal”, hanem élő, egyenes adásban, büszkén. És ugyan miért zavarnánk meg őket ebben? Régi bölcsesség: soha ne zavard meg az ellenséget, amikor hibázni készül. Márki-Zay magyar katonák Ukrajnába küldésének ötletével nyírta ki magát, az övcsatos pedig Manfred Weber hóna alól valami olyasmit üzen: nem a szuverenitásunk kicsi, hanem a pofánk túl nagy.
Tegnap internetes bejegyzésben próbálta megmagyarázni, miért neki van mégis igaza:
Különösen vicces a szuverenitás átlátszó féltése Orbánéktól annak fényében, hogy az ő általuk írt alaptörvény mondja ki, hogy Magyarország az unióhoz való csatlakozással maga mondott le a szuverenitása egy részéről.
Amire röviden akár annyival is válaszolhatnánk: „különösen vicces” egy olyan alak Orbán- és Fidesz-fóbiája, aki ez év februárjáig kismillió kormányzati rendezvényen fölállva tapsikolt és éltette a nemzeti együttműködés rendszerét, majd – miután kitelt a becsülete, s elapadt az állami sarzsi – hirtelen ráébredt, mennyire gyűlöli eddigi kenyéradóit. Ezt – vörös farkincaként – minden egyes, Magyar Péter agymenéseivel foglalkozó cikkhez oda lehetne biggyeszteni.
A magunk kedvéért mégis szedjük ízekre a fenti mondatot. Alaptörvényünk szerint az uniós csatlakozással nem mondtunk le az önrendelkezésünkről, csupán bizonyos, előre meghatározott hatásköröket a többi tagországgal együtt, az uniós intézmények útján gyakorlunk.
Magyarország az Európai Unióban tagállamként való részvétele érdekében nemzetközi szerződés alapján – az alapító szerződésekből fakadó jogok gyakorlásához és kötelezettségek teljesítéséhez szükséges mértékig – az alaptörvényből eredő egyes hatásköreit a többi tagállammal közösen, az Európai Unió intézményei útján gyakorolhatja.
Ugyanakkor az ilyen
hatáskörgyakorlásnak összhangban kell állnia az alaptörvényben foglalt alapvető jogokkal és szabadságokkal, továbbá nem korlátozhatja Magyarország területi egységére, népességére, államformájára és állami berendezkedésére vonatkozó elidegeníthetetlen rendelkezési jogát
– olvasható hazánk alaptörvényében. Vagyis: ex-Vargáné tévedésben leledzik. Jobb esetben.
A rosszabbik (és szerintem valószínűbb) eset, hogy Magyar Péter nem téved, mindössze mondja, amit mondatnak vele. Manfred Weber hónaljbábjaként ecseteli, hogy a szuverenitásunk egy részéről már amúgy is lemondtunk, még egy pici lemondás nem számít.
Péter szájszervén keresztül a birodalom üzen: eszük ágában sincs a csatlakozási szerződésben foglalt „hatáskörök közös gyakorlásával” bíbelődni. Nekik a szuverenitásunk kell, slussz. Hiába nem írtunk alá semmi ilyesmit, addig préselnek minket, amíg a szuszt is kinyomják belőlünk.
Csodálatos kép, ahogy ott ült az Európai Parlamentben Weber mellett (a szamárpadban) a mi Péterünk. Ahogy forrón mosolygott rá Manfred és Ursula, ahogy szorongatták a kezét. „Magyar Péter a jövő” – üzente aztán Manfred Weber kedves mindannyiunknak. Ajánlólevélnek szánta. A kígyók kígyóznak.
Kiemelt kép: Ripost
