Budán, a Bem téren áll a szobra, ha elmentek előtte, láthatjátok, mi van a talapzatára írva: „A hidat visszafoglalom vagy elesem. Előre magyar, ha nincs híd, nincs haza” A történet szerint ezt Bem apó mondta a piski csata során. De mint oly sokszor megtörténik az életben, az egyértelmű dolgok nagyobb mélységet takarnak, mint gondolnánk.
Csontig hatoló, hideg szél fújt a Kárpátok felől, kavarta a havat, s az emberek behúzódtak a fűtött szobák mélyére. Az öreg székely favágó mellén összehúzta a szűrét, s nekiindult a hóförgetegnek. Alakja messze vetült a néha megjelenő hold fényében. „Szegény bolond Áron bátya,”, gondolták, akik látták „megint megy a hídjához. Mert ott találkoztak először… Bár most úgysem engedik oda.”
A Sztrigy folyó innenső partján hamar feltartóztatták az őrszemek. „Nem lehet továbbmenni” – mondta a parancsnok. „Az egész erdélyi hadrend áll a híd két oldalán, itt nem bóklászhat civilista”. „Fiam”, szólt az öreg „Huszonhat éve minden évben ezen az estén egy órát imádkozom a hidamon. Oda kell jutnom.” „Majd holnap, ha lesz egyáltalán holnap” sóhajtott egy fiatal honvéd. „De nem értik?” – kérte könnyes szemmel az öreg. „Gyanús ez a nagy sürgölődés” –szólt oda foghegyről egy tiszt. „Árulásért itt halál jár ám!”– tódította. Az öreg keze ökölbe szorult. „Ilyet még egyszer ne mondjon, mert megbánja.” „Na, takarodjon, de gyorsan” szólt durván, türelmét vesztve egy ulánus altiszt.
„A hidamra felmegyek, ha bele is halok” – mondta magában és nem tágított a konok öregember. A magyar tartalék felé vette az útját, s leült ott, ahol a legtöbb fiatal arcot látta. Egész éjjel csak mesélt. Mesélt az erdélyi hegyekről, a szorosokról, régi csatákról és hősökről, tündérekről, boszorkányokról, és mesélt egy régi szerelemről.
Csata előtt nem igazán alszik az ember, a fiúk örömmel hallgatták. Néha tátott szájjal, néha izzó tekintettel.
Hajnal volt, mikor megdördültek Puchner ágyúi. A kolozsvári honvéd zászlóalj katonái most már várták a parancsot, s kérlelték az öreget: „Menjen haza, bátyám, ma este kimehet a hídra.” Az öreg nem szólt, csak maradt.
Rossz hírek érkeztek, a túlparton visszanyomták a magyar derékhadat. Az ellenség előretolt ütegei már a fogadót és a tartalékot lőtték. Csapzott, véres katonák jöttek. „A csata elveszett. A vezérkar nem akarja feláldozni a tartalékot. Mindjárt jön a visszavonulási parancs.”
„Fiúk, hát hiába beszéltem nektek, hiába jöttem ki? Nekem így végem, de a becsületünknek is” – tördelte kezét az öregember.
„A fenébe a parancsokkal! Ha oda a híd, minden elveszett. Majd azt mondjuk, félreértettünk valamit” – szakadt fel a felismerés gróf Bethlen Gergelyből. „Gyerünk, fiúk, egy régi történetért!”
A zászlóalj eleinte lassan, majd rohamléptekben indul a híd felé. Azon özönlik vissza a magyar lovasság, gyalogság összekeveredve. De az ágyúlövések ritkulnak, az osztráknak kezd fogyni a puskapora, meg már az üldözésre gondol.
Mint a kődarab, mit a rohanó árba vetnek, úgy érkezik a magyar tartalék. A kolozsváriak rohamát mindenki általános ellentámadásnak véli. A futók megtorpannak, majd egyre többen fordulnak meg. „Éljen a haza!” – reszket a levegő. A hídra lépő osztrák üldözőket irtózatos tűz fogadja, és hátrálásra kényszeríti. A messzelátóján át figyelő Bem pedig döbbenten kérdezi a vezérkart: „Hogyan indult meg ez a roham? S pont a kolozsváriak, akik eddig csak a hátukat mutatták az ellenségnek, ki érti ezt?”
A túlparton pedig a győző magyar had élén gyerekek rohannak szuronyt szegezve az ellenségnek, s visznek magukkal egy ősz székely embert. A karjukban viszik, mert az öreg a híd közepén kapott halálos sebet.
Írta: dr. Temesszentandrási György
