Ha a 21. század 24. évében visszarévedünk 1956. október-novemberére, innen nézve tisztán látjuk a forradalom reménytelenségét, csakhogy a felkelők nem innen nézték a történelmet, hanem akkor és ott maguk voltak a történelem.

Isten útjai kifürkészhetetlenek. Aki azt gondolja, hogy tudja, mi miért történik, az vagy nagyon öntelt, vagy nagyon buta. Ki jósolhatta volna meg, hogy 1956 október 23-án Budapesten kitör a felkelés a szovjet megszállók és a véres kezű kommunista diktatúra ellen? És ki hitte volna, hogy a nagypofájú Nyugat, élükön az USA állítólag szovjet- és kommunistaellenes vezetőivel, olyan tökéletesen semmit sem segít a forradalmár magyaroknak, mint ahogy azt tette is? Ki hitte volna, hogy az Országház előtti lelkes, békés tömegbe lőnek a „sajátjaink”? Ki gondolta, hogy a Magyar Rádiónál százak veszítik életüket egy végső soron értelmetlen harcban?

És ki hitte volna, hogy a szabadságot áhító magyarok, a pesti srácok és lányok annak ellenére is nekimennek az óratolvaj, erőszaktevő hős vörös bandának, hogy nem csupán a győzelemre, de még az életben maradásra sem volt fikarcnyi esélyük sem?

Isten útjai kifürkészhetetlenek, ellenben a kommunista brigantiké előre tudhatóak. Csak a legnaívabbak gondolhatták, hogy az elvtársak veszni hagyják kiváltságaikat. Mert nekik jutott banán és narancs, méghozzá nem a magyar narancs fajtából, ami ugye kicsit sárgább, kicsit savanyúbb. Jutott az asztalukra kaviár és lencse, míg az átlag magyar a vad- vagy disznóhús helyett csak az éhkoppot nyelhette.

Ha a 21. század 24. évében visszarévedünk 1956. október-novemberére, innen nézve tisztán látjuk a forradalom reménytelenségét, csakhogy a felkelők nem innen nézték a történelmet, hanem akkor és ott maguk voltak a történelem.

Az okoskodók ugyan kinyilatkoztathatják, hogy értelmetlen ellenállást vállaltak, de ezek a mai „bölcsek” csak a kor „megéri vagy nem éri meg” üzleti filozófiája szerint képesek levezetni a történteket. Náluk nem szempont az elkeseredés, a hazaszeretet, a szabadság utáni vágyakozás, nem tényező a magyarokban szunnyadó 1848-as lelkület és szív. Nekik ilyen nincs, csak a lélek nélküli számítás létezik.

Így gondolkodva magam is mondhatnám, hogy naív álmodozók próbáltak szabaddá lenni, pedig tudhatták, hogy a Nagy Szovjetunió megszállóival szemben cseppnyi esélyük sincs. Gondolhatták, és gondolták is, hogy a Nyugat majd támogat, mire a Kelet meghátrál. Gondolták is, de akkor kik voltak ők? Álmodozók? Őrültek, akik egy szál puskával próbáltak szembeszállni a tankokkal?

Mások – utólag – állíthatják, hogy igen, és talán igazuk is van, de nekem erre nincs jogom. Nincs, mert tudom, hogy komolyan gondolták, hittek abban, amit megpróbáltak.

Apám mesélte, és apám soha nem hazudott.

Elmondta (de fiam, erről máshol nem szabad beszélni), honnan dörrent el az első lövés a Magyar Rádiónál. Tudhatta, hiszen akkoriban az épületben tartózkodott, riporterként és lelkes forradalmárként. Ő olvasta fel a Rádió udvarán a forradalmi követeléseket, Szepesi György után ő szólt a Bródy Sándor utcában összegyűlt tömeghez és tőle tudom, hogyan bujkált és rettegett egy íróasztal alá menekülve Benke Valéria elvtársnő. És tőle tudom, aki aztán a Munkástanács tagja lett, hogy hogyan menekítették a rádiós forradalmárok a sorozott ÁVH-s kiskatonákat, a mundér helyett civil ruhába öltöztetve őket. És hittem neki, mert titokban megmutatta azt az első és egyben egyetlen lapszámot is, amelyet ő szerkesztett és amelynek a címe ez volt: Szabad Magyar Rádió.

Mindezt elmesélte, de élete végéig hallgatott arról az eljárásról, amely a rádiós Munkástanács tagjai ellen folyt és arról is, hogy november 4-e után milyen tisztességgel állt ki a forradalom ügye mellett, holott ezzel a börtön kockázatát vállalta. Erről hallgatott, gondolom, dicsekvésnek tartotta volna, ha beszél. Soha nem is tudom meg, ha Simándi Irén történész, aki feldolgozta a Rádió 1956-os történetét, nem beszél apám kihallgatásáról és az ott tanúsított viselkedéséről…

A családban – 1956-ban én még csak 2 éves voltam – később sem hallottunk mást, mint azt, hogy az akkori eseményeket ellenforradalomnak nevezni hazugság, de erről sehol nem beszélhettünk. Később, amikor ésszel bíró kamasszá növekedtem, már azt a kérdést is megfogalmaztam magamban (nyílt véleményt alkotni tiltott volt), hogy vajon miért lehetett „ellen”, amikor nem is volt forradalom, ami ellen felkelés tört volna ki. Azt sem vette be a gyomrom, hogy „fasiszta hordák” garázdálkodtak volna, hiszen ez a kifejezés számomra az antiszemitizmust is magában foglalta, azt meg tudtam, hogy apám és barátai semmiképp sem lehetnek antiszemiták, lévén, hogy sok zsidó származású ember volt a család közvetlen baráti körében.

Azt már csak felnőttként, újságíróként gondoltam át, kik is voltak azok, akik ellenforradalomnak titulálták a tiszta szándékú forradalmat.

És ma elképedve tapasztalom, kik akarják kisajátítani maguknak a forradalom ügyét.

Azok, akik jogutódai az egykori állampártnak, akik elődei szovjet hadakkal vérbe folytották a forradalmat. Azt sem értettem, és nem értem ma sem, hogyan merészelik éppen ők ezt tenni, gyilkos nagyapákkal, bosszúálló pufajkás vezetőkkel, sortüzeket vezénylő apákkal a hátuk mögött? Kár lenne róluk akár csak említést is tenni, a tisztesség olyan távol áll tőlük, mint felmenőiktől a szabad Magyarország eszméje.

Hogy mennyire így van ez, még bizonygatni sem kell, elég látni-hallani, mit művelnek az Országgyűlésben, mit támogatnak, sőt szorgalmaznak Brüsszelben, Strasburgban, hogyan ég bennük az örökölt kommunista gyűlölet saját népük ellen. Hiszen ugyanazt halljuk – ma még csak fenyegetésként – mint amit a Párt prominensei 1956 után meg is valósítottak. A különbség annyi, hogy ma még nincs a kezükben az a hatalom, amellyel „jogszerűen” lehetne gyilkolni, kiiktatni a velük szemben fellépőket.

Persze a merényletekig már eljutottak.

Magamat kérdezem: képes lettem volna-e fegyvert fogni, vagy csak annyit tenni, mint tett édesapám? Aki nem mellesleg soha nem veszítette el naivitását, életünk legnagyobb veszekedése is akörül zajlott, hogy ő Grósz Károlytól várta a rendszer megújítását, az én meggyőződésem ellenben az volt (és sajnos nekem lett igazam), hogy nem sokkal különb kommunista elődeinél.

Nem, biztosan tudom, hogy sem fegyvert fogni, sem a reménytelen vállalkozás tudatában mégis próbálkozni, nem lettem volna képes.

Elpuhított a „legvidámabb barak” korszaka, elgyávított a 20. század alkalmazkodást kívánó négy évtizede.

Soha olyan bátor, olyan hős nem vált volna belőlem, mint mondjuk Mansfeld Péterből, Pongrácz Gergelyből, Szabó Ilonából, Fónay Jenőből vagy Wittner Máriából.

Törpék vagyunk az óriások lábainál.

Szerző: Ifj. Tóth György

Címlapkép: Az 1956-os forradalom és szabadságharc 68. évfordulója alkalmából tartott hagyományos fáklyás emlékmenet résztvevõi vonulnak a Rákóczi Szövetség szervezésében a Mûegyetemtõl a Bem térre 2024. október 22-én.
MTI/Illyés Tibor