A Márton-nap nyomában – Katonaszent és libalakoma. Szentei Anna írása.
November 11-e Márton napja, amely a karácsonyt megelőző negyvennapos böjti időszak előtti utolsó nagy dínomdánom-ideje: az ünnepnapot libás traktával és újborral ünnepelték a régiek, és így teszünk mi is, hiszen a vidám eszem-iszomnak a mai világ sem tud ellenállni.
De mit is ünneplünk valójában Márton-napkor? Miért éppen a libasült szerepel az ilyenkor feltálalt hagyományos ételek között? És kit tisztelünk Szent Márton személyében?
Márton napjához számos népszokás, hiedelem kapcsolódik, amelyek gyökerei egészen az ókorig nyúlnak vissza. November 11. a római időkben a téli évnegyed kezdőnapja volt, e naphoz kötődik Aesculapiusnak, a gyógyítás istenének szánt libaáldozat hagyománya; az ekkor tartott lakoma fogásai között a liba főhelyen szerepelt. Évszázadokkal később e hagyományra épült rá a Márton-nap, a középkor egyik legkedveltebb szentjének, a földi pályafutását katonaként kezdő és szentként végző Szent Mártonnak az ünnepe.
Márton napjához számos történet kötődik, az egyik szerint, mikor a gaz gallok az éj leple alatt meg akarták támadni Rómát, a Capitolium lúdjai gágogásukkal riasztották az őrséget – a korabeli hagyományban a ludat Mars szent madarának tartották. Talán éppen ez az ókori történet csúszott össze egy Szent Mártonhoz kapcsolódó legendával is: 371-ben, amikor a keresztények Tours püspökévé szerették volna választani, Mártonnak nem akaródzott elvállalni a hivatást – egyszerű papként képzelte el az életét, nem magas egyházi méltóságként –, ezért elbújt a libaólban, ám az állatok hangos gágogása elárulta a rejtekhelyét.
Fél köpeny
Tours-i Szent Márton (316-397) hazánkban is népszerű szent volt: a katonák, koldusok – no és a libatartók védőszentje, Szűz Mária után a második legfontosabb szent, ebbéli minőségében ugyancsak Magyarország patrónusát tisztelhetjük benne. Szent Márton születésének helyét ókori életrajzírója Savaria (későbbi nyelvhasználatban már Sabaria, a mai Szombathely) környékére teszi, az ő tiszteletére emeltette Szent István a szentmártonhegyi azaz a pannonhalmi bencés apátságot. Államalapító királyunk Koppánnyal történő hadakozása idején a szenthez fohászkodott, a csatába indulása előtt pedig a katonaszent képét festette zászlajaira.
Szent Márton tisztelete a X. század évtizedeitől az egész országban általánossá vált, előszeretettel választották a templomok védőszentjének. Legkedveltebb középkori ábrázolása a mai Franciaország területén, az Amiens-nél történt eseményt örökíti meg, amikor Szent Márton a római légió katonájaként, télvíz idején a város kapujában egy fázó koldussal találkozott, megszánta, és köpenyét ketté hasítva, a felét a koldusnak adta.
A legenda szerint a reszketeg koldus maga Jézus Krisztus volt, aki az éjjel megjelent Márton álmában, így a fiatal katona az élmény hatására úgy döntött, Istent fogja szolgálni. Kilépett a római légióból, megkeresztelkedett, majd téríteni kezdett – a poitiers-i Szent Hilariushoz csatlakozott –, 371-től pedig Tours püspökeként szolgált. Akkoriban szokatlanul magas életkorban, 81 évesen tért örök nyugovóra, halála után nem sokkal szentté avatták, tours-i nyughelye hamarosan híres zarándokhely lett. Érdekes, hogy a Márton név – dacára annak, hogy a nevet egy szent viselte –, a protestantizmus elterjedése után, a református, evangélikus területeken is népszerű maradt, amelyhez talán volt némi köze Luther Mártonnak, a reformáció elindítója iránti tiszteletnek is.
Aki libát nem eszik…
November közepén lassan búcsúzunk az ősztől, a természet is egyre zordabb arcát mutatja. A termést ilyenkor már betakarították, ez az időszak a néphagyományban a gazdasági év lezárását jelentette, az elszámolást, és a jobbágytartozás lerovásának idejét, ekkor fizették ki a pásztorok, kanászok, kondások éves járandóságát, a „mártongarast” is, a falvakban ekkor választották a bírót maguk közül az újévre, a pásztorok pedig vesszőt – Szent Márton vesszejét – adták ajándékba a gazdának. Úgy tartották, ahány ága van Márton vesszejének, annyit malacozik, vagyis fial a disznó. A vesszőnek még tavasszal is fontos szerepe volt: ezzel hajtották ki az állatokat a legelőre.
Márton napja a karácsonyt megelőző adventi időszak előtti utolsó olyan ünnepnap, amikor még engedélyezett a nagy trakta: ilyenkor lakomákat, bálokat tartottak, sőt, úgy tartották, aki „Márton napján libát nem eszik, az egész évben éhezik”. Persze a bornak is „Szent Márton a bírája”, az újbort ilyenkor kóstolták meg a gazdák. És persze hasonlóan, mint a jeles napok többségén, ez is dologtiltó nap volt: tilos volt takarítani, mosni, ellenkező esetben a meggondolatlan háziak a jószágaik pusztulását kockáztatták.
Márton-naphoz számtalan időjósló szokás is kapcsolódott. Úgy tartották: ha a sült liba mellcsontja barna és rövid, akkor saras lesz a tél, ha fehér és hosszú, akkor havas. És persze ha „Márton napján a lúd jégen jár, akkor karácsonykor vízben poroszkál”. Ezen időjósló szokásokhoz hasonlóak a november 25-i Katalin naphoz is kötődtek: „ha Katalin kopog, karácsony locsog”, azaz, ha novemberben fagy, a karácsony bizony nem lesz fehér.
Még e szűkös felsorolásból is érzékelhető, milyen sok népszokás és hiedelem kötődött a Márton-naphoz, amelyek mélyén ott rejlett a természet évről-évre ismétlődő ritmusához való bölcs alkalmazkodás, és a mindennapokat átszövő mély szakralitás is.
Kiemelt kép: S. Bartels/Pixabay/AI
