Így született meg az Irgalom uralma, meséli Luc de Bellescize atya, rámutatva, hogy az Irgalom erősebb, mint a Gonosz.

„Mi a neved?” kérdezi Róma császára Ridley Scott Gladiátor c. filmjében – „Csak van valami neved?”

– A nevem Gladiátor, mondja a „Spanyol”, megfordulva.

– Hogyan merészelsz nekem hátat fordítani, rabszolga! Leveszed a sisakodat és megmondod nekem, hogyan hívnak!”

Akkor a volt katonatiszt szembefordul ellenségével:

– A nevem Maximus Desimus Meridius, az északi hadsereg parancsnoka és vezére, a Félix légiók generálisa, Marcus Aurelius valódi uralkodó hűséges szolgálója. Egy meggyilkolt fiú apja, egy meggyilkolt feleség férje, de bosszút állok ebben az életben, vagy a másikban!

Egy igaz ember diadala

Mindig a jó kell nyerjen a durva és rongy ember elleni végső párbajban. A film végén Maximus, a generálisból lett rabszolga, aki párbajra hívta a Császárságot, megöli az arénában azt, aki meggyilkoltatta feleségét és fiát. A tőr lassan hatol be Commodus császár torkába. Az, aki kard által érvényesült, és csupa harag, erőszak és gyűlölet volt, kard által veszett el. Szemet szemért, fogat fogért, vért vérért. A rabszolgák felszabadulnak, a gladiátor lelke felszáll az Elíziumi mezőkre, megtalálni feleségét és gyermekét. Keze végigsimítja az aratásra érett búzamezőket. Részesei lehetünk egy igaz ember diadalának, akit rabszolgasorsra alacsonyítottak. A nézők megnyugodnak, látva a császár vérét elfolyni a homokban.

Ez a görög katarzis. Arisztotelész költészetében úgy fejeződik ki, mint a néző lelkének megtisztulása a bűnös szenvedésének színre hozásával. A gonosz elpusztult, a jó nyer a végén. Megkönnyebbültünk.

Szép film volt, ami legyőzi az erőszakot és az újra megtalált harmónia megelégedésével távozhatunk. Megbékélt szívvel hagyjuk el a termet. Győzött az igazság.

De ez csak egy film

Az életben nincs ez mindig így, ugyanis gyakran győz az igazságtalanság, a középszerűség és a gyűlölet. Hányszor kell tehetetlenül szemlélni a jók megaláztatását és az erőszakosak sikerét. Pedig az ember szívébe bele van vésve az az érzés, hogy a rossz nem mondhatja ki a végső szót a történelemben. Van az emberben egy ösztönös irtózás az igazságtalansággal szemben. Gondoljunk csak vissza felháborodásunkra, amikor az osztályfelügyelők vagy a tehetetlenkedő tanárok közös büntetést róttak ki ránk valakinek a vétségéért, aki elég dörzsölt volt ahhoz, hogy sohase tudják elkapni.

Ki lehet jelenteni egyértelműen, hogy az emberben van egy kiirthatatlan vágy az igazságosság és a béke iránt, mintegy kitörölhetetlen emlékeként annak, hogy Isten képére és hasonlatosságára lett teremtve, amit a bűn nem volt képes teljesen megsemmisíteni.

Jogos, hogy a rossz elnyerje büntetését és a jó jutalomban részesüljön. Az ember meg kell kapja, amit megérdemel. Az állam szerepe, hogy biztosítsa az igazságosság körülményeit, és őrködjön annak érvényesítésén. Ez alapvetően szükséges a békéhez, ami Ágoston szerint a rend nyugalmán alapszik. „Az igazságosság és a béke csókot vált” mondja a zsoltár (Zsolt 85).

A megváltás erősebb a gonosznál

Az irgalmasság nem e világból való. Végtelenül felülmúlja az emberek igazságosságát. Abból áll, hogy nem a bűnei alapján bánunk a bűnössel.  Elképzelem magamnak Péter apostol megrökönyödését az Olajfák kertjében, amikor mesterének védelmezőjeként lép fel: „Tedd vissza hüvelyébe kardodat! Aki kardot ragad, az kard által vész el.” (Mt 26,52).

Képzeljük el egy percre, hogy Maximus megkíméli a császárt, megbocsájt neki az arénában és keblére öleli, mielőtt meghívná egy kupa italra, felfrissülésül. Nem okozna ez intenzív frusztrációt a nézőben?

A film disszonáns akkorddal végződne – emberi megítélés szerint, de csupán emberi megítélés szerint. Mert mi látni akarjuk a gonosz vérét folyni. Mert az ártatlanok vérét meg kell bosszulni.

Ez a kérdés Dosztojevszkij A Karamazov testvérek c. regényének grandiózus jelenetében, mely a gyermekek szenvedéseiről szól. Ivan Karamazov nem akarja, hogy az anya megbocsásson az uraságnak, aki gyermekét kutyákkal tépette szét. Nem kér az általános, ingyenes harmóniából, a hatalmas eszkatologikus lakomából, ahol mindenki megmenekül, megkülönböztetés nélkül. Nem kér egy túlságosan könnyű megbocsájtásból, egy adósságból, amit Isten egy kézlegyintéssel semmisít meg, mondván, hogy „ez nem is olyan súlyos” és hogy minden dicshimnuszokkal fejeződik be.

„Ha az égi akarat szerint megtörténhet, hogy egy ártatlan gyermeket halálra téphet egy vadállat, akkor én visszaadom a jegyemet”

– mondja Ivan Karamazov. Malraux kölcsön adta Dosztojevszkij könyvét egy, az Ellenállásban elkötelezett vercors-i alamizsnásnak, aki ezt válaszolta:

Ez egy rettenetes probléma, mert ez a Gonosznak a problémája. … De a Gonosz nem erősebb, mint a Megváltás, a Megváltás erősebb, mint a Gonosz.

Malraux az Ellenemlékiratok c. művében idézi ezt a párbeszédét az atyával. Azt írja:

„Egyedül az áldozat képes szembenézni a kínokkal, és Krisztus Istene nem volna Isten a keresztre feszítés nélkül”.

A történelem fordulata

Isten megalázkodása, amikor magára veszi bűneinket, kifürkészhetetlen és felfoghatatlan. „Igen, a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze; a mi békességünkért érte utol a büntetés, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást.” (Iz. 53,5). „Van a földön olyan valaki, akinek joga van megbocsájtani?” kérdezi Ivan Karamazov. Fivére, Aljosa válaszol neki: „Igen, ez a Valaki létezik. Ő mindent megbocsájthat, mindenkinek, mert ő az, aki ártatlan vérét ontotta mindenkiért és mindenért.”

A keresztre feszített Krisztus a történelem fordulatának nagy misztériuma, aki a bosszú pokoli időszakának és a gyűlölet állandó ismétlődésének vet véget. Egy napon egy ember nem állt bosszút. Egy napon egy ember lemondott arról, hogy elküldjön több mint 12 légió angyalt, hogy a bűnösöket elpusztítsák. És ez az ember Isten volt. „Én Uram és Istenem” mondja Tamás apostol Krisztus sebeit megtapintva (Jn 20,28).

Caravaggio úgy ábrázolja Krisztust, amint megfogja Tamás kezét, hogy bemélyessze oldalának sebébe. Az Úr teste fényben fürdik, mintha ő maga volna minden fény forrása. Az apostolok a háttérben bűnöktől szenvednek, bűnök súlya alatt roskadnak, némelyek könnyeznek. Az éjszaka mélységeiből látszanak felmerülni. Tamás végtelenül megdöbben Jézus testi jelenlététől, kénytelen az ujját az oldalán tátongó sebbe helyezni. Gyakran hozzák fel Tamás hitetlenségét. Tamás nem kételkedik: ő nem hisz. Ez teljesen más. Visszautasítja, hogy mindenfélét meséljenek neki. Visszautasítja a túlságosan könnyű győzelmet. Gyanúsak neki a közös hallucinációk. Nem elégszik meg egy olcsó bocsánattal. Látni akarja a sebeket, érinteni kezével. Boldog Tamás, aki hitünket Krisztus valóságosan feltámadt testének megtapasztalására alapozta, melyek a szenvedések sebeit hordozták!

„Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.” (Jn 20,29). De Tamás által mi is láttuk Krisztust. Általa mi is megérintettük.

Általa mélyesztettük kezeinket lándzsával átszúrt oldalába, ahogyan elmerülünk szívébe, a halálnál is erősebb szeretettel.

Isten bosszúállása

Ilyen Isten titokzatos „bosszúállása”, amit Izaiás próféta idéz, Isten, aki nem pusztította el ellenségét, hanem a vér árával fizetett érte. „Béke veletek”, mondja az Úr. És megmutatta nekik kezeit és oldalát. A valóságos béke, amitől a világ soha nem foszthat meg minket, a sebek által szerzett béke. „Az apostolokat eltöltötte az öröm”.

A valóságos öröm az, amely átgázolt a halálon, az igazságtalanságon és a gyűlöleten.

Akkor Loyolai Szent Ignáccal együtt mondhatjuk az Anima Christi imájában:

„Szent sebeidbe rejts el engem!
Ne engedd, hogy elszakadjak tőled!
A gonosz ellenségtől oltalmazz engem!
Halálom óráján hívj magadhoz engem!
Add, hogy eljussak hozzád,
és szentjeiddel dicsérjelek téged,
mindörökkön-örökké.
Ámen.”

Fordította: Dr. Seidl Ambrusné
Forrás: Aleteia / katolikus.ma

Kiemelt kép: YouTube képernyőfotó