Nekünk, anyaországtól elszakított erdélyi magyaroknak Schengen hatványozott jelentőséggel, óriási jelképes töltettel bír. Páva Adorján írása.

Gyermekkorom nyári vakációiban több hetet nagyszüleim tanyáján töltöttem, a román–magyar határ közvetlen közelében. A pusztában megnyugtató emberi jelenlétet sugárzó kis épületen lovakkal, tehenekkel osztoztunk, hiszen a szoba-konyhás ház másik felét az istálló adta. Józsi tata és Bori mama este petróleumlámpával világított, vécézni a ház hátánál szerénykedő fabudira jártunk, a kútvíz a sparherten melegedett, télen a kemence fűtött.

A 20. századi civilizációs vívmányok egyetlen képviselője egy VEF 206-os szovjet táskarádió volt, ami gyakorlatilag magát a világot jelentette, az egyetlen kapcsolatot az elzártság határain túli léttel, ami azért az 1980-as évek végén igen szerény „felhozatalt” jelentett. Jobban mondva volt még egy eszköz, azonban ahhoz soha nem nyúlhattunk öcsémmel: a kis veranda falára egy régi vezetékes telefon volt felszerelve, kagylóval, tárcsa nélkül.

Mire akkorák lettünk, hogy a dolog valóban érdekeljen, azzal zárták rövidre, hogy telefon, de már nem működik. Aztán nagyapám meghalt, nagymamám pedig beköltözött a jó néhány kilométerrel odébb fekvő faluban lévő házukba, a tanyát pedig lebontották. Nagyapám halálakor még igen fiatal kamasz voltam, a később felmerülő rengeteg kérdésemre sajnos már nem tudott választ adni, hiszen fel sem tehettem neki. Szép lassan kiderült:

az egykoron kiterjedt tanyavilág egyetlen, még megmaradt házikója azért nem lett erőszakkal ledózerolva, mert a gazda időnként figyelmességekkel, disznónyi finomságokkal „kedveskedett” fontos embereknek, többek között a látótávolságon belül fekvő kaszárnya mindenkori urainak.

A közelben több megfigyelőállás magasodott, a hadsereg határőregysége folyamatosan járőrözött. Emlékszem, mennyire utálták őket házőrző kutyáink. És akkor visszatérve a verandán porosodó telefonra: anno közvetlen összeköttetést biztosított a laktanyával. Merthogy bizony nagyapámat „beszervezték”: ha bármi „gyanúsat” észlel, esetleg szökni próbáló egyéneket lát, neadjisten befogad, azonnal „adja le a drótot”.

Bár apámnak voltak „fenntartásai” e tekintetben apósával szemben, a rokonság váltig állítja: Józsi tata soha senkinek rosszat nem okozott, köztiszteletnek örvendő, sokakon segítő állattartó gazda volt, aki csak azért ment bele, hogy néha fontos embereket is ellásson ezzel-azzal, hogy a tanya megmaradása révén a családjának is elő tudja teremteni – kemény munkával – a betevőt. Közben a két unoka városon nevelkedett, nyáron pedig kicsapták őket a tanyára, amit csak hellyel-közzel élveztek. Ugyanis dolgozni kellett:

nagyobbacska korunkban többek között már állatokat legeltetni, pásztorkodni kellett hosszú órákon át a határban. Nálunk pedig ez országhatárt is jelentett.

Most pedig, amikor arról olvashatunk, hogy talán január elsejétől a schengeni övezet teljes jogú tagjaivá válunk, mosolyogva emlékszem vissza arra, hogy gyerekkorom egyik „legmerészebb” tetteként hogyan pisiltem át Magyarországra.

A kilencvenes évek elején még minden úgy volt, ahogyan azelőtt: a konkrét határvonalat egy igen mély vizesárok képezte (víz nemigen volt benne), partján pedig néhány méteres szélességű sávon felszántották, finomra törték a földet, hogy a szökevények lábnyoma jól kivehető legyen. Bár tilos volt, az állatokat terelgető-kergető pásztorok, bojtárlegények néha akarva-akaratlanul odakeveredtek, egyszer-egyszer pedig „akarva-akaratlanul” átpisiltek Magyarországra… Kicsit heccből, kicsit vagánykodásból, kicsit bátorságtesztként.

De kicsit irigységből, vágyakozásból is, az elérhetetlen csakazértis eléréséből, „megjelöléséből”. Utólag belegondolni is borzalmas, hogy talán éppen azon a helyen lelőttek valakit.

Hiszen köztudott, hogy a ’70-es és főleg a ’80-as években egyre többen próbáltak elmenekülni a romániai diktatúra fokozódó elnyomása elől, a nyitottabb Magyarország pedig csábító volt – főleg az erdélyi magyarok számára. Hivatalos adatok természetesen nincsenek, de a Szekuritáté jelentései alapján évente több százan próbáltak sikertelenül megszökni a zöldhatáron keresztül. Az elfogottakkal rendkívül kegyetlenül bántak: hosszas kihallgatások, kínzások vártak rájuk, börtönbüntetés, munkatábor, állandó megfélemlítés, társadalmi megbélyegzés. És persze azokról még nem is beszéltünk, akiket ott helyben, a határon lelőttek, megöltek. Róluk sincsenek pontos összesítő adatok, de összesen több százan végezhették a menekülés kapujában.

Ők nem is álmodhattak arról, hogy egyszer majd szabadon utazhatnak Magyarországra, Nyugatra. Hát még arról, hogy maga a határ is megszűnik.

Nekünk, anyaországtól elszakított erdélyi magyaroknak ez hatványozott jelentőséggel, óriási jelképes töltettel bír, de természetesen történelmi megvalósítás a románok számára is, akik közül több millióan szabad akaratukból külföldre távoztak az elmúlt évtizedek során, és hamarosan egyszerűbben juthatnak néha-néha haza.

(…)

Krónika

Kiemelt kép forrása: MN