A Király a Királynék városába érkezett. Fogadására összegyűltek a szentistváni népek, a páhoki, ereskezű öregasszonyok és a Magyarországon ragadt olasz kőfaragók kései leszármazottjai.
A Róma módján hét dombra épült város múzeumának falai gregorián dallamokat visszhangoztak, ajtajai hálaéneket nyikorogtak, miközben az angyal szárnyai rózsaillatú levegővel simogatták a nézők ámulattól átlényegült arcát.
Credo, azaz hálatelt szívvel köszönjük Uram, hogy a kiállító művész nyolc alkotó évtized műveiből válogathatott, hogy megélhettük az idei karácsonyt is, amely – mint tudjuk a Kaláka által megénekelve – húsvétig tart, hogy aztán megint csak karácsonyig mérjük az időt. Mert nincs a földön emberibb mérce, mint a Megváltó földi életének és szenvedéstörténetének évenkénti fölidézése.
A Credo, azaz a hitvallás képei Olasz Ferenc fotográfus-filmrendező több évtizedes alkotói pályáját mutatják be, tematikus egységekre bontva.
„Az életműben központi helyet foglalnak el a szakrális ihletésű alkotások, mint a pléh- és kő Krisztusok, fejfák, székelykapuk, kálváriák, vagy a bibliai témákat feldolgozó falképek és a Felhők-ciklus” – olvasható a Laczkó Dezső Múzeum honlapján. A Balázs Béla-díjas, érdemes művész tárlata mély bepillantást nyújt a magyar keresztény kultúra és népi művészet gazdagságába, rávilágítva arra, hogy a névtelen népművészek alkotásai is az egyetemes művészet értékes részét képezik. Olasz Ferenc objektívvel teremtett fényfestései – amelyek ezen a tárlaton március elejéig láthatók – nemcsak dokumentálnak, hanem felfedezésre is ösztönöznek. Letisztult szépségükkel és kifejező erejükkel elmélkedésre sarkallnak, a hitről, a csöndről és a lélek nyugalmáról szólnak. (Credo in Deum Patrem omnipotentem…)
Tudom, hogy ott van, csak benőtte a bokor – mondta magyarázatképpen Kő Pál, Kossuth-díjas szobrász, a Nemzet Művésze, amikor szülővárosa felé autózva széles mozdulatokkal, jobb kezének ujjaival először a homlokához nyúlt, majd megérintette a mellkasát, aztán egymás után a vállait.
Keresztet vetett. Kérdő tekintetemet látva, gyorsan egyértelművé tette a helyzetet. Ott van a feszület, ott – mutatta – az út melletti sövényen túl, csak a sűrű növényzettől nem látszik. De én tudom, hogy ott van – nyomatékosította –, és ez a legfontosabb, nem?! – kérdezte a határozottan állító mondatával.
Bobály Attila barátom, a posztumusz alternatív Munkácsy-díjjal elismert szobrászművész is a legfontosabb köztéri alkotásai között tartotta számon azt a corpust, amelyet a szülőfaluja határában meglopott feszület helyreállításához formázott. Nem volt ez veszélytelen a pártállami vörös Nógrádban, a múlt század hetvenes éveiben, az akkor még tanárként dolgozó képzőművész részéről.
Ráadásul a falusiak meg voltak róla győződve, hogy a Megfeszítettől barbár módon megfosztott kereszt a kommunisták műve. Azt mondták, hogy „ezek „ bizony, még a Krisztust is lehazudnák a keresztről.
Hát tessék!
Szeleteljem? – kérdezi az eladó. A kenyérvásárlási szolgáltatás szinte már mindennapi. Miket nem írok?! A mindennapitól ugyanis eljutok a mindennapi betevőig majd a mindennapi kenyerünkhöz. A végén Krisztus testéhez.
Gyermekkorom mostanra már tartalmukat vesztett egyértelmű fogalmaihoz. Akkor és ott – a zalai falucskában – még nem vettük a kenyeret. Édesanyám dagasztotta, kelesztette és süttette, mert kemencénk, az nem volt. Igaz, jelző se a kenyérhez. Egyértelműen kovászos, krumplis volt és a tésztája rozsliszttel kevert búzaliszt. Édesanyám vászon konyharuhát terített az öregapám fonta szakajtóba. Amikor a pékségbe indult, úgy ölelte magához, mint később az unokáit. Bizonyosan bennünket is így óvott, de magamat nem láttam a konyhakötényéhez szorítva, húgom pólyás korára meg nem emlékszem. Arra viszont nagyon is, hogy nagyobbacska gyerekként hazavonszolhattam a magamhoz mérten hatalmasra sült kenyeret, amely télvíz idején úgy melegített, mint roráté előtt a kialudni készülő öntöttvas kályha. Orromban a szenesedő fahasábok szagával és a friss kenyér illatával siettem haza, hogy a bögre tej mellé mielőbb kaphassak egy szeletet. Édesanyám keresztet rajzolt a kenyér „hasára” és az íly’ módon értéknövelt mindennapiból elém tette a részemet.
Nincs az az all inclusive, öt csillagos szálloda, amely a svédasztalával versenyre kelhetne az én gyerekkori reggelimmel.
Zanzibár, Dominika, Srí Lanka, Maldív szigetek és Mexikó. A rendszerváltozás óta immáron a krisztusi éveket meghaladó számban ránk köszöntött születésünnep környékén főleg ezekről a helyekről küldik karácsonyi üdvözleteiket a magyarok. A karácsonyi célvárosok között még a gázai harcokat megelőzően sem szerepelt az első helyek valamelyikén Betlehem.
Róma ugyan benne van az első tízben, de csak alig előzi meg Isztambult, ahol már a keresztény európaiak sem keresik Bizánc nyomait. Beérik azzal, amit az iszlám kultúra kínál. Soha sem gondoltam, hogy a betlehemi kisded ajándékáért a szülőfalumnál messzebbre utazzam. Nem vágytam arra, hogy ezen a napon egyenruhába bújtatott, egyenmosolyú idegenek ugráljanak körül, amíg én az egyenkarácsonyfát csodálom egyentekintettel. Miközben ámulva figyelem, hogy a karácsonyi készülődés egyre messzebbre kerül attól a bizonyos jászoltól, az éjféli mise igehirdetője az ünnep kiterjedését üdvözli. Azt mondja: jó, hogy azok is megélik az egymásra figyelés, a személyre szóló ajándékozás örömét, akik már elfeledték, vagy éppen soha nem is tudták, hogy karácsonykor Jézus születését ünnepeljük.
Olyan helyzetbe kerültünk, mint akkor, amikor azt kutatjuk: miként is került Pilátus a Credóba?
Nos, úgy, hogy Jézus megszületett, közöttünk járt, segített rajtunk életében, megváltott bennünket keresztáldozatával, de előtte sokat szenvedett.
Értünk.
Pontius Pilátus alatt. (…passus sub Pontio Pilato)
NéMA
Borítókép: A Credo Olasz Ferenc munkáinak tárlata
Forrás: ldm.hu
